Hölgyfutár, 1862. július-szeptember (13. évfolyam, 78-117. szám)
1862-08-07 / 94. szám
744 atyja irányában. Josephine ki eleinte csak sóhajtozni és zokogni tudott, későbben egyike lön a legkíméletlenebbeknek, ki saját szerencsétlenségéért is atyját okozta. Bojt szomorkodott és mormogott. , A reggelik, ebédek és vacsorák, hiányos társaságban mogorva egykedvűség és szótalanság mellet költettek el. , mojt a férj, Eleonora a nő, Josephine a szerencsétlen grófné mindnyájan a magányosságot keresték, csak Károly tölte a nap legnagyobb részét a szomszédban Dongóéknál, ő mindenkit sajnált, mindenkinek megbocsátott , mert szeretett. Az ősz napról napra mogorvább arccal jelent meg, fájó mosolya, az egy- két virág eltűnt arcairól, a rövid de kedves ünnep utósó foszlányai , a lombok és levelek is elhulltak, és csípősebb szél sírt a halottak felett. Az időnél csak Bojt volt busább és Josephine. Az egyik pénze után szomorkodott a másik múltja és jövője miatt. — Egy ilyen mogorva őszi estén, vacsoránál ült a család. — Bort mióta a harmincezer forintot elvitték, keveset beszélt, és kevesebbet evett mint azelőtt — Josephine többet zongorázott, a háziasszony többet foglalkozott, és csak a kis Amáliát tűrte maga mellett, Károly pedig ritkábban mutatta magát, de nyájasabb és beszédesebb volt mint azelőtt. Szegény fiú! Kötelességei is tette magának, az egész családot vigasztalni. — Már most mindig ide haza fog lakni Josephine . — kérdé a kis Amália ártatlan együgyűséggel. E kérdés úgy hatott a társaságra, mint nyárban a ragya eső a veteményekre. A gyermekek azt hiszik róla, hogy Üditő és tenyésztő mint a csendes eső, pedig vannak növények, melyeket megnyit és lehervaszt. — Boldogok a gyermekek, mig szüleik gondviselésök alatt maradhatnak . — jegyzé meg az anya inkább oktatólag mint szemrehányókig, s azután egy ideig mindenki hallgatott. Az öreg még mindig a gróf visszajövetelének lehetőségéről gondolkodott, s ez eszmét sehogy sem akarta feladni. -- A madaraknak is kell egy két hét még odáig repülhetnek; gondolkodott Bojt hangosan. — Mégis illő lett volna a gróftól, hogy pár sorban hová meneteléről, vagy legalább hollétéről tudósítson ! — szólt Károly komolyan. — Isten tudja mit gondolhatott, mitől tartott, vagy mitől félt, hanem anyi igaz, hogy ha senki más, de én több figyelmet érdemeltem volna tőle, — jegyzé meg az öreg. — Rosz szivű ember az olyan, ki nyugtalanságot képes szerezni egy családnak , — egészité ki Eleonora. — Anyám szívről beszél olyan férj irányában, ki egyetlen búcsúszó nélkül tudta pár hetes nejét elhagyni?! — Szólít Josephine indulatosan. Míg ezek az étteremben történtek, azalatt az udvaron lárma keletkezett. — Nyissátok ki a kaput! — hangozik a János lármája. — Nagy ég! ki jöhet ily későn ? A Bojt arcai kipirultak, Josephine ellenben halványabb jön. E remény és aggodalom közepett nyikorogtak az ősi kapu nehéz sarkai, s mire Bojt és Károly felállottak, hogy kinézzenek — kocsi zörgés és ostorpattogás hallatszott, és kevéssel azután sarkantyú pergés közeledők a lépcsőzeten. Károly és József — mert a huszárfőhadnagy volt — a lépcsősét közép állásán találkoztak. — Isten hozott kedves testvérem! — Károlyom? — Józsi bácsi! Józsi bácsi! — Kiáltott a kis Amália, és szintén bátyja elébe szaladt. A családtagok egymásnak a szobában adták át a megérkezőt. — Kedves Józsim! nagyon szenvedőn nézesz ki, talán beteg vagy? Az anya első pillanatra észrevette a megvékonyodott testalkatot, — a beesett szemeket, a kiálló arccsontokat. — Az éjjeli és nappali utazás fáradalmai, rendetlen étkezés, és álmatlanság ... de mit látok, kedves Josephine! te is itthon vagy, meddig fogsz bennünket szerencséltetni . . . mert én előre is tudatom veled, hogy párheti pihenést nálatok akarok élvezni . . . hát férjed ? rendkívül vágyom őt megismerni, hallom mulatságra termett fiatal ember, szereti a jó asztalt, lovakat és puskákat. — A gróf elutazott! — vágott közbe az atya erőtetett közönyösséggel. — Az első hetekben a férjek csak rövid időre szoktak elutazni, ezt én mint huszártiszt tapasztalásból mondhatom. Ugye, pár nap alatt megszoríthatom a sógor kezét. — Hadjuk most ezt kedves fiam! a grófról holnap is beszélhetünk. . . most beszélj magadról, utazásodról, minő érzelemmel hagytad oda ezrededet, s minő szívvel váltál meg tiszttársaidtól ? — kérdezősködik az anya, csakhogy leányát kímélje. — Mindent el fogok körülményesen beszélni, kedves anyám, de csak úgy s azután, ha ettem valamit, mert isten bizon én ehetném. — Szegény fiam! szinte feledtem, hogy te messze útról jösz, s azt sem kérdeztem ettől e az után valamit. — Pesten ettem utószor becsületesen, azt meg is fizettették velem busásan, azóta gazdálkodtam és koplaltam. (Folytatása következik.) A FEHÉR RUHÁS NŐ. (Folytatás.) A szobával és minden hozzátartozóval tökéletesen meg valók elégedve. Az íves ablakon keresztül, ugyanazon gyönyörű szép kilátás nyílt, melyet már reggel hálószobámból csodáltam. A bútorok pazarul és szépen voltak kiállítva, és a gömbölyít asztal a szoba közepén, csillogott a rajta elhelyezett aranykötésű könyvek, csinos íróeszközök s gyönyörű virágoktól. A másik asztal, mely az ablaknál állott, rakva volt a vizfestvények felragasztásához szükséges mindenféle eszközökkel, rajta sokpolc volt alkalmazva, melyet tetszés szerint felállítani és széjjelrakni lehetett. Az ablakfüggönyök világos tarka fényes kartonból, s a szoba felé törökbuza-szinti és veres indiai szalmakárpittal fedve. A legcsinosabb és legpazarabb kis szobácska volt, mit valaha láttam, s valóban lelkesülve fogadtam. Az ünnepi szolgának több nevelése volt, mint hogy közbeszólt volna. Hideg tisztelettel hajta meg magát dicséreteim hallatára, aztán hallgatag kinyitá ismét az ajtót, hogy visszavezessen a folyosóra. Egy sarknál befordulva, más hosszú folyosóra jöttünk, melynek végén néhány lépcsőn felhaladva, vastag, sötét pamutszövettel bevont ajtóhoz értünk. A szolga kinyitá az ajtót, s néhány lépésnyire egy másikhoz vezetett, ezt is kinyitva, halvány zöld selyemből két függönyt pillantottam meg. A szolga nesz nélkül húzván félre az egyiket, halkan e szavakat suga be : — Mr. Hartright — azután eltávozott. Nagy magas szobában találtam magam, gyönyörű metszett boltozattal és szőnyeggel terített padozattal, mely oly vastag és puha volt, hogy mint a bársony engedett a léptek alatt. A szoba egyik egész oldalát, ritka, előttem még ismeretlen fából készült, körülbelül hat láb magas könyvszekrény foglalá el, rajta szobrok állottak symetrikus távolságban egymástól. Az átalellenben levő oldalon két antik szekrény volt alkalmazva, és felettök szűz Mária és Krisztus képe függött üveg alatt, s alul arany lemezzel ellátva amelyen Raphael neve tündöklött. Jobbról és balról oszlopokon nyugvó asztalkák állottak, fedve mindenféle porcellán figurákkal, ritka díszedényekkel, elefánt csontból készült metszvényekkel és játékszerekkel s mindennemű nevezetességekkel, melyek arany ezüst és drágakövektől csillogtak. A szoba végső részén velem szemközt, halványzöld selyemfüggönyök vejték el az ablakokat és szeliditék a nap sugarait. Az e módon előidézett világosság igen gyöngéd, titokteljes és jótékony volt; egyformán esett valamenyi tárgyakra a szobában, a mély csendet és az elzárkózottság színét még láthatóbbá téve, és méltó nimbussal véve körül a ház ura magányos alakját, ki csendes nyugalommal nagy karszékben kinyujtózva hevert, egyik oldalán olvasótámasz, másikán kis asztalka lévén alkalmazva. Mr. Fairlie életkorát ötvenen felüli, de hatvanon alulinak néztem. Szakáltalan arca sovány leék volt, majdnem átlátszó halványságú, de nem ráncos; orra nagy és görbölt; szeme halvány szürkéskék, nagy és kiálló, és a szempillák széle kissé veres; kevés haja puhának