Hölgyfutár, 1862. július-szeptember (13. évfolyam, 78-117. szám)

1862-09-18 / 112. szám

A HARANG. (Folytatás.) Június 17-kén. Barátom, szerencsétlenség történt! Egy csekélység, egy bo­londság, egy tulajdonkép külszinti véletlen, s mégis, nem nevezhetem másképen, egy különös érzet ismétli szüntelen, hogy ez szerencsét­lenség. Ma történt egypár órával ezelőtt, hogy Marinál valók. A harang kongott és ő vidámabb volt ismét. A tűzhelynél állott, én nyakát át­karolva mellette voltam kedélyesen beszélgetvén. Egyszerre, egy iszonyatos, borzasztó, baligézésű, fertelmes hang hallatszott, nincs kétség, a harang megrepedt. Mari összerezzent, karjaim között; érzem, mint reszketett egész teste. Arcáról az utósó vércsepp is eltűnt. Mindkét kezével homloká­hoz kapott s meredten, rémült szemekkel nézett reám. Egy mély só­haj emelkedett kebléből, én azonnal összeszedvén magam,őt megnyug­tatni s vigasztalni törekedtem; hanem ő ezt nem is vévé észre, s egy fáj­­dalmas mosolylyal viszonzá: — Látod-e már, látod,én mindent magam­ra vállalok — s ezzel bement a szobába. Én a faluba rohantam és itt az egész népséget lázas ingerült­ségben találtam. Hisz, kedves, szeretett harangjuk, a falu büszke-­­­sége, legdrágább kincse oda volt. A templomba rohant mindenki, a harangnak alig észrevehető hasadását nézni. Ezen alkalommal értesültünk, hogy majdnem kétszáz évig kon­gott e harang a falu bujára, mint örömére. Már órák óta nincs egyébről szó mint ezen szerencsétlenségről, melyet mindenki elmélkedéseivel kisér. Hogy nekem mim volt é s benne mit vesztettem, egyik sem tudja, hanem úgy érzem, mintha éltemnek legszebb hangzatu húrja pattant volna el örökre ! Julius 20-kán. Borzasztó a harangnak hangja, még eddig másnak hiányában folytonosan ezzel harangoznak, néha még a halotti haranggal próbál­ják, melylyel máskor az ave Máriát harangozták. A repedt harang és az ave Mária harangocska, inkább emlékezem annak vidámabb hiva­tására, irányozzák szerelmünk hangulatát, lettek együttlétünknek hangvillái. Nem borzasztó-e ez ? Ha most Marival vagyok, önkénytelenül hallgatódzunk a ha­rangszóra, mily különbség a hajdan s most között! A rekedt harang mindkettőnket arra emlékeztet, hogy boldogságunk is megrepedt, ha­bár ezt egyikünk sem említi. A kis ave Mária harangocska egyre a válást juttatja eszünkbe. A nagybátya is kedvetlen, közötte és a szép harang közt évek folytával oly mély szeretet támadt, hogy ennek vesztét most nem bírja feledni. Az öreg azon képzelődésben él, hogy Mari busongása a kö­rében létező unalmas életmódnak eredménye a arról beszélt, hogy szilárd szándéka őt mennél előbb az öreg grófnak bemutatni, ki majd öt leányához a városba küldendi. Én javaslatba hozom Marinak, ezen kellemetlen helyzetnek vé­get vetni és szüleimmel szerelmemet s komoly házassági szándéko­mat közölni. — Az istenért, ne tedd ! — kiáltá határozottan. — Minek szü­leid bujával még az enyimet nagyítani! — így hát te szerencsétlen vagy Mari ? — Nem teáltalad, sem a köztünk létező viszony által, csak magam vagyok ennek okozója. — Egy idő óta te is az vagy, s pe­dig én általam. Látod, igy lenne házasságunk is . . . nincs jó kez­dete . . . nem kongott hozzá a szerencse harangja s azért ne is legyen belőle semmi, noha nélküled nem élhetek. Elhallgatott s újra folytatá : — Emlékszel-e azon bájos gyermekre, kivel a majorosnénál játszottam, számomra hasonló boldogság nincs szánva, ez talán égi büntetés, talán végzet. Ily nyilvánítások elárulták előttem legmélyebben titkolt gon­dolatait, melyeket világos szavakkal kimondani nem mert. A­min más leány ily szoros­ összeköttetési viszonyban aggódott volna, őt ellen­kező módon gyötörte................................Együtt azon vétkes, azon boldog órák emlékével, midőn a szegény Margittát temették. Ezen két gondolat egybeolvadásának eredménye egy ingatag érzet halálban, balsors­ú büntetésről, melyek életét komorság fátyo­­lába szövik, és szemei elé rémképeket varázsolnak. Hasztalan min­den törekvésem, őt azon kedély­betegségből kirántani, mert minden támaszpont hiányzik, így most ez uj harangban öszpontosul minden reményem, midőn az aláírási ívet az uj harang számára atyámhoz hozták, egy nagy összeg aláírására birám, ezen dolog mentős előbbi bevégzését előmozdítandó. Ha csak már egyszer a halotti harang és az öreg harangnak ha­lotti hörgése, melyek bennünket rémalakként üldöznek, elhangza­­nának, Mari úgy lehet,­­ egy uj teljes hang mellett újra felvirul s vi­dám lesz, a régi összhang úgy sem lesz többé, azt jól tudom. Augustus 19-kén. Ismét jó sokáig hallgattam, hanem most az egyszer nem épen túlságos boldogságom miatt. Eleinte egy föltett szándék kivitelére készültem, melyet csak annak bevégzése után reményem szerint mint boldog jegyes akartam veled közölni. Fájdalmamra, ezen reményem meghiúsult s attól félek, hogy ezentúl is csak panaszkodásaim folytatásával foglak untatni. Mari napról napra mélább s komorabb, csak egy elszánt, egy eldöntő változás ránthatja ki ezen fájdalmas állapotból. Ily ingadozó és bizonytalan helyzetek átváltozása szilárd ha­tározatot kíván. Ily célból most mintegy öt napja Marinál maradtam, nagybátyja hazajövetelét megvárva. Szegény harangunk már rég elhallgatott. Mari egész idő köz­ben alig szólva, a­nélkül, hogy szándékomba gázolt volna, csak néha néha kérdezőleg függeszte reám nagy kék szemeit. A nagybátya, midőn a szobába lépett, jelenlétem által meg vala ütközve; szokás szerinti — parbleu-jével — emelé meg katonai sipkáját fejéről. Ez azon kevés szavak egyike, melyek Franciaországban ragad­tak reá és igen gyakran használja. Udvariasan kérdezé jelenlétem okát. — Parbleu! — viszonzám, katonai rövidséggel végezzük majd ezen dolgot. Én unoka húgába, Mari kisasszonyba szerelmes vagyok. — Parbleu! — kiálta fel újra a nagybátya, unoka­húgára néz­ve, ki az ajtóban állott.—Parbleu! már azt elhiszem! —Csinos gyermek, parbleu! De hát aztán mi lesz tovább ? — Hát aztán nőül akarnám venni. — Parbleu ! hisz egy becsületes tisztnek leánya.........De hát szülei ? . . — Szüleim beleegyezésén nem aggódom, hogyha kegyed bele­egyezését bírom. Az öreg őrmester bajszát pödörvén, vizsgálva reám tekinte s mormogá : — Parbleu, takaros fiú, jó szerencse, jó hir, nincs semmi ellene, parbleu! hanem különben ez Mari dolga. Marihoz fordultam. Ő megfogá kezem s engem a küszöbön át­húzva ránk csuká az ajtót. Nyakamba borult és szemeiből folyamkint hulltak a könyek. — Köszönöm barátom ! köszönöm, édes jó Miksám! zokogá, — hanem most halljad tántoríthatlan föltett szándékomat. Te én velem boldog nem lehetnél. Már hónapok óta figyelemmel kísértelek és hidd el, jobban ismerlek mint tenmagad. Néked a nagy világban kell él­­­ned, az életet élvezni a világ zajában szorgalmatoskodva. Nagy vál­lalatokkal foglalkoznod, a nélkül te boldog nem lehetnél, mig én csak csendes magányban, egyedül azzal a ki engem és kit én szeretek lehetek boldog. . . Utaink szétágaznak ... és úgy unnád magad ve­lem is, mint ennek előtte untad magad, mielőtt találkozánk. Mind­ezeket előre látom . . . hanem még sok más létezik, ép oly fontos dol­gok, melyek előttem még homályban vannak s melyek közibünk még nagyobb gátat vetnek. A boldogság azon kelyhét, melyet a sors szá­momra kimért, már fenékig üritem, azon végcseppeket, melyek még a kehely fenekén vannak kiüritendem, s azzal vége . . . miként ? azt magam sem tudom ... de érzem, hogy vége felé járok. . . Neked kö­szönhetek mindent, oly szerfölötti boldogságot, minőt sokan egy egész hoszu életen át nem élvezhetnek s létezéséről fogalmuk sincsen. — IBeszély. — Henriettétől, 888

Next