Hölgyfutár, 1861. jűlius-december (12. évfolyam, 79-157. szám)
1861-09-26 / 116. szám
Budapest 12-dik évi folyam. 116 Csütörtök, September 26-án 1861. HÖLGYFUTÁR. tatába (ferenciek terén, 7-dik kb. földszint) küldendők. Előfizetési dij Vidékre, és helyben egyiránt. Egész évre . . . . 17 uj frt Félévre...................9 „ , Évnegyedre ... 5 „ , Hirdetések Gyorsan közöltélnek: egy hasábozott sorért 5 új krajcár fizetendő. A szerkesztőség szállása megváltozott. Ezentúl a kéziratok és levelek zöldkert-utca 6-dik sz. a. első emeletre intézendők. Felelős szerkesztő: TÓTH KÁLMÁN. Megjelenik hetenkint hat legnagyobb féliven, másodnapi szétküldéssel , évenként két nagy műlap,és számos műmelléklettel. Szerkesztőségi szállás: zöldkert-utca 6. sz. 1. em., hová minden szerkesztőségi kézirat utasítandó. Az előfizetési- és hirdetési dijak Emich Gusztáv úr kiadó-hiva-Közlöny az irodalom, társasélet, művészet, és divat köréből. Előfizetési felhívás a „HÖLGYFUTÁR“ October decemberi folyamára. Lapunk jövőre is a legterjedelmesebb szépirodalmi lap leend, s minden másodnap megjelenik. Mellékletül havonként adunk egy képet. Most különösen October 1-jén mellékeljük Türr István arájának, Bonaparte Wyse Adél hercegnőnek gyönyörű arcképét, melynek eredeti photográfiájával e lapok szerkesztőjét maga a vőlegény tábornok ajándékozta meg. Előfizetési föltételek: October—decemberre 5 írt, mely is a „Hölgyfutár“ kiadó hivatalába, barátok tere 7. sz. a. küldendő. Kelt Pesten, sept. 14. 1861. A „Hölgyfutár" kiadó-hivatala. Egy héber ifjú siralma. Oh nincs, jaj nincs, ki szóra hozná Mosolygó ajkait; Oh nem hallom, oh nem nem többé Édes szép szavait! Nagy Jehova, örvendhetsz mostan, Ha a zokogást kedveled. Csak nézz reám, csak én reám nézz, S betöltheted im kedvedet! Tolnai Lajos. ESKÜVŐ ELŐTT ÉS UTÁN. (Házasok számára.) Bulwer után. Soha két ember oly szenvedélyesen nem ragaszkodott egymáshoz, mint Ottó és Adél. Szerelmek példabeszéddé vált, de épen azért boldog nem is lehetett. Senki szivének erejéből nem szerethet a nélkül, hogy embertársai ne iparkodjanak őt ily szenvedélyről lebeszélni, de a kajánság cselszövényei, s a körülmények által emelt akadályok, felkeltvén az ellenmondás és makacsság szellemét, ez indulat ellenében gyakran kudarcot vallanak. Ottó gazdag vola és előkelő, Adél szegény. Családjaik perben állottak egymással: Ottó családja nagy mértékben dicsvágyó volt, Adélé pedig fölötte büszke. De ha apáik legjob barátok lettek volna is, gyermekeik szerelme az ő helybehagyásukat soha sem nyerheté meg. Ottó apjáét nem, mert ez fiának gazdag feleséget kivánt. Adesapjáét pedig azért nem, mert büszkébb vett, semhogy bárkinek lekötelezettje akart volna lenni. Ismervén a világot, tudta, hogy az, kinek leánya hozomány nélkül gazdag főnemeshez megyen, amannak családja ellenében mindig alárendelt szerepet játszik. Meggazdagodott polgár fiának örömest adta volna leányát, mert annak pénze ellenében saját őseivel kérkedhetett, a jó társaság elvei azt tanítván, hogy a polgárrendű szerencse fia, vagy a nagy világ nyelvén szólva „roturier“ hálára köteles, ha főnemes tőle szolgálatot elfogad, — hát még ha vele szorosabb viszonyba lép. Alig vették tehát észre a szülők gyermekeik ifjú szerelmének kezdetét, s már szükségesnek láták, és magukat jogosítva érezék mód nélkül boszankodni. Mikép is lehetne kétség afelől, hogy a gyermekek szemei, szívei, idegei fölött korlátlan hatalmat kell gyakorolni. Nincs joguk a gyermekeknek a boldogságot más után keresni, csupán azon, melyre a szülők vezetik. De ezen magában szembeszökő igazságot Ottó és Adél elismerni vonakodtak. Noha emezt bezárták, amarra gondosan felügyeltek, mégis módot találtak levelezni, sőt néha egymással beszélni is. Szerelmök nem volt múlékony szeszély; minden nehézség, akadály, veszély dacára egy év eltelte után még tüzesb volt, mint valaha. Adél, elszántságában kosarat adott két ifjú és csinos kereskedőnek, s egy dúsgazdag vén banquier-nek, ki őt egy év alatt özvegygyé tette volna. Oh nagy Jehova, a ki láttad, Hogy nézhetted el istenem ! Elfordultál végkép mitőlünk, Nem volt számunkra kegyelem ! Kedvesebb volt a rablók karja,Fegyverek kedvesebb ? Oh hasztalan, hiába volt hát Szép könyörgésetek! Vagy az imádság immár átok ? Az ő bűnök csak ez vala ; Oh ellenünk vagy látom, látom, Ellenségünk vagy Jehova! Hisz nem bántott ez senkit, senkit, Ez a gyámoltalan öreg, Nézd, nézd, feje összevagdalva , Nézd e tátongó, mély sebet. Hát ez, hát ez ! Nem, nem veszem le, Maradjon rajta a lepel; Oh egy anyának igaz szive Nem ily jutalmat érdemel! Jákób istene, oh ne nézz rám, Fordítsd el tőlem arcodat; Átkozz, verj meg, csak most ne bánts, most —• Hadd zokogjam ki magamat. Menjetek most ki, félre mind, mind; Egyedül hadd legyek. Hadd boruljak rád én szerelmem, Hadd siratlak el tégedet! Oh Jehova, irgalmas isten , Mivé tetted, oh mit tevél ! Két szép melle összefutitva, Homloka, arca csupa vér! Hatalmas isten, aki úr vagy, Jer, nézz le, lásd ! Mit a rabló, szűz homlokára mért, Nem bírtad felfogni a csapást? . . .