Hölgyfutár, 1862. január-június (13. évfolyam, 1-77. szám)

1862-01-14 / 6. szám

42 — Azt kell hinnem, tán anyi se! — Oh mondja Julia, ki tette önt ily boldogtalanná. — Ábrándjaim. . . — Miért hagyá el ön a szegény kis falut. . . — Ön tudja miért. — És szerelme ki jön játszva. . . — Oh ne kivánjon ön tőlem semmit életem eseményeiből, ön lát jelenleg, és elképzelheti. . . — Nem Julia! én kérem kényszeriteni önt, beszélje, én aka­rok tudni mindent, én nem fogom önt elhagyni többé, ha szenved. — El fog hagyni Gábor, azonnal el fog hagyni. . . — De megboszulom ön szenvedéseit. . . — Akkor a sorssal álljon csatába. . . — Önt szerelme tulságokra ragadja, ön most is menti védi a csábítót, ki feldúlta ön boldogságát, ki eldobta önt, mint egy hervadt virágot, mely pár napig süvege mellett pompázott. Oh Julia, ez iszo­nyatos. . . — Távozzék Gábor, távozzék. . . A földönfutó ábrándosan tekintett a szenvedő nőre. Ajkai most is beszélő rózsák voltak, szemei égő nefelejtsek, szőke fürtéi most is ragyogtak, de mert nem a korai ajkak, nem a csillagszemek, nem a bársony puha fürtök voltak, mit egykor e nőben imádott, félve s könyezve merengett rajta. E nő, ki szivének eszményképe, álmainak tündére, vágyainak , menyországa volt, most szánandó meggyalázott lény. — Kivánja Julia hogy távozzam? kérdé szomorún az ifjú. . . — Kérem önt! . . . — Jól van Julia . . . helyesen van ... ön ismét száműz köré­ből, fél az emlékektől miket arcom fölidéz ... ez helyesen van Julia, de ha hallja ön, hogy a csábitó meglakolt, akkor jussak eszébe, jussak I eszébe . . . Isten önnel. . . A földönfutó sebesen rohant az ajtónak. Julia mintegy nehéz kórálomból ébredve kiáltott utána:­­— Álljon meg Gábor! — álljon meg az ég nevére. . .! De az ifjú nem hallá a leányka szavát, nem látta hogy az esz­méletlen omlik öszve . . . ment ment eszeveszetten s tenger fájda­lommal, szivében az utósó oltárt most dönté le a csalódás, már alig kötötte valami az élethez. . . VII. Dacára a sok jámbor tudósnak, kik évtizedekig hirdeték hogy „nem lesz többé háború,“ s az emberiség­­ sokkal miveltebb, semhogy kardot ragadjon oly kérdések eldöntésére, miket néhány tollvonás is megold, dacára mondjuk mindezeknek: a következő év­ben két ellenséges sereg állott szembe egymással a Tisza rónáin. . . A csata napja egy verőfényes őszi nap volt. A két tábor csatarendben állott egymás előtt, harcvágytól és di­csőségtől lelkesítve. . . Amott fényes sisakok tündököltek, itt fekete forgók tollait li­­begtette a szél. . . Már szólnak a trombiták, megharsan a csatazaj, villognak a kardok, s a ló sörényét borzalva kapálja a földet. . . A lovasok közt — mielőtt elrohannának — két ismerősünk tű­nik szemünkbe. Fiatal sugár­tiszt az egyik, kinek arca halvány fehér, de nem a félelem téve azt fehérré, hisz egyike a sereg lejobb katonáinak. A fiatal százados mindig ily halvány, a csaták napján mint a vigalmak zajában, az ágyuk előtt mint a pohárcsengés között. Senki sem látta őt nevetni s még mosolya is mindig szomorú. És nincs senki a ki sejtené e szomorúság okát, a ki elképzelné, a fiatal szép tiszt mi­ért keresi a halált. . . Csak a század végén áll egy sovány arcú szőke katona, a ki a fehérséget a bűnbánat szinének hiszi, s a ki most is ép a boszuról gondolkodik,­­ arcán megvillan a harag, mint kivont kardján a nap­sugár. . . Önök sejteni fogják, hogy ezen ismerősök, a fiatal gróf és a földönfutó. . . . Már szólnak a trombiták, megharsan a csatazaj, villognak a kardok, s a ló serényét borzalva, kapálja a földet. — Előre a dicsőség nevében! — kiáltja a százados. A lovagok megindulnak, a paripák lábai alatt dobog a föld, a zászló búsan libeg lobog s az emberi arcvonások oly csodálatos ala­kot és szint nyernek. Mint a villám, mint a kilőtt nyil csap össze a két tábor, a trom­bita harsog, a kardok pengenek s a vér foly. A fölvert porfellegek elfedik a rémes látványokat. A roham néhány percig tart, a vértes század visszanyomja a lovasokat, s egy óranegyed múlva a láthatár szélén verekszik a két csapat Csak egy pár vivő marad az előbenni csatatéren. Nem birnak egymással, össze összerontanak, de mindkettő meg­­sebzetlen­ül délceg paripáján. . . . A fiatal százados az és egy vértes altiszt. . Messziről, hol a harc foly egy vágtató lovag tűnik szemünkbe. A ló tajtékzik, a kard piros a vértől, a mente ujjai libegnek a szélben s a lovag arca vad kifejtést ölt. Mindig közelebb ér, mindig közelebb. . . . Egyszerre arca kiderül, s fogai közt mormogja: — Még él! A fiatal százados újrakezdi a csatát, ismét neki ront ellenének s iszonyú vágást mér sisakjának. De a sisak erős, s a kard derékon törik ketté az érc lemezen s pengve repül a levegőbe. És arca még sem változik meg, pedig e percben a halál meg­­csattanta fölötte fekete szárnyait. De midőn a vértes halál­ csapását célozza a fiatal tiszt felé, egy szúrást érez szivében és hörögve bukik le tomboló paripájáról. Az érkező lovag véresen húzza ki kardjárt. — Köszönet bajtárs ! — szólt röviden a kapitány. A lovag — kiben a földönfutóra ismerünk — lováról leszállt s a vértes kardját nyujtá századosának. — S most kapitány — kiáltá lovára ülve —ütközzünk meg mi! — Megbolondult ön ? — kiáltá a százados. . . . — Mindegy kapitány! — szólt a fiatal katona, s azzal százado­sának vágva fogait csikorgatá. — Áruló! mormogó a százados, s a földönfutó látta ez örök ha­­lovány arcot a vér bibor szinébe öltözni. A százados meg volt zavarodva e véletlen eseménytől, s kardját csaknem lebocsátá, midőn a földönfutó ismét neki rohant. — Régen vártam ez alkalomra kapitány — hála istennek hogy megjött, ön nem ismer engemet, hanem annál inkább ismerem én önt, — ön a dicsőség halottja akar lenni — ha nem lesz a boszú halottja. E pillanatban összevágtak. De a fiatal százados keze reszketett, és a földönfutó óriásnak érzé magát a boszúszomjtól. . . Pár perc múlva a szép fiatal halvány tiszt megvagdalva hullott le lováról. — Áruló ! hörgő megvető hangon. . . . — Meg ne halljon ön, e tudattal kapitány, mondja inkább bo­­szúálló! Bosszút állottam kapitány, és most boldog vagyok. Érzem, hogy egy édessége van az életnek, a boszú, ez édesebb a boldog sze­relemnél. — Kapitány ön feldúlta az én boldog szerelmemet, és sze­rencsétlenné tett, hanem ez mind semmi : ön feldúlta egy angyal szi­vét is, ki az én bálványom, eszményem, az én menyországom vala. . . — Miket beszél ön ? — kérdő hörögve a százados. — Emlékezek Júliára. — Szegény Julia! — sohajtá a kapitány és szemeit lezárta. . . E hangok oly meghatólag valónak mondva, hogy a földönfutó inogni érzé lábait, alig birt rátekinteni a sebesült arcára, mely többé nem volt halvány, hanem piros a vértől, mely homlokából patakzott. Úgy látszott, a százados még akart valamit szólni de többé nem volt ereje. . . A ló szomorú tekintettel nézett vérében fekvő urára, a lehunyó napsugarak gúnyosan játsztak az elesett kardon, melyen többé nem vagyok a dicsőség fénye. A földönfutó sziláján vágtatott el a csatatérről. A nap rég leszállt, midőn a csatazaj kihalt, a földre csend, az égre ködfelhők borultak. A vitézek­ szomorún kezd­ik észrevenni, hogy a kapitány, ki más­kor szép halvány arcával ott szokott ülni a tűz körül, nincs jelen. . .

Next