Hölgyfutár, 1863. január-június (14. évfolyam, 1-77. szám)

1863-05-28 / 63. szám

498 Részletek leírásával nem fárasztják olvasóinkat. Két szerelmes csakhamar megérti egymást, így történt, hogy midőn Géza másodíz­ben látogató meg Erdeyéket, Margit szerelmét már leírván, kezét kérte meg anyjától s nem is kapott kosarat, de a menyegző napja előre meghatározni nem lehetett, mert még nem volt kész a staffi­­rung. Romvay ezalatt gyakran rándult Bánfalvára, és mind inkább meggyőződött arról, mikép Káldor jellemzése helyes volt. Margitban épen oly házias mint művelt nőt vélt találni. Lassan telt az idő a boldog várakozásban, s e közben a szerel­mes pár egére vészes felhők tornyosultak. Margit ideglázba esett, s Romvayt sürgetőleg hivá a távirda, je­gyese beteg ágyához. Forróságban találta Margitot, ki midőn belépő vőlegényét meg­pillantó, sírva fakadt. Géza aggódva szok­ta keblére az imádott leányt, fölemelni igyekezett fejét, mely párnájához tapadt, hogy könyvit lecsókolhassa. — Oh, monda Margit komoran — ne ijedj vissza ezen gyön­­geségtől gondolataim idézik azt elő. A világra tekintek s látom, hogy szép és jó, (szegény leány, a minő jó volt akkor ő, oly jónak gondoló a világot is) reád tekintek, és mindent látok a mit becsülhetek imád­hatok, az élet oly édesnek a világ oly bájosnak látszik előttem, cso­­dálkozhatól-e tehát ha a halál gondolatától visszahozzadok ? ne ! ne szakíts félbe édes, szeretett Gézám! e gondolattal bátran kell foglal­koznunk. Nem tápláltam betegségem folyamában, de voltak pillanatok midőn reám erőszakoló magát s ezt most, az igaz nagyobb erővel te­szi mint valaha. Ne tarts gyengének és gyermeknek soha sem fél­tem a haláltól, csak mióta ismerni tanultalak , de téged többé nem érinthetni, szerelmedet többé meg nem köszönhetni, részvétedet nem érezhetni,oda ki menni örökre elaludni, s felőled soha, soha többé nem álmodni! Éh ez keserű gondolat! de elviselem mintegy nő ki­becsü­lésedre érdemes. Géza nem fojtható el zokogását, Margit karjaiban feküdt, halk lélekzete nagy elültetéssel küzdötte fel magát ajkaira, melyekre a láz piros rocsák a hosszú süni haj, oly finom mint selyem kilopódott kö­telékeiből, szépségének minden részecskéje oly kimondhatlanul szende és elragadó volt. Alig virradt még tizenhét tavaszra, de ifjabbnak lát­szott, arca veszítet kerekdedségéből, de mily hajolok, kedvesek voltak még a romok is, a várak, fehérebbek hónál, a szép kicsi ke­zecskék ... a kedves karjai, alig érték terhüket. És Géza — mily ellentét — az erkölcsös férfiúkor virágában állt magas homlokkal, s egész szivét, élete minden reményét, férfiak büszkeségét, terveit, erejét dicsvágyát mindent, minden ezen gyönge haldokló lényre ruházó. — Talán —folytató Margit, ki még most is erővel kapaszkodott a remény vékony hajszálaiba — talán mégis csalódom és irántuk szerelmem, mely a halál legyőzésére is elég erővel látszik bírni, ki­ragad a gyilkoló betegség karjai közül. Azon gondolatban, veled él­hetni, fölötted őrködhetni, büszke álmaidat megoszthatni­od ! és mind­ezek fölött betegségedben és gondjaidban magasztalhatni, mondom, nincs e ezen gondolatban valami, mi csaknem összeroskadó testemet fölegyenesítheti ? és ki fog téged úgy szeretni mint én ? ki fog úgy becsülni, tisztelni én? ki fog érted oly igaz hálával imádkozni, mint én­e­gh Géza! oly kevéssé vagyok önző, oly keveset gondolok ma­gamra, csak reád, mindig csak reád, mikép örömmel hunynám be szememet ha tudnám, hogy egy nő valaha azzá lesz irántad, a­mi be­lőlem lehetett volna. — Margit ! — szólt Géza, halvány arcát jegyesére emelvén, lassú ünnepélyes hangon — Margit adassuk magunkra a pap áldását sors ha elválaszt, tépje el e szent köteléket is; de engedd, hadd érezzük, hogy ez életben mindene voltunk egymásnak, hadd gúnyol­juk ki a halált még azon pillanatban is, midőn fenyeget. Légy holnap CDyérn —­oh Istenem! nem holnap, még ma. Margit arcán, melynek halványsága alatt az élet szikrája már csak igen erőtlenül csillámlott, pillanatra sötét égető láng vonult végig, villámsebességgel, mely a szép vonásokat, az ifjúság fris füzével, s a remény szenvedélyével világító meg, de csak hamar eltűnt. — Nem Géza, nem­ ennek nem szabad megtörténnie, fájdal­­mad elviselhetőbb lesz, h­a még nem voltunk összekötve; és a­mi en­gem illet, azt hiszem, mikép ha így válunk, gyöngédebb, de nem oly sötét emléket hagyok hátra szivednek. Nem is óhajtanám, hogy fáj­dalmadban magadat hozzám kötve érezd, s kötés, mint mérgezett harmat jövőd szép kilátásait megkeseritse. úgy gondolj reám mint álomra, mint oly lényre, melyet nem nyertél el egészen, s ennélfogva nem kívánhat tőled más hűséget, mint a szívélyes megemlékezést, és ekkor is csupán távolról kövessen árnyam, édes, imádott Gézám, de csak addig, míg ismét fogékony lesz a világ gyönyöreire, melyek örömmel nyitják meg előtted gazdag kelyheiket. Margit Gézára tekintett s midőn kétségbeeset fájdalmát látta, nem volt képes tovább uralkodni érzelmein, karjai közé dobta magát s két szeretőpár könyvi összevegyülének. A beteg visszahanyatlott, de csak alig félórára, a midőn szokat­lan erőt érezvén, hófehér gyönyörű pongyoláim burkola roskadt tag­jait, kilépett ágyából. A szépség igaz angyalát vélnétek fárdalni előt­tetek, midőn már életének vég­perceihez közeledik ... oly hajoló, oly elragadó volt Margit e pillanatban. Egy közel álló karos székig vánszorgott, és magához szólító Gézát, ki hogy jegyese előtt fájdalmát titkolja, a szoba távolabb szeg­letébe vonult, homlokát két tenyerével elfödvén, keservesen sirt, és Margit szavait nem hallá. (Folyt. köv.) Az én-börtönök. (Folytatás.) Most keserveseen sírni kezde. Ő csinos, őszinte, jó gondolko­dású és rajongásig szerelmes ember vala, megbocsátték a grófőnek de az apa könnyelműségét, meggondolatlanságát rászallanom kell. A bárgyú miért nem fésüilteté leányát némberrel ? A szegény fickó könyei és panaszai csak a grófnőre irányilnak. Sajnálkoznom kellett rajta. Azt gondolá, hogy majd visszajönnek kedvéért, hogy ágyat és ennivalót hozzanak neki. Én azonban kijózanítom őt csalódásából és igazam vala. Megkínálom őt ételemből, ő azonban semmiből sem ehe­tett. Egész nap siránkozok sorsán csupán azért, mert nem segíthete úrnőjén, kinek sorsáról semmi bizonyost sem tudh­ató. Én előttem ő több mint igazolt vala már, és meg valók győződve, hogy ha az in­­quisitorok részrehajlás nélkül hallgattak volna meg mindent, a­mit a szegény fickó mondott, nemcsak elküldék, hanem úrnőjével egybe is házasítják vala őt, nem törődve a törvényekkel és szokásokkal; még talán a grófot zárták volna be, ki az égő gyertyával nagyon közel járt a szalmához. Átengedem neki szalmazsákomat, mert tisztasága dacára is sokkal inkább rettegek egy szerelmes álmaitól, mint­ hogy megoszthattam volna vele ágyamat. Ő nem foga fel sem hibája nagy­ságát, sem a kénytelenséget, melyben a gróf volt, az ő megbüntetésére, családja becsületének megmentése végett. Következő reggel szalmazsákot és ételt hozónak számára azon tizenöt sou-ért, melyeket a tanács sajnálkozásból rendele részére. Mondám a porkoláknak, hogy az én ételemmel bőven jól lakhatik két egyén. A pénzt tehát, melyet a tanács Maggiorin számára rendelt fordítaná arra, hogy a templomban hetenkint három misét mondjanak érette. Lőrinc gazda nagyon örömest fogadó az ajánlatot­ és szerencse kivonatát fejeze ki az új fogoly irányában társaságomhoz. Most ma meg tédé egyszersmind, hogy naponként fél óráig sétálgathassunk a tornácon. Ez épen oly jól esik az én egészségemnek, mint a­mily kedvező vala szökési tervemre nézve, mely csak tizenegy hét múlva érék meg. E patkányraktár legvégében több ócska bútort és holmit találók melyek jobbra balra két szekrényből valónak egymásra dobálva a va­­dolaton. Közel ahhoz egy rakás iromány és nyomtatvány hevére. Mint­­egy tizenkét darabot kezembe vevők azokból mulattatásomra. Büntényi tárgyalások valónak azok, melyek érdekes olvasmányul szolgálónak Most már végiglen olvasóm, a mi maga idejében mint legnagyobb ti­tok el vala rejtve minden szemetül. A talajon levő holmik közt egy ágymelegítőt, szénserpenyőt, vaslapockát, tűzfogót, ócska gyer­tyatartót, cserépfazekat és ónfecskendez­öt találok. Úgy vélekedem, hogy valamely előkelő fogolynak engedélye volt e tárgyak haszná­latára. Még egy vas zárát látok, melynek vast­agsága vagy ujjnyi hosszúsága másfél láltnyi vala. — Azonban nem nyulok semmihez

Next