Hölgyfutár, 1861. jűlius-december (12. évfolyam, 79-157. szám)

1861-10-22 / 127. szám

Budapest 12-dik évf folyam. 127. Kedd, October 22-én 1861. HÖLGYFUTÁR. Megjelenik hetenkint hat legnagyobb féliven, másodnapi szétküldéssel ; évenként két nagy műlap,és számos műmérséklettel. Szerkesztőségi szállás: zöldkert-utca 6. sz. 1. emel., hová minden szerkesztőségi kézirat utasítandó. Az előfizetési és hirdetési dijak Emich Gusztáv úr kiadóhivatalába (ferenciek terén, 7. sz. földszint) küldendők. Előfizetési dij: Vidékre, és helyben egyiránt. Egész évre .... 17 ujírt félévre.............................9 „ Évnegyedre .... 5 „ Hirdetések Gyorsan közöltétnek : egy hasábozott sorért 5 ujkr. fizetendő. Közlöny az irodalom, társasélet, és divat köréből. Felelős szerkesztő : TÓTH KÁLMÁN. művészet Előfizetési felhívás a „HÖLGYFUTÁR“ October—decemberi folyamára. Lapunk jövőre is a legterjedelmesebb szépirodalmi lap leend, s minden másodnap megjelenik. Mellékletül havonként adunk egy képet. Most különösen október elején mellékeljük Tűrik István arájának, Bonaparte Wyse Adél hercegnőnek gyönyörű arcképét, melynek eredeti photográfiájával e lapok szerkesztőjét maga a vőlegény tábornok ajándékozta meg. Továbbá adni fogjuk a Szöllösy-nővérek arcképét, a mint bájos táncukat sejtik. Előfizetési föltételek: October,decemberre 5 frt, mely is a „Hölgyfutár“ kiadó-hivatalába, barátok tere 7. sz. a. küldendő. Kelt Pesten, sept. 14. 1861. A „Hölgyfutár“ kiadó hivatala. Találkozunk. Ti régi jó idők emlékei, Hű bajtársak , jó cimboráim ! Kiket reszkedvü sorsunk szerte szórt Az életnek vadon siványin; Mert nem szerettetek — csak a hazát, És aztán csak szenvedni érte: Azzal találkozom s az én velem, Ki e találkozást kikérte. Igen, egy bűvös jelszó összehr, Egy titkos kéz összevezérel, A hol hazánk szentelt oltára áll, Hol áldozunk az ősi vérrel. Azért készüljetek uj hősekül, Hol vár dicsőségünk, a csalfa; Mert ki oda nem tartja meg szavát: Nem engem — a hazát is csalja; — Tehát a szent mezőn találkozunk! És te, mindig halványabb szép leány! Ki csak a hazával virulhatsz; Ki boldogan szerelmes hű szivet Csak honfinak — babér gyanánt — adsz; Ki engem szeretsz mindenek fölött, S nálamnál jobban csak hazádat. . . Veled szintén híven találkozom, — Hol isten és a hon megáldhat. Igen, szeretetünk találkozik A hon oltára zsámolyánál. A másik hely Hymen oltára lessz, Mely még túl a honé után áll. S csak készítsd a menyasszony-koszorút, Jó lesz az a szabad hazában . . . Vagy a hősöknek, vagy siromra csak, — S megáldom szivedet porában! Mert akkor az égben találkozunk . . . Rákosi László: A VÉGRENDELET. Novella. Beöthy Leótól. (Folytatás.) Az ifjú leány arcáról Lajos e szavainál eltűnt a sápadtság, s szemeiből a könyek közül kitört a boldogság sugara mosolyogva, mint a természet zápor után, szivárvány alatt. Stephanie szavainak benyo mása meg volt semmisítve, és most már nem voná vissza kezét, midőn Lajos azt ismét megfogá. . — Tehát meg fogom tudni, hogy mi okozta kényeit. — Nem, — felelt Luiza, — nem mondhatom meg; jobb ha nem tudja meg; úgy is megszűnt már az ok is, a hatás is. — Nem mondhatja meg? tehát titok? s mégsem tart érdemesnek bizalmára. — Oh, gróf úr, — kezdé Luiza. — Én azelőtt Luizának szólítottam, — mondá Blénancey a fiatal leányt félbe szakítva; — talán figyelmeztetni akar, hogy nem jól tevék ? — Oh Lajos, — szólt a fiatal leány ismét, s arca mélyen elpirult, midőn e szeretett nevet először ajkára véve , oh Lajos, ne kérdezgesse tovább e tárgyat, mert bár nem titok az, mégis inkább elmondanám bárki másnak, mint önnek. — Különös, — szólt Blénancey látszólagos csudálkozással, — mert épen nekem nem ? mi lehet az ? A gróf körülfuttatá szemeit, mintha a környező tárgyakról gondolna fölvilágosítást nyerhetni, s ekkor tekintete az itt homokjába lenyomott igen kicsi és keskeny férfi csizmák formáira esett. — Ah, ezek Lanzenberg lábnyomai, — szólt Blénancey figyelmesen tekintve az útra, — idáig ön mellett haladva jött; itt sokáig állottak, azután ő eltávozott, s ön itt maradt magában sírva. Oh, kitalálok mindent. Lanzenberg szereti önt, azt rég tudom; e helyen vallott szerelmet, s ön visszautasitá, mire ő indulatossá lett, s szavaiban, viseletében föltárá ön előtt túl szenvedélyes jelleme örvényeit, s kétségbeesése kitöréseivel üldözé, talán meg is bántá, s ön sirt; igy volt, nemde? — Nem bántott meg, legalább nem szándékosan ; különben igy volt. — Ha Lanzenberg nem lenne vendégem, képes lennék tőle számon kérni e drága könyeket.— Oh, mért tenné azt? — szólt Luiza, — tehet arról Lanzenberg gróf, hogy én oly gyermek vagyok, s ok nélkül sírok; hisz ő csak azt mondta nekem, hogy szeret; vagy, téve hozzá az ifjú leány imádásra méltó mosolylyal tekintve Blénancey arcába, — vagy oly kárhozatra méltó tett szerelmet vallani ? Lajos elragadtatottnak látszott, s most az egyszer nem csupa tettetés volt, mit szegény Luizának mutatott; e kitanult szerelmi ínyenc lassan kint szokta az ártatlanságot, minden egyes mozzanatában a legnagyobb érvvel ízlelgetni, s a leglágyabb lelkületű költő sem szidatta volna magába több elragadtatással, mit a nőben szentet talált, mint e romlott kéjenc, ki saját fonnyadt kedélye dacára is képes volt a lélek bájaiban gyönyörködni, ámbár csak úgy, mint a tigris, veszélyt még nem sejtő martalékában. Luiza utóbbi szavai után Lajos, ki igen közel állott hozzá, előre hajtá fejét, s ajkaival könnyen érinté az ifjú leány homlokát, ott, hol a fehér bőr az első aranyszálak közt kezdett eltűnni; az első férfi ajk mely atyjáét kivéve, érinté. A deleiözön, mely Lajos ajkaiból testébe ömlött, s minden tagján átfutott, ez ismeretlen, nem sejtett érzés megijesztő, mint az első pillanatban megijeszt gyermeket minden, mi új és nagy. A csók alatt halavány volt, és csudálkozott, utána pirossá lett, és félt, s mikor Lajos arcába tekintett, még jobban félt, s nem akart többé mellette maradni; ajkaihoz emelé jobb keze középső ujjait,a végét, s könnyen, tanulatlan kecsesei Lajos felé lebbenté azol