Hölgyfutár, 1862. január-június (13. évfolyam, 1-77. szám)

1862-06-03 / 66. szám

Az orvosok félnek, hogy a a vértalulás ismétlése esetében áldo­­dozatul esik. Különösen minden legkisebb ingerléstől, felindulástól, találkozástól, beszédtől őrizni kell. A nyugalom mentheti meg egyedül. A szobák egyikében négy egyént találtam. Az ablak függönyök, redők még mindig, bevonva, leeresztve, a csillárokban a gyertyák végei világítottak mintegy jelképéül a lejárt estélyeknek. A négy egyén támlákban ült, lábait zsámolyra helyezve, inkább szunnya­dóit, mint virrasztóit. Keéryné, Sallay és két orvos. A­mint belép­tem az orvosok egyike csendességre intett, mi felesleges volt, mert a padló kettős szőnyegein a lépés nem hallatszott, alkalmam pedig fáj­dalmam kifejezésére szó nem találkozott. A másik orvos a bal oldal ajtajához ment, hallgatódzott egy ideig azután hozzánk közeledett, és halkan mondá : — Hála az égnek, csendesen van. Keéryné felkelt és intett ha követném. Ez asszony fején rettentő pusztítást vitt az éjjel véghez, csont és bőr képén, szemei beesve, homloka csupa ránc, hajai szürkék ; mióta utószor láttam még egyszer oly öreg lett. — Tini pillanatai meg vannak számítva, — kezdé beszédjét: — én tudom mi az . . mihelyt engemet megpillant, felindul, int kezével, hogy távozzam. . . az orvosok nem is engedik, hogy ágyához men­jek ; ez a köszönet a sok jóért, mit tettem vele — folytatá száraz szemeit törülve, •— no de félre a szemrehányásokkal, önt tudom az egyetlent, kit szívesen fog látni, háborodás nélkül fogadni, menjen kérem, tudja meg, ha lehet, mivel sértettem meg, hogy megkövet­hessem, mielőtt szemeit becsukja . . kérdezze meg, rendelkezett-e va­gyonával, nézze át kérem szekrényeit ... és aztán, hogy a világ val­lástalannak ne mondjon, készítse el kérem, hogy a papot hivathas­sam, mert az orvosok mit sem reménylenek, siessen kérem, mert vesztegetni való perce sincs. Megtört kebellel, de felvállaltam a súlyos, a lelkiismeretes fel­adat megoldását. Keéryné szándékosan, hogy az orvosokkal ne találkozzam, egészen más szobákon keresztül egy hosszas és sötét folyosón át­, melynek egy függönynyel beborított ablaka a lépcsőre szolgált, Krisz­tina dolgozó szobájába vezetett. Ott álltak elkezdett kötései, hímzé­sei, az ivószekrény nyitva, azon levelek, jegyzetek elszórva, a sze­gény leánynak nem volt ideje elzárni azokat, a szegletben harmad­szor láttam a boldogasszony-képet a fekete bársony imazsámolylyal, ez alkalommal mécs égett a kép alatt, fel-felpislogva az istenanya arcára, mintegy könyörületért esdve. Keéryné az előttem lévő betett ajtóra mutatott, és magamra hagyott. Ezen ajtó választott el tehát a haldoklótól, kit az élettel kelle még kiengesztelnem. Beléptem, a hálóterem boltozata közepén egy alabastrom vesz­­talámpa függött, mely a szoba alját sötétben hagyta és csak a felső részt világította. És mindenütt és siri csend a házban, melynek teg­nap még alkonyodni nem szokott napja sütött. A­mint szemeim a vi­lágításhoz szoktak, láthattam a mennyezeti ágyat, két ápoló­nősze­mély vette körül, közeledtem, s a párnákba sülyedve szó és mozdu­latlanul feküdt a szegény Krisztina; kezei a takaró felett szabadon, szemei rám függesztve, ő megismert, láttam mint akarta karját fe­lém nyújtani, de nem birta, szenvedélylyel nyúltam én jobbja után; ez érintkezésre jéghideg borzadás futotta at ereimet, a kéz majd­nem élettelen volt, a vér abban többé nem keringett. Szavaimat szép nyugalommal hallgatta , csak midőn javulás­sal biztattam, tagadólag csóválta szép fejecskéjét, a midőn anyjára emlékeztettem, a közel viszontlátás örülkönye ragyogott szemében. Hogy el ne érzékenyüljön, a beszédet Keérynére vezettem át, kérdve, ha megengedi-e, hogy ágyához jöjjön, tekintetét az éghez emelte, és olvastam abból, hogy az csak ott fenn lesz megbocsájtva, mit ő vétett ellene. Figyelmeztettem, hogy szekrényei nyitva vannak, titkai fel­­tárva, fejével intett, és mosolygott,­hogy nincsenek titkai. Kérdeztem, ha nincs­­ valamely kívánsága, melyet szívesen teljesítek, e kérdésre bá­­torított, hogy lelke egész éberségével, bátorságával fogta fel szomorú helyzetét, minden erejét megfeszítette, hogy érthető feleletet adjon mozdulatával, a kis asztalon lévő kulcsokra mutatott, azok legkiseb­­bikét jelölte ki, hogy azzal nyissak fel, és azután papiros szelethez nyúlt, és azt összetépni megkisérlette, midőn ez útmutatást szavak­kal tolmácsoltam, hogy a­mit a kulcs alatt találok, hozzam el, hogy összetépje, olvastam képéről a megelégedést, és mentem, hogy lelki nyugalmára szolgáló tán ez utósó akaratát teljesítsem. A szomszédszobában az író­asztalon albumok, emlék­­­könyvek hevertek, az első, mely kezembe akadt, arany szegélyes füzetlen lapokat foglalt magában, a lapok majd mind beírva, alig három be­töltetlen, Krisztina naplójának szolgáltak, a­utósokat olvasni kezdtem, az akkor folyó hóról szóltak . Harmadikam igaza van nénémnek, itt az ideje, hogy férjhez menjek, agg ha­jadon lesz belőlem. Még nem szólottunk ugyan soha szerelemről, de ő tetszik nekem . . . valamenyi közt őt leginkább, tán egyedül sze­retem ... ha megkéri kezemet . . . beleegyezem. Negyedikén. Azt álmodtam, hogy az étteremen megy keresztül ez éjjeli órák­ban . . . megijedtem, felébredtem, kapunkat épen felcsukták, az utcán gyors lépések kopogtak, melyek az ő lépteihez úgy hasonlítanak. Bohóság! más oldalra fordultam, az lehetetlen . . . midőn a színház­ból haza kisért, oly szépen búcsúzott el . . . mind a kettőnktől, s el­távozott. Ötödikén. Álmom ismétlődött, ijedtemben felugortam, s a sötét folyosó ablakához futottam, a hold mint nappal úgy világított, a lépcsőkön sietett le valaki, a kapun egy férfit bocsájtott ki János, és az ő volt... igen ő volt, megismertem, midőn visszatekintett. ... Az borzasztó, holnap meg kell az igazat tudnom. A napló tovább nem folytattatott, az nap a hetedik volt a teg­napi katasztrófa a feltárt igazságból következhetett, gyanúm, úgy látszik, az igazi utón járt. A kis kulcs az irószekény egy rejtek fiókját nyitotta meg, ab­ban egy iromány „végrendelet“ felirattal, a tavaly év azon napjáról szólt, melyen Keéryné rokonával a fővárost oly rögtön elhagyta. Tűnődtem, miért akarja eltépni, de ő jogosítva van hozzá, az­után oka is lesz hozzá, de szent a végnél utasóbb rendelete, készültem vele hozzá , a midőn a beteg ágyától hozzám ható zajra lettem fi­gyelmes. — Nem, nem, ismetlé a két ápolónő, csalódik . . . ő nem volt az . . . nincs is otthon . . . elutazott . . . ő nem lehet az . . . — Ő az . . . ő az . . . viszonzá Krisztina, egész erejével küzdve, és felemelkedve. Látni akarom ! A két ápolónő alig bírta tartóztatni magam siettem segítsé­gü­kre, s kértem, hogy csillapodnék le. — Nem, nem — mond Krisztina — ő itt van . . most is megcsal­nak . . . Látni akarom! — kiáltott erejének vég megfeszítésével. E lármára Keéryné, kit a két orvos erővel tartóztatott, rohant be az ajtón­ Ugyanazon pillanatban kiragadta az iratot kezemből, széttépni akarta, de ereje fel volt emésztve, feje nehezedett, nyakerei megtá­gultak, szemei dagadtak, arca kékült, lélekzete elállt, az orvosok hozzá ugortak enyhitni a küzdelmet támaszukkal, de késő volt, a vér, mely elborította, el is fojtotta. A midőn e rám nézve kétszeresen lélekrázó jelenet után ma­gamhoz jöttem, Keéryné állt előttem felöltözködve s kérdve, ha meg­­engedem-e, hogy hozzám menjen, mert ő a siralmas házban maradni, vagy abba visszatérni nem fog. Ő ment, én maradtam, mert esztelenség lett volna a házat ne­kem is elhagyni, melyet Keéryné a közprédának eszméletlenül kitett. A halál irtózata fékteleníti tán az emberi érzelmeket, vagy Keéryné cselédei tompa előérzetébe jutottak annak, hogy a sok szép holmi nem sokára szívtelen uzsorások dobszaván fog elkótyavetyéltetni, hogy egész szemtelenséggel az asztalok, a szekrények ürítéséhez fogtak. Csak a mit parancsolatomra visszahoztak, egy egész halmot képezett a szoba közepén. El kellett zárnom mindent, mint tolvajok előtt. Az egy becsületes ember, kit én hoztam a házhoz, mire sem volt hasz­nálható, egészen magán kívül volt a bánatban, és sejtelmében a tör­téneteknek.

Next