Hölgyfutár, 1862. július-szeptember (13. évfolyam, 78-117. szám)

1862-09-16 / 111. szám

880 veszi a városba és majd gondoskodik kiképzéséről s úgy lehet, férjhez is adja. Ez ugyan eddig mind csak terv, mert nagybátyja Marinak szabad választást enged tenni s mulasztani, a mint neki tetszik s végtére magam is meghiusithatom mindezen terveket, azonban mégis boszant, hogy idegen emberek éltünk be s terveinkbe mint tolakodnak, s nagyon bánt, hogy Maritól meg nem tudhatom, hogy mit gondol s mit mond mindezekhez. . . E fölötti kérdéseimre töredezett hangon felelé : — Ki tudja ? talán legjobb volna. . . legalább reád nézve ... ne törődjünk a jövővel. Azután távoznia kellett s magamra hagyva itt ülök, boszankodom és alig várom a viszontlátás percét, melyben őt átkarolva egy boldog pillanatra elfojthatnám ezen napok komor hangulatát. Julius 14 -én. Örök ideje már, hogy hallgatok, azonban barátom mai levelemet sem irom jobb kedélyben mint az akkorit. A múlt levelem írására következő nap, megváltásom napja vala, de a sors azt roszul választá. A nagybátya egy szerencsétlen alkalomkor vállalá ismét vissza hivatalát. Az egész falut gyász lepte el, egy fiatal, szép, mindenkitől szeretett, legjobb viszonyok közt élő pórnő, ki négy gyermekének anyja vala, rögtöni halála miatt. A halotti harang kongása az egész községet leggyászosabb hangulatba helyezé, mindenfelöl jajgatás, sirás, mi újra kezdődött, midőn mindkét harang méla gyászhangja mellett, a falu lakosai a koporsót a legközelebbi város temetőjébe kísérték, miután kis községünkben temető nem létezik. A harangozás ily alkalommal addig tart, míg a torony csúcsából a távoli temetőben a gyászos szertartás bevégzését láthatni, tudniillik, majdnem két óráig, miután ily menet igen lassan halad. Marit már több nap óta nem láttam, az öreg gróf terveinek elbeszélése , ezen dolog felfogási módja nyugtalanítottak olyanyira, hogy az egész idő alatt lázas ingerültségben valók. Nem hatott reám falunk balsorsa, mert nem törődtem, nem gondoltam mással, mint hogy miként juthatnék el Marihoz. Nem csoda tehát, hogy mikor temetésre harangoztak, tudva, hogy azt most nagybátyja maga végzi, azonnal Marihoz sietek. . . Hanem az ajtó el volt zárva,kopogásomra egy ablak nyílt ki és a resedák között Mari kedves fejecskéje mutatkozott. — Tudtam, hogy te itt leszesz, mihelyest harangoznak — mondá szemrehányó hangon, — legyen ez bár halotti harangszó, és azért is zártam el magam. Ma bejönnöd nem szabad, édes Miksám! Látod épen most temetik azt a jó, szép Margitát. — Hogyan, — kiülték, — miután már oly rég nem láttalak s veled nem beszélhetek, te oly szívtelen lehetnél, engem itt a küszöbön kívül hagyni és előlem az ajtót elzárni ? — Ah — sóhajtoza, kezét szivére téve, — az egész falu ma oly szomorú s a szegény gyermekek . . . mindenkinek, csak bus halál van eszében ... és csak mi legyünk boldogok s örüljünk ... ez oly szívtelen .. . oly kemény lenne. Kimondhatlan kedves és jámbor arckifejezése volt amint igy beszélt, úgy hogy önkénytelenül az ablakon átnyújtom feléje karjaimat, hanem ő visszavonult szobájába. Ellentállhatlanul hozzá vonzódva az ablakon s a virágokon keresztül utána ugrottam, elrémülve, hogy az ugrásban eleshetném, karjai között fogott fel s félig mosolyogva, félig szemrehányólag mondá : — Ez nem helyes Miksám, — valóban, ez nem helyes ! — Te gonosz leányka, — kiáltok fel boldogan, öt karjaimba szorítva, — igy bánhatol vélem egy hosszú elválás után viszontlátva, míg a te hidegséged és az öreg gróf általad elbeszélt tervei miatt oly fájdalmasan szenvedtem. Nem érez-e már szived mit sem irántam? Bucsuzás napja vala talán kirándulásunk napja ? Habár mindezeket csak enyelegve mondom, ő felismerte benső ingerültségemet, mely ezen szavak súgója volt és felhagyott engem az ajtó felé szorítani. Mámoromban felemelém karjaimra s mint egy kis gyermeket úgy hordozám fel s alá a szobában. — Valóban! — ismétlé, — nincs helyén, most oly boldognak lenni, boldogság, melyhez halotti harang adá a jelszót! nem vétek-e ez? — Éreztem, hát nem tudnál-e vétkezni is? — kérdezem. E szavak ellen fegyvertelen volt a szegényke. Egy ellentállhatlan homályos vágy meggyőződni arról, hogy még enyim, hogy szerelmét el nem veszitem, egy szilaj ösztön önmagamnak bebizonyíthatni, hogy ura vagyok még minden érzésének, minden félénkségének és a mámor, melybe busongó fátyolzott kelleme és együttlétünk boldogsága helyeztetett, való okozója, hogy megfeledkezem magamról, tekintetbe nem véve igaz érzete, figyelemre méltó ellenvetéseit sem a halotti harang gyászteli kongását. Midőn mintegy óra múlva az ajtón kiszorított, a küszöbön meg- állott nyugodtan, de halvány arccal, kezét homlokára téve mondá : " Ma bűnt követtünk el, ennek következményeit s büntetését magamra vállalom. Másnap ismét elövök, hanem igazi öröm nem akart köztünk létre jönni. Mari mélázva mellém ült, kezemet kezében tartá és az egész harangozás ideje alatt szótlan s hallgatag vala. Egy ismeretlen aggódás nyomasztja kedélyemet, mintha túlvilági árnyakkal kellene szembe szállanom. (Folytatása következik.) A FEHÉR RUHÁS NŐ. (Folytatás.) Egészben véve tán jobb lesz, ha még nem mondok határozott mig ideje nem lesz, ama gondoktól megszabadulni, melyek kedélyét titokban elfoglalják. Most más tárgyra megyek által, s Laura férjét egyelőre békében akarom hagyni. Most két vendég, Fosco gróf és neje, áll legközelebb. Először a grófnét veszem elő, hogy ezzel mennél hamarébb készen legyek. Laura nem csalatkozott, midőn azt írá, hogy nénjére alig fogok ráismerni. Soha sem láttam életemben férjhezmenetel által oly változást előidézni, mint ez Fosco grófnénál történt. Mint Fablie Eleonora (37 éves korában) folytonosan fecsegett s a szerencsétlen férfiakat valóban kínozta dölyfös, esztelen beszédjével. Mint Fosco grófné (43 éves korában) órákig képes ülni, a nélkül, hogy csak egy szót is szólna. Egyszerű, tisztességes löketőt visel, mely először mióta ismerem, értelmes női kinézést adott neki. Fekete vagy szürke ruhát visel egészen nyakig bekapcsolva, örökké valamely zugban ül unalmas hímzéssel, vagy pedig cigarettek készítésével, férje számára, elfoglalva. Ha néha-néha hideg, kék szemeit felemeli, ezek többnyire ama néma, kérdő alázatossággal vannak férjére szegezve, mely a hit ebeket anyira jellemzi. Az egyedüli jele belső hevületének, melyet eddig nála felfedeztem, nehány elfojtott, de mégis dühös féltékenységben nyilvánult, valamenyi házi női lény irányában, kikkel a gróf beszélni szokott (ide számítva a szobaleányokat is), vagy a kire csak némi figyelemmel is tekint. Ezen egy esetet kivéve, örökké, reggel, délben és este, a házban vagy künn, szép vagy esős időben, mindig oly hideg, mint egy szobor és oly érzéketlen, mint a kő, melyből az készült. A társadalmi élet átalános céljaira nézve ezen megváltozása mindenesetre igen kedvező, mert mint udvarias, hallgatag, igénytelen női személy soha sincs senkinek útjában. De váljon javult-e vagy roszakodott belsejében és menyire, ez más kérdés. Összeszorított ajkai kifejezését néhányszor hirtelen láttam megváltozni s csendes hangját is hallam megváltozni, mi ama gyanitásra vezetett, hogy jelenlegi helyzete, melyben mindig valamit látszik , eltitkolni, valami veszélyeset rejt természetében, mielőbbi élete szabadságában bntalanul el szokott párologni. Lehetséges , hogy ezen eszmém tökéletes tévedésen alapszik, de ez a benyomás, melyet reám tett. Az idő majd megmutatja. És a bűvész, ki e csodálatos változást előidézte, az idegen nemzetségű férj, ki az ezelős angol nőt anyira megszelidité, hogy saját rokonai alig ismernek reá — maga a gróf? Mit mondjak felőle? Egy szóval: úgy néz ki, mint egy ember, ki szelidíteni tudja azt, amit akar. Ha nő helyett tigrist vett volna feleségül, a tigrist is megszelidíti. Ha engemet vett volna el, csak úgy készítettem volna számára a cigaretteket, mint azt most neje teszi, és úgy hallgattam volna mint ő, mihelyt csak reám tekintett volna. Csak nem félek ezt e titkos lapokra bízni. A férfi érdekel, magához vonz, kényszerít, hogy megszeressem. Két rövid nap alatt belő-