Hölgyfutár, 1862. július-szeptember (13. évfolyam, 78-117. szám)

1862-08-07 / 94. szám

744 atyja irányában. Josephine ki eleinte csak sóhajtozni és zokogni tu­dott, későbben egyike lön a legkíméletlenebbeknek, ki saját szeren­csétlenségéért is atyját okozta. Bojt szomorkodott és mormogott. , A reggelik, ebédek és vacsorák, hiányos társaságban mogorva egykedvűség és szótalanság mellet költettek el. , mojt a férj, Eleonora a nő, Josephine a szerencsétlen grófné mindnyájan a magányosságot keresték, csak Károly tölte a nap leg­nagyobb részét a szomszédban Dongóéknál, ő mindenkit sajnált, mindenkinek megbocsátott , mert szeretett.­­ Az ősz napról napra mogorvább arccal jelent meg, fájó moso­lya, az egy- két virág eltűnt arcairól, a rövid de kedves ünnep utósó foszlányai , a lombok és levelek is elhulltak, és csípősebb szél sírt a halottak felett. Az időnél csak Bojt volt busább és Josephine. Az egyik pénze után szomorkodott a másik múltja és jövője miatt. — Egy ilyen mogorva őszi estén, vacsoránál ü­lt a család. — Bort mióta a harmincezer forintot elvitték, keveset beszélt, és keve­sebbet evett mint azelőtt — Josephine többet zongorázott, a házi­asszony többet foglalkozott, és csak a kis Amáliát tűrte maga mel­lett, Károly pedig ritkábban mutatta magát, de nyájasabb és beszé­desebb volt mint azelőtt. Szegény fiú! Kötelességei is tette magának, az egész családot vigasztalni. — Már most mindig ide haza fog lakni Josephine . — kérdé a kis Amália ártatlan együ­gyű­séggel. E kérdés úgy hatott a társaságra, mint nyárban a ragya eső a veteményekre. A gyermekek azt hiszik róla, hogy Üditő és tenyésztő mint a csendes eső, pedig vannak növények, melyeket megnyit és le­­hervaszt. — Boldogok a gyermekek, mig szüleik gondviselésök alatt ma­radhatnak . — jegyzé meg az anya inkább oktatólag mint szemrehá­nyókig, s azután egy ideig mindenki hallgatott. Az öreg még mindig a gróf visszajövetelének lehetőségéről gondolkodott, s ez eszmét sehogy sem akarta feladni. -- A madaraknak is kell egy két hét még odáig repülhetnek; gondolkodott Bojt hangosan. — Mégis illő lett volna a gróftól, hogy pár sorban hová me­neteléről, vagy legalább hollétéről tudósítson ! — szólt Károly ko­molyan. — Isten tudja mit gondolhatott, mitől tartott, vagy mitől félt, hanem anyi igaz, hogy ha senki más, de én több figyelmet érdemel­tem volna tőle, — jegyzé meg az öreg. — Rosz szivű­ ember az olyan, ki nyugtalanságot képes szerezni egy családnak , — egészité ki Eleonora. — Anyám szívről beszél olyan férj irányában, ki egyetlen bú­csúszó nélkül tudta pár hetes nejét elhagyni?! — Szólít Josephine in­dulatosan. Míg ezek az étteremben történtek, azalatt az udvaron lárma keletkezett. — Nyissátok ki a kaput! — hangozik a János lármája. — Nagy ég! ki jöhet ily későn ? A Bojt arcai kipirultak, Josephine ellenben halványabb jön. E remény és aggodalom közepett nyikorogtak az ősi kapu ne­héz sarkai, s mire Bojt és Károly felállottak, hogy kinézzenek — ko­csi zörgés és ostorpattogás hallatszott, és kevéssel azután sarkantyú pergés közeledők a lépcsőzeten. Károly és József — mert a huszárfőhadnagy volt — a lépcső­sét közép állásán találkoztak. — Isten hozott kedves testvérem! — Károlyom? — Józsi bácsi! Józsi bácsi! — Kiáltott a kis Amália, és szintén bátyja elébe szaladt. A családtagok egymásnak a szobában adták át a megér­kezőt. — Kedves Józsim! nagyon szenvedőn nézesz ki, talán beteg vagy? Az anya első pillanatra észrevette a megvékonyodott testalka­tot, — a beesett szemeket, a kiálló arccsontokat. — Az éjjeli és nappali utazás fáradalmai, rendetlen étkezés, és álmatlanság ... de mit látok, kedves Josephine! te is itthon vagy, meddig fogsz bennünket szerencséltetni . . . mert én előre is tudatom veled, hogy párheti pihenést nálatok akarok élvezni . . . hát férjed ? rendkívül vágyom őt megismerni, hallom mulatságra termett fiatal ember, szereti a jó asztalt, lovakat és puskákat. — A gróf elutazott! — vágott közbe az atya erőtetett közön­­yösséggel. — Az első hetekben a férjek csak rövid időre szoktak elutazni, ezt én mint huszártiszt tapasztalásból mondhatom. Ugy­e, pár nap alatt megszoríthatom a sógor kezét. — Hadjuk most ezt kedves fiam! a grófról holnap is beszélhe­tünk. . . most beszélj magadról, utazásodról, minő érzelemmel hagy­tad oda ezrededet, s minő szívvel váltál meg tiszttársaidtól ? — kér­­dezősködik az anya, csakhogy leányát kímélje. — Mindent el fogok körülményesen beszélni, kedves anyám, de csak úgy s azután, ha ettem valamit, mert isten bizon én ehetném. — Szegény fiam! szinte feledtem, hogy te messze útról jösz, s azt sem kérdeztem ettől e az után valamit. — Pesten ettem utószor becsületesen, azt meg is fizettették velem busásan, azóta gazdálkodtam és koplaltam. (Folytatása következik.) A FEHÉR RUHÁS NŐ. (Folytatás.) A szobával és minden hozzá­tartozóval tökéletesen meg valók elégedve. Az íves ablakon keresztül, ugyanazon gyönyörű szép kilátás nyílt, melyet már reggel hálószobámból csodáltam. A bútorok pazarul és szépen voltak kiállítva, és a gömbölyít asztal a szoba közepén, csil­logott a rajta elhelyezett aranykötésű­ könyvek, csinos íróeszközök s gyönyörű virágoktól. A másik asztal, mely az ablaknál állott, rakva volt a vizfestvények felragasztásához szükséges mindenféle eszközök­kel, rajta sokpolc volt alkalmazva, melyet tetszés szerint felállítani és széjjelrakni lehetett. Az ablakfüggönyök világos tarka fényes karton­ból, s a szoba felé törökbuza-szinti és veres indiai szalmakárpittal fed­ve. A legcsinosabb és legpazarabb kis szobácska volt, mit valaha lát­tam, s valóban lelkesülve fogadtam. Az ünnepi szolgának több nevelése volt, mint hogy közbeszólt volna. Hideg tisztelettel hajta meg magát dicséreteim hallatára, aztán hallgatag kinyitá ismét az ajtót, hogy visszavezessen a folyosóra. Egy sarknál befordulva, más hosszú folyosóra jöttünk, melynek végén néhány lépcsőn felhaladva, vastag, sötét pamutszövettel bevont ajtóhoz értünk. A szolga kinyitá az ajtót, s néhány lépésnyire egy má­sikhoz vezetett, ezt is kinyitva, halvány zöld selyemből két függönyt pillantottam meg. A szolga nesz nélkül húzván félre az egyiket, hal­kan e szavakat suga be : — Mr. Hartright — azután eltávozott. Nagy magas szobában találtam magam, gyönyörű metszett bol­tozattal és szőnyeggel terített padozattal, mely oly vastag és puha volt, hogy mint a bársony engedett a léptek alatt. A szoba egyik egész oldalát, ritka, előttem még ismeretlen fából készült, körülbelül hat láb magas könyvszekrény foglalá el, rajta szobrok állottak symetrikus tá­volságban egymástól. Az átalellenben levő oldalon két antik szekrény volt alkalmazva, és felettök szűz Mária és Krisztus képe függött üveg alatt, s alul arany lemezzel ellátva amelyen Raphael neve tü­ndöklött. Jobb­ról és balról oszlopokon nyugvó asztalkák állottak, fedve mindenféle porcellán figurákkal, ritka díszedényekkel, elefánt csontból készült metszvényekkel és játékszerekkel s mindennemű nevezetességekkel, melyek arany ezüst és drágakövektől csillogtak. A szoba végső részén velem szemközt, halványzöld selyemfüggönyök vejték el az ablako­kat és szeliditék a nap­ sugarait. Az e módon előidézett világosság igen gyöngéd, titokteljes és jótékony volt; egyformán esett valamenyi tárgyakra a szobában, a mély csendet és az elzárkózottság színét még láthatóbbá téve, és méltó nimbussal véve körül a ház ura magányos alakját, ki csendes nyugalommal nagy karszékben kinyujtózva hevert, egyik oldalán olvasótámasz, másikán kis asztalka lévén alkalmazva. Mr. Fairlie életkorát ötvenen felüli, de hatvanon alulinak néz­tem. Szakáltalan arca sovány leék­ volt, majdnem átlátszó halványsá­­gú, de nem ráncos; orra nagy és görbölt; szeme halvány szürkéskék, nagy és kiálló, és a szempillák széle kissé veres; kevés haja puhának

Next