Hölgyfutár, 1862. július-szeptember (13. évfolyam, 78-117. szám)

1862-09-11 / 109. szám

864 mely megsemmisíti még azon csekély reményt is, melyet az utolsó felhőrohamok még hátra hagytak. Egyszerre csak felkiált egyik kö­zü­lök : „De mért nem harangoznak, a felhőket szétoszlatni?“ s azon­nal útnak indultak egynehányan az öreg harangozóért. Én mint mű­velt ember tiltakozni akartam ezen rég bevett előítélet ellen, hanem eszembe jutott, hogy Marit, kit utazási távollétem miatt már négy nap óta nem láttam, most egyszer rendkívüli órában és hosszabb ideig láthatom. Oly sóvárogva lestem azon viszontlátási percet, hadd menjenek hát az öregért! Ezen viharhárító harangozás nélkül vár­nom kelletett volna még holnap délig. A parasztokat előítéletüknél hagyván, a kerteken keresztül ellenkező uton közeledtem a harango­zó házához. A fák levelei, a füvek reszkedtek, itt ott egy fa a töb­binél mélyebben meghajolt, mintha a többiektől különböző élte vol­na, a madár csicsergés mindenhol elnémult, csupán egy pár elkésett méh sietett zúgva a has felé. Félelmes aggály gyötörte a természet minden tagját. Eszembe jutott, hogy menyire remeghet érzelgős és félénk kis Marim, ki oly gyakran oda engedi magát minden megfog­hatatlanságból eredt borzadálynak. Alig várhatom már a percet, vele találkozni és jelenlétem által megnyugtatni. Szép harangunk első ezüst hangú kongásainál a kertből ki­s egyenest a házba rohantam. Besötétedett anyira, hogy a harangozó szobájában lehetlen volt a tárgyakat megkülönböztetni, nem mozdult semmi. — Marim, hol vagy ? Semmi felelet. Ő nem volt itt, a konyhában sem. Megállottam a lépcsőnél, mely szobácskájába felvezet. A nyomasztó hőség, ezen különös légtünemény, a viszontlátási remény, a félénkség, őt szobácskájában felkeresni, anyira felizgattak, hogy a falnak támaszkodva reszketek, mint azon fák a kertben, melyeket az előtt főcsóválással tekintek. Nem volt anyi bátorságom, a lépcsőn felmenni. Egyszerre egy roppant menydörgés rázkódtatá meg a természetet, mely még alig hangzott el egészen, már Mari szobájá­ban valók. Kis ablakához támaszkodva remegve nézte a borzadályos vilá­got, mely vesztével fenyegetődzött. Egyszerre megfordult s egy öröm­­sikolylyal karjaimba dőlt. — De jó, de kedves, hogy eljövöl! — mondá halovány alak­kal. — Elvesztem volna félelmemben. Borzasztó nap ez a mai. Hanem most nem félek már többé, így beszélve hozzám simult s oly forró indulattal szorított karjai közé, hogy boldogítva érzem, menyire szeretett s hogy ba­rátja, őrzője s egyetlen vigasztalója vagyok. Karját simogatom mint rémült gyermeknél szokás, hogy meg­nyugodjék s anyira el valék érzékenyülve, hogy egyetlen szót sem szólhattam. Mari rám nézett és szememben valami könyfélét vehetett észre, mert mosolyogva megölelt s egy ü­dvözitő csókban felejtettük az egész világot s a dörgő eget. Ezután körülnéztem a szobában. Barátom, nincs szebb, de egyszersmind fájdalmasabb is, mint ily egy nemesebb érzésű szegény teremtésnek kis szobácskája, melyben a hiány s a szükölködés kel­lem alatt elburkolva izletteljes öszhangzatot képez. A virágok az ablakból a szoba egyik szegletébe valának rakva, hol az öreg Matyi barátomat, ki féltében oda bújva mátszani sem mert, eltakarták. A falnak egyik oldalán néhány ruhadarab egymás mellett, fehér ken­dővel eltakarva, vala felfüggesztve; egy oszlopon egy kis tükör, alig oly nagy, mint Mari képe, függött, hanem azért mégis megkisérlet­­tük egyszerre belétekinteni. — No, most már te is néztél belé — mondá, mintha azt akarná vele mondani — most már csak ér valamit ez a tükör. Ezen értelemben folytatá: — Most már az én szobámban is voltál. Baloldalt az ablakkal szembe egy kis ágy nagy takaróval be­borítva állott; mellette egy kis asztalka, édes anyja arcképével, én tőlem egypár könyv s egy iron, melyet egyikében ben felejték. Ezen díszhelyért, melylyel ironomat megtiszteléd, még egy csókot s még egy forróbbat jutalmul azon szárított mezei virágokért, melyeket egyszer vadászatról hoztam s melyek most óvatosan egy szalaggal összekötve ágya fölött függtek. Itt ültünk most épen ezen ágy előtt és a szoba mindig sötétebb lön s a menydörgések dörögtek, mintha ezer meg ezer csaták ágyúi szólnának; a kék és sárga villámok ben­nünket szemszuró színekkel árasztottak el. A harangok dühöngve kongottak, de mi mindezekből mit sem hallottunk, mit sem láttunk; csak szerelmünket, boldogságunkat s ifjúságunkat éreztünk és csak ezekre figyeltünk; küzdött a világ otthonn, félt s reszketett, mi egy ü­d­vözitő szigeten valánk, felejtve a világot s ettől felejtetve, csak egy­másnak élve, elsülyedénk az adás és fogadásnak üdvözitő boldog­ságában .... Később. Még sok mondandóm volna; de ha visszaemlékezem azon dél­utánra, kápráznak szemeim, szédeleg fejem s minden más gondola­taim elenyésznek. Azon villámló menydörgéses délután estélyével számomra oly nagy boldogságot rejt, hogy gondolatomban még nem merittetem ki s visszaemlékezve nem vagyok képes mással foglal­kozni s legkevésbé annak leírásával. Emléke holtamig kisérend s minden következendő méltó volt hozzá. Junius 22-ikén. Te szilárdan megmaradsz filiszeusi szerepedben, hanem meg­bocsátom, mert ezen erényes állhatatosságodat a barátságban is megtartod. Te könnyelműséget, lengeséget találsz abban, hogy mi oly boldogok lehetünk s felejthetők olyankor a világot, midőn az elemek lázadása miatt az emberek féltek s remegtek s ezek reményei vész­szel fenyegettettek. Ez igen jól hangzik és predikátióba nagyon is oda illik, hanem én csak szánhatlak, hogy azon magas komolyságot, mely egy nagy boldogsággal össze van csatolva, nem érted, nem ismered. Valóban, hidd el, nem létezik tisztább, magasztos, s nemesi több a boldog­ságnál ! Szemrehányásaid a legkevésbé sem nyugtalanítanak; Mari ke­délye derült s ezzel megelégszem. Hogyha azon boldogító órákban csak egyetlen egy fertőzött perc is léteznék, szép lelkének tiszta tükrén zavar, homály mutatko­zott volna, de kedélye és boldogsága zavarta­an tiszta........... Folytasd tehát kedved szerint intéseidet, nem igen törődöm ve­lük , csak egy ellen tiltakozom szigorúan, hogy Mari ellen legcseké­lyebb gyanút ne nyilváníts, ne merészkedjél ez önzetlen, feláldozó te­remtésnél valamely feljogosult számítást feltételezni. — Ő szeret, eb­ben a szóban rejlik neki minden. Te könnyen beszélhetsz áldozatok­ról, melyeket neki hozni kénytelen lennék; mintha az oly könnyű dolog volna neki áldozatot hozni, neki, ki csak áldozatot hozni, nem pedig fogadni akar. Midőn egyszer házasságról szóltam, fejét csóválva mondá: — nem! Körülményeink nagyon is különbözők, házasságra nem mutat­koznak. — Azt hiszed, hogy szüleim ellentállásait le nem győzhetném? — Tudom, hogy tehetnéd, hanem én miattam ne küzdjél; nem akarnék s nem fogok kellemetlen ellenzésre okot adni, sem családod­ban, sem életedben legkisebb homályt is okozni. — Nincs-e jogodban, kedves Marim! tőlem követelni, hogy éretted mindent tűrjek ? — Igen, jogom van reá, hanem megajándékozlak ezen joggal. Mirevalók is ily boszantások s vitatkozások ? Nem vagyunk mi így is boldogok? Ha ismernéd, barátom ! ha csak egy perczig szemeibe nézhet­nél, elismernéd, hogy mindez oly őszinte, oly igaz, mint egy ártatlan gyermek csevegése — reám nézve, fájdalom, még nagyon is igaz, mert komoly szándékom őt nőül venni, és csak az ő részéről félek akadályoktól. Ő sajátságos jellemű, minden gondolat, minden érzet, minden hatá­rozat, mely megragad, oly gyorsan s erősen gyökerezik meg benne s egész lényét oly erőteljesen körülfogja, hogy ennek magát egészen átengedve, hatalmából többé nem vonhatja ki semmi. Úgy tudom, hogy most csak egyedül szerelmének él és csak attól félek, hogy bol­dogságunk mostani helyzetétől nem akar, nem fog elválni, ss ezt más alakban nem fogadná el. De ez valóban, lehető legszebb is; az utósó napokat legdicsőbb módon éltük át. Az öreg tábornok gróf P . . . . hetvenedik születés­napjára, az

Next