Hölgyfutár, 1862. január-június (13. évfolyam, 1-77. szám)

1862-04-22 / 48. szám

378 Jancsi érthette, hogy a célzás őt illette, de azért megelégelte, hogy magába mormogott egyet, mely hogy nem volt ijesztő onnan is kitetszett, mert még mosolygott is hozzá, mint az oroszlán, midőn vele szúnyogok incselkednek. A boglya tövéből valamely súgás hallatszott fel hozzá, egy lacai lány volt az, ki már született természeténél fogva nem állhatta tovább szó nélkül. — Mért nem felel meg Jancsi bácsi nekik ? mért nem fizeti ki őket. Jancsi vállat vont, s csak azt felelte : — Mi gondom rá, nem hozzám beszélnek. — Hiszen csak a tiszteletes ur itt ne volna. —■ folytatá a leány — majd megfelelnék én nekik, tudom hogy szájokba maradna az ize. Mihelyt kettő beszélt együtt, ott termett a harmadik is, pár perc múlva minden lány odasietett gyűjteni rendjét, s könnyebb volt lelküknek, hogy ők is biztassák a falu első legényét, hogy azután a keletkező szóváltásban ők is megoldhassák nyelvüket, — szörnyű kedvük lett volna feleselni. A tiszteletes ur, ki a fergetegek iránt különös visszatetszést tanusitott, jelenlétét tudatandó, — mint óvószellem, — kökentve közelgett feléjök. — Ni! ni! Nézd csak, már sugdosnak a lacaiak. — De nem mernek felelni.. . — A gyámoltalanok ! No azután e szót követte egy irtóztató kacagás, melyben már a férfiak is résztvettek, odakacsintottak a leányoknak , hogy csak most üssék már a vasat, mert meleg. — Lidi! szólj oda már nekik valamit! Lidi elébb lesüte szemeit, azután Zsuzsikára tekintett. — Hát már nem mersz, hát már nincs bátorságod? szólt több leány szemrehányólag. Lidi furfangosan mosolygott, azután elég fennhangon mondta a súgást: — No megint befenekeltek egy hordót a lacaiak. Ez az éle nem igen tetszett a leányoknak, csak erőtetett nevetés kisérte : — Nem úgy ! nem úgy ! — No! beszélj hát te, ha jobban tudsz. — Nem azt mondom én ! Nem úgy bunda alá, hanem úgy szemekbe kellene nekik mondani valamit, valamelyikkel figurázni. Lidi fejét csóválta s Zsuzsikára nézett . Zsuzsika szemei nagyon hamis tanácsot mondottak. — De azt te ugye nem mered, Lidi? — szólott, egy közelükben petrencét hordó legény. Lidi büszkén felemelő fejét, mintha azt kérdezte volna, hogy mit mondjak hát nekik. — No lássuk hát, megmered-e szólítani azt a boglyát rakó legényt, azt legjobban megilleti a tréfa, mert annak az apja ütötte csapra a lisztes hordót. Lidi száját pittyeszté mely azt jelenté, hogy miként ne mernél azt megtenni. — Tudom ha megfelelne elhallgatnál, szót se mernél vele váltani, mert a különben szép és helyre legény ám !... Lidi arca egy láng lett s tüzesen felelt: — Ha még egyszer olyan volna is mint a minő, csak lacaj, hát mért ne mernék akkor, lobbant fel Lidikó, s rögtön odahajtá Zsuzsikához fejét, hogy vele sugdosson :—Meglássák kentek, hogy kifizetem . Mindjárt abban a percben át is kiáltott: — Hallja-e galambom ! ? Jancsi úgy tette, mintha nem venné észre, hogy neki szóltak. — Jancsi bácsi! kendhez beszél az a sipító lány! — Jónak látta figyelmeztetni a már előbb is türelmetlenkedő lacai eladó. — Tudom! — felelt Jancsi komolyan. — Hát csak anyiba veszi kend? — Anyiban, mintha nem tudnám kinek beszél ? Lidi azonban nem tágított: — Hallja-e galambom? boglyát rakó lacai legény galambom! — Hallom, csáté között kaparászó börzsönyi gyöngyvirágom, ha nekem beszélsz ? — Hát olyan szépen felel Kend annak a rusnyának. Majd bizony, ha olyan szépen szólít, csak nem szidhatom össze az édesapját. Kendnek beszélek hát. . . édes rózsám ! hát kinek beszélnék másnak ? szólt Lidi megpihentetve villáját és mosolygó arcát a legény felé fordítva. Evvel Jancsi is, odatekintett s arca szintén mosolygot, mintha még tetszett volna neki is a dolog, hogy szép leány incselkedik. Aligha ily féle inger nem volt mind a kettőnél. — Hát mit akarsz mondani, eszem azt a falatokra nem méltó gyönyörűséges voltodat. A lánynak sem volak ellenére ezen bókkal teljes incselkedések, úgy úgy elpirult, hogy alig bírt hirtelen felelni, ha Zsuzsika nem súg, talán benne is marad, meg azután ha nem mondják a háta megett: — Lidike! ki ne fogjon rajtad mézes beszédével. Lidike hamisan mosolygott s meg akarta mutatni, hogy nem fog ki rajta, gyorsan átkiáltott: — Hát azt mondom, biz én, hogy nem jó lesz az a boglya. — Nem jó lesz az a boglya? kérdé kötődve a legény. Nem jó lesz az a boglya ! — kiáltá még egyszer át Lidiké szavait legérthetőbben igyekezve hangoztatni, miközben maga is nevetett. — Én nem eszem belőle galambon ! hát nem törődöm vele, ha jó lesz vagy nem. — Nem úgy mondom, hanem, nem jól van rakva — kiáltotta szép Lidi.. — Mindig átkacsingattam hozzád, azért raktam olyan ferdére. — Nem úgy van a, nevetett Lidi — hanem minek rakja lelkem olyan hordó formára? . . . No most kezdődik! gondolák mind a két félen levők, akik fojtott kíváncsisággal, türelmetlenül hallgatták a feleselőket. Még tiszteletes úr se bánta eddig, mert látta, hogy kedélyes tréfa az egész, — de most egy nagyot köhögött. (Folytatása következik.) A beteg. — Miillevoye — Szerette erdőségem üdvözöllek, Mint gyermekjátékimnak színhelyét! Haj, ajkaim utólszor üdvözölnek! Oly ifjú! — s a sarlóra már megért? És lombod is hull sárga szint cserélve, — Sötétül egyre földi nappalom, — Fáj néznem olykora halál elébe! —• A nyáron igy szólt hozzám orvosom: Az erdő csillog most zöld ékszerében, Szinehagyottan látod nem soká, S pihenni fogsz már lenn a sirfenéken , Lombját az ősz ha földre hullatá. A melyben én örömben, fényben éltem, — Gyötrő emlék! — tegnappá jön a ma; Ősz van, bus hervadás lombon, levélen, Már hiv a sírnak nyíló ajtaja. Repülj le lomb ! sorsom nem ösmeretlen ! — Bimbónyilásban földre hullani, E tölgy tövében ásnak majd el engem, S halotti dalt, kisem fog hallani. Repülj le lomb! és síromat födözd be, Ne lássa meg — ki szült, a jó anya Egyetlen egy reményét összetörve, Szivet repesztő volna látnia. De hogy ha ő, ő, kire gondolok, Jó fölkeresni majd kisded sírom, S reá borulva könyer és zokog, Susogj oh lomb! s én róla álmodom. — Pihen a tölgy tövében már. A kit várt Haj fölkeresni nem jó!— hasztalan, , Fakó levél és hó borítja sírját, S vadak üvöltnek távol hangosan. ( su kusti Jsizsaf'.