Hölgyfutár, 1863. január-június (14. évfolyam, 1-77. szám)

1863-02-14 / 20. szám

Budapest, 14-dik évi folyam. 20. Szombat, februárius 14 én, 1863 HÖLGYFUTÁR. Megjelenik hetenkint hat leg­nagyobb féliven, másodnapi szét­küldéssel , évenként két nagy műlap és számos műmér­­séklettel. Szerkesztő szállása: Kalap-utca 17-iksz. földszint hová minden szerkesztőségi kézirat bérmentve utasítandó. Az elő­fizetési és hirdetési dijak Emich Gusztáv úr kiadó - hivatalába. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Felelős szerkesztő: BALÁZS FRIGYES. Főmunkatárs : LAURA GUSZTÁV, és RÓZSAÁGI ANTAL­Szerkesztőség : Kalap-utca 17-ikszám.­­Ferenciek terén 7. sz. földszint küldendők. Előfizetési dij: Vidékre, és helyben egyiránt. Egész évre .... 17 ujfrt félévre..........................9 ^ Évnegyedre .... 5 „ Hirdetések Gyorsan közöltétn­ek : egy ha?a hozott sorért 5 ujkr. fizetendő. FOLYJ CSÖNDESEN___ (Burns.) Folyj csöndesen, Aston, a völgyeken át S dicsérő dalt dalolok te reád; Marim alszik a parton, a lombok alatt, Folyj csöndesen és álmát ne zavar­d. Búgó gerlék a csalit sűrűben, Vad flittyű­ rigók puha fészketeken, Némuljatok el, tarajos bibiczek, Ne költsétek föl kedvesemet. — Mily édes e halmon a langy fuvalom, Nap fénylik a kigyódzó folyamon; Innen nézem, — mikor éget a nap, — Marim kalyibáját s juhaimat. Mi bájos alattam a völgyi vidék! Virág lepi be a liget sünijét; Oh ott — ha az alkony harmata hull, Ránk illatozó hárs árnya borús. Lágyan csörög, Afton, tiszta vized, Kigyódzva Marim kunyhója megett; Ha lábait oly enyelegve mosod, Ha virágot tépve, vizedbe tápod. Folyj csöndesen, Afton, a völgyeken át, Dicsérő dalt dalolok te reád ; Marim alszik a parton, a lombok alatt, Folyj csöndesen és álmát ne zavard ! Lehr Zsigmond. A hontalan. (Eredeti beszélj.) Bercelly Jenőiül (Vége.) Éj volt. A tengerpart egy elhagyott viskójában, melyet néhány sátor vett körül, pislogó mécs világánál egy sebeiben szenvedő ifjú vitéz feküdt egyszerű nyughelyén, ideges lázában; mellette egy lovag s ápoló nő látszottak minden mozdulatára figyelni. A körül fekvő sát­rakban vitézek nyugodtak; a borús égről csak néhány csillag árasz­tott fél homályt a tájra s a tenger haragosan csapkodó hullámaival a partokat. — Anyám, susogott lázában az ifjú, szegény anyám. Vársz — epedsz utánam ? — oh! ha nem .... ott, ott bírni foglak! A láz erőt vett ismét idegein, keble­ emelkedni kezde, s ő elhall­gatott. — Meg kell csalnom őt! folytatá ; mindig! oh ! mily kínos ez reám nézve; de a ti kivánatotok — gyermeketek vagyok, köteles­ségem ! De a család kihal ... én sokat szenvedtem, nélküle nem élhetek . .. Szerelem, te, ki­boldogítasz . . . engem eltemetsz! Te ha­ragszol atyám ?. . . bocsássatok meg a szívnek, hogy verni merészelt, a kebelnek, hogy halhatlan gyermekét megszülé!... Jó atyám, te ismered őt és szereted. ... ne tagadd, szemeid meghazudtolják állí­tásod ... oh! boldogok ti, kik szerethettek! . . . Anyám, ha ismer­néd, ha látnád őt . . . szeretnéd te is! megbocsátnál, hogy . . . szere­tem őt! . . . Elfordultok? kínjaimnak még mindig­­élni kell? hah ! ki megtanult küzdeni, meg fog ... tudni . . . halni!.. De nem ! nem ! ti szerettek ! óh ! engedjétek megmondani a valót, hadjátok mondani neki! szeretlek . . . Igen ! szeretem őt az örökkön ifjú, a leglángo­lóbb szeretettel! . . . A lovag s az ifjú nő kérdéleg tekintenek egymásra, a szavak, melyeket a sebláz adott a szenvedő ajkaira, rejtélyek voltak nekik. — Az ifjú szeret ? szülei tiltják ezt? atyja ösmeri szerelme tárgyát, anyja nem ? ki volt az ? Az ifjú nő, ki atyját veszté a szent földön? De atyja ezt szereté ! ennek megvalhatta volna szerelmét Viktor! vagy Guido boldogságát nem akará­a zavarni ? De ő régibb időtől ösmerte ezt, mint a lovag ! nem— ez nem lehet! — de hát ki volt ? — Nyugodjál kebel! — szakitá ismét félbe ápolott gondolko­dásokban a beteg ; szűnj meg dobogni szív! . . . szeretnetek nem sza­bad ; — midőn a végzet teremtett, meg is átkoza titeket!.. De mért hoztad őt utaimba ? — szépnek miért teremtetted ? . . . vagy csak azért... hogy ily sokat szenvedjek ?! . . . Mily boldog, végtelen bol­dog lehetnék ! . . Bocsássatok meg szüleim, hogy’megátkozom a per­cet, mely e kárhozatos gondolatot termé ! . . . Ő megmentett . . két­szer adta vissza az életet, melyet örömmel vesztettem volna el.... S köszönetem ? szivem helyett egy üres szó! . . . A virasztó lovagot izgatottság foga el, a nő feszült figyelemmel leste az ifjú további szavait. — Szeretsz! . . . mint testvért vagy barátot, igen,. . . De, hogy is ? ... Én szeretlek ... te nem tudod ezt. . . nem is fogod megtudni soha ! ... de szivem csak érted ég ! . . csudálkozol lovag hogy szeretlek ? szeretnél-e te is . . mégsem értesz ? én nem vagyok lovag! . . . nevem nem Viktor ... s az ifjú, mintha lázában is attól félne, hogy meghallja valaki a titkot, susogva folytatá . . igen én szeretlek ... én ... én Katalin vagyok! . . . oh! Márk, miért nem szerethetlek !!.... — Katalin! kiáltott öröm ittasan Márk s megragadá az ál­vitéz reszketeg kezét. A szenvedő eszmélni kezdett, ijedten nyitá fel szemeit s végig hordva rémült tekintetét a lovagon s az ápolónőn, visszaesett előbbi eszméletlenségébe. — Katalin! — imádott angyal! szólt ismét a lovag, én va­gyok, Márk, ki szeret, hadd a rémes álmokat, mondd ébren, hogy szeretsz te is! —• Te szeretsz ? mond eszmélve Viktor, én is szeretlek testvér. „ — Oh! ne mint testvért! ... ne titkold érzeted, a láz árulóvá lett, hogy boldogok legyünk ! — Ti hallottátok ? szólt rémülten Katalin, mit hallottatok ? be­széljetek! Ti kilestétek titkom? — oh én szerencsétlen ! . . . — Szerencsétlen . . . kiáltott kétségbeesetten Márk, tehát mit lázadban érezél, az nem való ? . . a daemonok hozták csak a bol­dogító szót ajkaidra, hogy engem egy percig boldoggá téve, felesz­­méltedkor szerencsétlenné tegyenek! . .. — Nem, nem Márk, szólt szenvedélylyel Katalin, te boldog le­hetsz, ha szerelmem boldogít! S a boldog lovag keblére hajtva fejét, elsusogta mégegyszer a szerelem e válságos percében az egyedüli szót, mely szerelmesek aj­

Next