Hölgyfutár, 1861. jűlius-december (12. évfolyam, 79-157. szám)

1861-09-21 / 114. szám

Budapest 12-dik évi folyam. 114 Szombat, September 21-én 1861. HÖLGYFUTÁR. Megjelenik hetenkint hat leg­nagyobb féli­ven, másodnapi szét­küldéssel ; évenként két nagy m­ű­­­a­p,- és számos műmel­­léklettel. Szerkesztőségi szállás: lövész-utca 10. sz. 1. emel., hová minden szerkesztőségi kézirat utasítandó. Az előfizetési- és hirdetési dijak Emich Gusztáv úr kiadó-hiva­közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Felelős szerkesztő : TÓTH KÁLMÁR. tatába (ferenciek terén, 7-dik sz. földszint) küldendők. Előfizetési dij Vidékre, és helyben egyiránt. Egész évre . . . . 17 új írt félévre..................9 „ „ Évnegyedre ... 5 „ „ Hirdetések Gyorsan közöltetnek: egy hasá­­bozott sorért 5 új krajcár fize­tendő. Egy dal Heinéből. Oh bárcsak bele lehelhetném Lelkem a liliom kelyhébe. A liliom megrendülne, S kedvesemről dalt regélne. És a dal késbe ringatna, Mint ajkának égő csókja, Mit öröküdvömül adott Egy csodásan édes óra. LIGETI ANTAL A LIBANONBAN. Saját elbeszélése után közli: Szokoly Viktor. (Vége.) Midőn Diorgióval k­iléptünk a kápolnából, a huszonöt pásztor már egy csoportban várt reánk, s folytonosan felém tekintgetve, az egész­­meg nagyon zajongott. Giorgióra tekinték, megtudandó e zavar okát, s ennek arca nagy nyugtalanságot árult el. — Mi történt itt ? — kérdem tőle. — Ezek az emberek önt fenyegetik, khavadzsa! — S miért ? — Aligha­nem a templomban történtekért. — Csillapítsd le őket. — Az bajosan fog megesni. De íme az öreg fehér szakálú elénk tart! S az öreg csakugyan felénk jött. Nyomában a tömeg. — Idegen, — szólt ő ünnepélyes hangon, — te megszentségtele­­nítetted templomunkat, s te megcsaltál minket! — Én csaltalak meg titeket ? — Igen, mert hazudtál. — S miben ? — Kereszténynek mondtad magadat, s pedig azt sem tudod, mi a keresztény ember kötelessége a mise alatt. — Barátim, — mondom most a tömeghez fordulva, — én csak oly jó keresztény és katholikus vagyok, mint ti, s mindnyájatok má­tól, magától a pápától is hallgattam már misét, de higyjétek meg, Rómában egészen mások a szokások, mint itt a cédrus-erdőben. Kü­lönben itt jó a tisztelendő atya, ő neki majd megmagyarázom az egész dolgot; meglátjátok, ő nem fog engem bűnösnek ítélni. Most a maronita paphoz fordulok, és sátoromba hívtam. Kérésemnek engedett. Theologiai értekezlet helyett a derék papnak markába nyom­tam egy M­e­d­z­s­i­d­­­t, (Abd­ul Medzsid által veretett pénzt,) s felkér­tem sovány reggelimben részvételre. Ezen argumentumaim hatottak, s a pap aztán kiengesztelte irá­nyomban a pásztorokat. Már kilenc napja tartózkodtam a cédrus-erdőben, midőn egy reggel szokatlan lódobogás­i fegyverek durrogása üttéli meg füleimet. E harci zaj természetesen az ellenséges beduinokat juttatá eszembe, 8 Giorgióval pillanat alatt fegyvereinkért futottunk, megvizsgálandók, váljon jó karban vannak-e az önvédelemre ? Néhány perc múlva egy, az erdő beljébe siető lovas csapatot pillantottam meg, mely mintegy tizenkét főből állhatott. A csapat vezére egyenesen a cédrus-erdő beljének, azon pont felé tartott, hol sátorom volt felütve. Én lábhoz eresztett fegyverrel vártam rájuk, tüstént belátva, hogy ily túlnyomó erő ellenében hasz­talan volna minden harcom. De erre nem is volt szükségem, mert a­mint felém közeledett a csapat, a lovagok barátságos integetéseiből azonnal észrevehettem, hogy az egyátalán békés szándékú, s erről még inkább meggyőződ­tem, midőn hosszú arab fegyvereiket újólag a légbe sütögették, mert a keleti harcosok ily módon szokták tiszteletüket, örömüket kifejezni. A­mint egészen közelembe értek, üdvözletem jeléül homlokom­hoz értettem kezemet. A csapat vezére gyorsan leszökött büszke telivér paripájáról s azt egy szolga gondjaira bízta. Példáját kísérete is követte. Most a vezéren volt a sor kezét homlokához értetni, s előttem úgy haj­longatni. — Légy üdvözölve sejk, — mondám neki, s pihentesd ki csont­jaidat ! A vezér számára letelepedési helyül a sátorom elé terített sző­nyeget jelöltem ki, s intettem Giorgiónak, hogy lásson hozzá a reggeli készítéséhez. Idegen látogatóm keresztbe vetett lábakkal helyet foglalt, s elmondá, hogy ő Pissari bégje. Nagyon sajnálta, hogy ottlétemkor nem volt honn, s meg nem állhatta, hogy föl ne keressen, miután hal­lotta, hogy már több nap óta a cédrus-erdőben tartózkodom, s igy az ő vezért,ége alatt levő földnek vagyok vendége. A bég középkorú férfiú volt; magas, karcsú, erőteljes. Barna s tökéletesen arabs jellegű arcából bátorság, lovagias nyíltság, s ven­dégszeretet sugárzott ki. Ő egyátalában jelesebbnek látszott az édeni bégnél, s alig bírtam magamnak megmagyarázni, hogy mégis hogyan húzhatta a harcban ő a rövidebbet ? Giorgio nemsokára felázlalta a fekete kávét s némi frissítőt, s előhozta a csibukokat. Reggeli mellett a főnök mindig beszédesebbé, barátságosabbá vált. Bemutatta kíséretét, mely tanácsosaiból, s két fiából, büszke testalkatú szép két ifjúból állott. A fiuk egyikét kivált igen megkedveltem, mert ennek társal­gása némi európai műveltségre is­­mutatott, mindenről kíváncsian, tudnivágyólag kérdezősködött s velem kizárólag csak olaszul beszélt. A társalgás azután az édeniekre tért át, s a bég ekkor nem győzött eleget panaszkodni ellenségei ravaszságáról, gonoszságáról. — De nem csoda, ha mindig háborgatnak, — monlá, — mert a franciák pártolják őket, s­ azok buzdítják az ellenségeskedésre. A beszélgetés további folyama alatt igen meglepett a bég egyik tanácsosának kérdése. — Hát Metterniket ismered ? — kérdezd tőlem. .— Melyiket ? — mondom csodálkozva. — Azt, a­melyik zultántok után a legelső ember a birodalomban. — Hogyne ismerném! — viszonzám nevetve, — mikor otthon vagyok, minden héten szoktam vele együtt ebédelni. Meg kell itt vallanom, hogy nekem ugyan sem az öreg Metter­nich­t hercegségével, sem fiával, ki az utóbbi időben az egész napó­leoni udvar nagy gyönyörűségére játszotta a Lanner-keringőket, soha­­sem volt alkalmam együtt ebédelhetni, de tudva azt, mily­­er tartanak a keletiek a felek, ki nagy urakkal nem társalog, ki voltam ezen állításhoz folyamodni.

Next