Hölgyfutár, 1863. január-június (14. évfolyam, 1-77. szám)
1863-01-01 / 1. szám
— E maradékból lehet valami, mondá magában. Igen, az megtörténhetik, hogy e bőröndből egy szellemet idézenek föl, mely ép oly hatalmas lesz, mint az ezer egy éni tündér, az a bosszú szelleme leend, és talán a gazdagságé is. . . - Ki tudja? kezdjük először az egyikkel. Ha önök e bőrönd tartalmát látják, kétségkívül azt gondolták volna, hogy annak tulajdonosa nem tehet jobbat, mintha azt valamely zsibároshoz viszi. Nagy része oly cikkekből állt, melyek alakra és szövetre a régibb századok divatjához tartoztak, s csupán egy vagy két női öltözék képezett kivételt; de ennek is mi hasznát veheti ezen fiatal ember, kinek képzelete a sajátszerű ruhatár előtt anyira hevületbe jött? Farsang még messze van. — Pszt! az óra tizet üt! mondá egyszerre- Sietnem kell, mert boltját a vén gaznép mindjárt bezárja S mig ekként önmagával beszélt, frakkját sietve begomboló, vállára vadász köpenyt von, gyorsan lefutott a lépcsőkön, fölnyitá az ajtótvégig haladt a főutcán, befordult egy szűk sikátorba s végül megállapodott egy bolt üvegajtaja előtt. E bolt talán csak egymaga volt még nyitva az egész városban s az üvegajtón keresztül a legkülönbözőbbru cikkek, bútorok, könyvek, látcsövek, ezüstművek, ékszerek, órák s piperetárgyak valának észrevehetők. A cikkek legnagyobb részén papirszeletek függtek, melyekre az árak valának följegyezve. Egy összeégetett íróasztal mögött egy férfi ült, kinek füle mögé egy toll vala szúrva s ki gyakran volt kénytelen számításait félbeszakasztani a miatt, hogy a gyertya hamvát elvegye, mert mindezen gazdagság dacára az iroda embere takarékosságból, prózai fagygyugyertyát égetett, mely egy avult üres palackba volt illesztve. E férfi ép úgy, mint a vendéglőbeli fiatalember, az által űzetova az unalmat, hogy hosszú beszédeket tartott, maga tevén föl a kérdéseket és feleleteket. — Mindig igaz marad, úgymond, hogy egy shilling ép úgy hordozza a milliót, mint egy szem búza egy egész aratást, a titok csak abban rejlik, hogy a shillinget és búzát jó földbe kell vetni. Az értelem és takarékosság értéket ad a zérusnak, mert elébe a számokat helyezi, míg az oktalanság és pazarlás a számokat állítja a zérus mögé. Ez újra pompás hét volt. A kétszáz font sterling, melyet tíz év előtt Evans Tamás kölcsönzött, ugyancsak kiadta a kamatot .Az oktondi elvesztette körlevelemet, miként szokott hanyagsága mellett nem is történhetett máskép. Végre még a pénzt is elveszti, ha kezéhez veheti vala, azonban meghalt fiára, Györgyre hagyván az örökséget, ki még nagyobb tékozló mint ő volt. Én azt hiszem valóban, hogy Evans Tamás engem akart örökösíteni, ámbár a fiú a kétszáz font sterling miatt levélben már megkeresett, azt állítva, hogy atyját nem fizettem ki. „Kedves úr !“ válaszolom neki, adják vissza körlevelemet, én saját aláírásom iránt mindig tisztelettel szoktam viseltetni s ha ön, uram, adóssában nem bízik, jöjjön személyesen ! Hanem a fiatal ember több érvet talál abban, ha egy színésznővel a világot bekalandozhatja s pénzét Amerikában fecsérelheti, honnét, úgy hiszem, soha sem térend vissza többé. Azt mondják, hogy maga is színészszé ven. . . Színész ! bárcsak a színpad visszaadná neki, amit a színészetre költött! Tisztelendő. M. MacHolynak igaza van ; ő azt állítja, hogy a színház a sátán iskolája. Ha Evans Tamás tudta volna, hogy fia ez iskolában fogja kezdeni tanulmányait, nemcsak a kétszáz font sterlingről szóló kötvényt, hanem azon vagyont is nekem hagyományozta volna, melyet a fiú oly bűnös célokra fordított. Evans Tamás vagyonát egy színésznővel költeni el, s azzal végezni a mulatságot, hogy végre maga is a színpadra lép! ... Ez a fiatal ember el van veszve. Én ugyan nem nézem meg játékát, ha csak ingyen jegyet nem küld ! M. Benson, a magány ezen szónoka, ki kettős mesterséget űzött árukalmár és záloghitelező lévén, talán ép oly hálátlan volt a színészet, mint egykori barátja, Evans Tamás iránt, mert tudni kell, hogy a boltját díszítő cikkek egy része egykor ép azon szegény színészeké volt, kiket ő a sátán tanítványaivá avatott, s melyeket egy bukás alkalmával az uzsorás bocsáron alól kerített kezéhez, jj Végszavait, miket M. Mac Holyhoz méltó kenettel ejte ki, a vendéglőbeli fiatalember tisztán megérthető, mert egy perc óta az ajtóban állt s e pillanatban belépett a boltba. — Szolgája uram — mondá M. Bensonnak, örülök, hogy boltját még nem zárta be. Beszélni óhajtok önnel egy jelentéktelen dologban. — Önnek több üres órája van, mint guineaja, nemde? kérdé M. Benson, egy kisded fiókot fölnyitva. — Nem, uram, nekem nincs egyetlen egy órám sem; ami pedig a guineakat illeti, azokból van talán anyi, hogy azon bútort megvehessen, melyet ma reggel ön boltja előtt elmenve, láttam , egy kisded fiókos szekrény . . . tölgyfából, úgy hiszem ... Aképen ez az! — Bocsánat! — viszonzá M. Benson, látva, hogy roszul ítélte meg vevőjét, ki vásárolni oly időben jött, midőn az ember dolgait szokta rendezni. Bocsánat, ha önnek e szekrény tetszik, egészen szolgálatára áll . . . Csinos bútor, valóban. . . és tölgyfából . . . igen. . . s mi több, elsőosztályú tölgyfából. E szekrényt Merrywoodtól vettem, és fölötte drágán. A derék ember a múlt héten halt meg. Hanem én csekély nyereménynyel beérem, ámbár nem tagadhatni, hogy ez ódon bútorok ismét divatba kezdenek jönni. Merrywood azt mondá, hogy családjában e szekrény tovább szolgált kétszáz évnél. Ha tetszik, két ont sterlingért átadhatom önnek. Nem állítom, hogy értek a régi bútorokhoz, mondá az ifjú, de van egy nagynéném, kinek örömet csinálnék, ha e szekrényt megvenném, hogy általa bútorzatunk kiegészítve legyen. Én nem alkudozom, íme a két font sterling. Két föltét alatt azonnal fizetek: először, hogy a cikk még ez este ingyen hazaszállittassék, másodszor, ha az nagynéném tetszését meg nem nyerné, ön holnap reggel egy másik cikkért kicserélendi, mely esetben a visszahozatali költséget én fizetem. — Szívesen, szívesen ! — mondá M. Benson készséggel , — de miként küldjem el a szekrényt még ez este ? — Az rám nem tartozik, viszonzá a vevő; én csupán egy nyugtát kívánok öntől, melyben kiemelendő, hogy a bútort mindenestől megvettem, mert gyakran az ember kincseket talál az ilyen szekrényekben, folytatá mosolyogva. Voltak esetek, hogy a tulajdonos bankjegyeket rejtett el bennök. — Oh! a veszteség fölött épen nem bánkódom, monda M. Benson, megírva a nyugtát ... ami pedig a szállítást illeti ... a szekrény nem igen nehéz . .. tehát magamra vállalom. . . . Hová kell küldeni ? — Mistress Trumanhez, Salisbury Street 2. szám, a külvárosban. Nem igen szép hely, de midőn a lakás drága, az ember ott lakik, ahol lehet. — Barátságtalan utca, s a mellett igen rosz hírben van, mondá a záloghitelező. Nem várhatna ön holnap reggelig ? Kívülem a háznál csak egy szolgáló lakik, s miután e pillanatban hordárt úgy sem találhatnánk, megvallom, a szekrényt magamnak kellene cepelnem. Pedig mintegy húsz év előtt egy embert kiraboltak és megöltek azon utcában. — Oh! húsz év előtt! mondá az ifjú nevetve, a Salisbury utca azóta nagyon megjavult. Egyébiránt melyik rabló kockáztatná életét egy üres szekrényért, mely két vagy három századon át szolgálta a Merrywood családot ? M. Benson kétkedő pillantást vetett vevőjére, de az alig húsz éves ifjú nyílt, őszinte arca ismét megnyugtatá őt. Különben mitől is tarthatott volna ? ez alkalommal azon haszna volt, hogy a vitelbér zsebében maradt. — Valóban, úgymond, e fiatal embert estekre kellene meghívnom. Azonban e jó szándék is elpárolgott, mint anynyi más. — Ha ön korábban ér nagynénémhez, mint én, szólt a vevő, csak anyit mondjon neki, hogy a bútor unokaöcscsétől jó, de remélem, hogy magam fogadhatom el önt. Csupán egy pillanatra állapodom meg a főutcán, mert már nagyon késő van. Ezt mondva az ifjú magára véve köpenyét s elvált M. Bensontól. Ez utóbbi elégülten tekintett maga körül. — A mai nap, úgymond, szép hasznot hozott be. A derék ifjú nagyon kell szeretnie nagynénjét, hogy csak azért vásárol, mikép neki meglepetést csináljon. Siessünk tehát s vigyük el neki a szekrényt, melyről már azt hittem, hogy örökre nálam fog veszni. S előkiáltva a szolgálót, kivel távozását tudató,, M. Benson vállára emelé a kisded bútort, bezárta a bolt ajtót és sietve a Salisbury Street felé intézte lépteit. Az eső megszűnt , fölismerve a 2-ik számot, zörgetni kezdett a kapun, a nélkül, hogy feleletet kapott volna. Ej, ej, mondd magában, azt hiszim’