Hölgyfutár, 1863. január-június (14. évfolyam, 1-77. szám)
1863-02-21 / 23. szám
Budapest, 14-dik évfolyam. 23. Szombat, februárius 21 én, 1863 HÖLGYFUTÁR. ----Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Felelős szerkesztő: BALÁZS FRIGYES. Főmunkatárs : LAURA GUSZTÁV, és RÓZSAÁGI ANTALSzerkesztőség : Kalap-utca 17-ik szám. (Ferenciek terén 7. sz. földszirküldendők. Előfizetési dij: Vidékre, és helyben egyiránt. Egész évre .... 17 ujfrt Félévre.................................9 * Évnegyedre .... 5 „ Hirdetések Gyorsan közöltétnek : egy habozott sorért 5 ujkr. fizetendő Megjelenik hetenkint hat legnagyobb féliven, másodnapi szétküldéssel , évenként két nagyontilap és számos műmérséklettel. Szerkesztő szállása: Kalap-utca 17-iksz. földszint hová minden szerkesztőségi kézirat bérmentve utasítandó. Az előfizetési és hirdetési dijak Emich Gusztáv úr kiadó-hivatalába. MEGHALOK, MEGHALOK. Meghalok, meghalok Azért a szőkéért, Szőke kis leánynak Fekete szeméért, Fekete szemének Tündér csillagáért, Annak a csillagnak Rám ragyogásáért. . . . Hófuvalom arcán Rózsaimkor zendül, Alatta ... az ajkán Fülemile zendül . . . Meghalok arcának Szűz rózsabokráért, Meghalok ajkának Fidlmile daláért, Rengő rózsabokor Egyetlen ágáért, Zengő fülemile Egy édes szaváért , Hej! annak az ágnak Piros rózsájáért, Hej ! annak a szónak Utolsó hangjáért, Annak a rózsának Egy levélkéjéért, Az utolsó hangnak Végső betűjéért. . . Érezem, érezem Azért halok én meg. Érezem, érezem, Jobb is, ha nem élek ! Bényei Gábor: Családi dráma. (Történeti elbeszélés.) Ábrás Károlytól. (Folyt.) Cilley dühösen tekintett a távozó után. — E veszélyes titkot életeddel fogod beváltani, mormogó fogai között; a túlvilágon pedig, úgy hiszem nem igen fogunk reá érni a földi számadások bevégzésére. III. Évek múltak el. Zsigmond gyenge, beteges agg férfiúvá lön; erőtlen kormánya alatt a trón után áhitozó Cilley Borosa, s annak unokaöcscse Ulrich, szabadságot s befolyást nyertek mindenkinek árthatni, ki csak titjokban állott. Vannak ily átokverte jellemek, kiknek életében szakadatlan láncolatát lehet föltalálni a bűn minden nemeinek, egyetlen enyhítő emléke nélkül a jobb érzelmek sugallatának. Ilyenek voltak a Cilleyek! Ulrich Frangepán Erzsébet fia volt, de anyja véréből egyetlen csöpp sem csörgedezett ereiben, s ha igen, megvolt az már egészen mérgezve. Tíz éves volt, midőn ama nevezetes látogató kastélyukba érkezett. Cilley másnap tudára adá nejének, hogy távozik hosszú, bizonytalan időre, nem is hiszi, hogy valaha visszatérjen, viseljen tehát gondot a kastélyra, a gazdaságra, éljen amint tetszik, Istennek vagy ördögnek, az neki mindegy. A szegény nő meg nem foghatta, hogy mi történhetett, anyira jutott már, hogy örülnie kellett a felett, mi más helyzetben fájdalommal fogta volna eltölteni. — Köszönöm uram! Csak ennyit tudott rebegni. — Soha se hálálkodjék asszonyom, legyen meggyőződve, hogy nem épen jó kedvemből teszem azt, hanem, s itt összeszoritott fogai közt mormogá: megfizetek én még ezért neki, érdeme szerint. — Remélem, hogy fiamat gondviselésem alatt fogja hagyni, szólt a nő kevés idő múlva esdve, kérő tekintettel. — Csak az kellene még, riada föl amaz, csak nem hiszi talán, hogy imádkozó köteles barátot akarjak belőle képeztetni, mi a kegyed körében, bizonyára könnyen megtörténhetnék. — Éjjel nappal mellette fogok lenni, őrködni fogok még álmai felett is, ki is tudná Ulrichomnak anyira gondját viselni, mint az ő szerető édes anyja; tanítómestereket hozatok mellé, kik őt hazafivá képezik; meglássa uram, Ulrich az én nevelésem, felügyeletem alatt idővel díszére fog válni a magyar hazának. — Nem akarom, hogy fiam Könyves Kálmán, hanem hogy udvari ember legyen, mivé e bagolyfészekben soha sem változik, szóval, asszonyom, abból mit kér, mi sem lehet; kegyelmed nyugalmat óhajt, azt itt fel fogja találni, a gyermek csak terhére lenne, elvonná istenes foglalkozásaitól. — Oh az anyának soha sincs terhére gyermeke, megvon, megtagad érette mindent, feláldoz mindent érette, természet oltotta szívébe e szeretetet. Legyen könyörületes uram, ime, mit soha sem tettem, csak isten előtt, térdeimen kérem, esedezem, hagyja nálam fiamat, gyermekünket! Érzette szegény nő, balsejtelme suga, hogy a gyermek ártatlan lelke elkorcsosul, elvész az udvari nevelés alatt, az udvari mételyes levegő gőzkörében. — Soha se érzelegjen, asszonyom! riada föl Cilley durván, ha leány volna, bizton itt hagynám, mit sem törődném vele, ha apácának nevelné is; de fiamat, ki nevemet viseli, ki nemzetségem, családom föntartója leend idővel, nem engedhetem. E pillanatban lépett be Ulrich. Fiatal sappatag arcú gyermek volt, szőke hajjal, kék szemekkel, egyetlen vonást sem örökölt anyjától. A nő felugrott, átkarolta fiát, ölébe vonta fejét, megsimogatta szép szőke fürtéit, megcsókolás könyeivel öntöző halvány arcát mintha ez lenne a szentelt víz, melylyel meg akarja óvni a gonosz ellen.