Hölgyfutár, 1863. január-június (14. évfolyam, 1-77. szám)
1863-03-28 / 38. szám
Megjelenik hetenkint hat legnagyobb féliven, másodnapi szetküldessel, évenként két nagy mai lap és számos műmelléklettel. Szerkesztő szállása : Zöldfa utca 1 bksz. 1. emel.,hova minden szerkesztőségi kézirat bérmentve utasítandó Az előfizetési és hirdetési dijak Emiik Gusztáv úr kiadó-hivatalába. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Felelős szerkesztő: BALÁZS FRIGYES. Főmunkatársa : LAURA GUSZTÁV,vés RÓZSAÁGI ANTAL. Szerkesztőség: Zöldfa utca 11-ik szám. (Ferenciek terén 7. sz. földszint küldendők. Előfizetési díj : Vidékre, és helyben egyiránt: Egész évre .... 17 ujfrt Félévre..........................9 „ Evnyeyedre .... 5 „ Hirdetések Gyorsan közöltélnek : egy habozott sorért 5 ujkr. fizetendő. MIÉRT? Miért sugárzik bájoló szemed, Ha pillantásod néha rám veted? Tudod, hogy bennem egy virág fakad, Hozzája küldöd a sugárokat. Miért zeng ajkad olyan édesen, Ha mosolyogva társalogsz velem ? — Tudod, hogy bennem egy madárka él, Mely hangod’ hallva vígan dalra kél. Miért sóhajtasz olyan titkosan, Ha bájidat dicséri ajakam ? — Tudod, hogy a láng, melyet hordozok, Ha szellő éri tisztán fellobog. Miért e fénylő öröm arcodon Mit nem föd el a színlelt fájdalom ? — Tudod, hogy szivem, lelkem a tied, Gyönyörrel nézed győzedelmedet. Torkos László: Anyám, Emma és én. Beszély. Irta Császár János. (Folyt.) V. Kedves öcsém, mintha csak apádat látnám magam előtt, finom tartása és elegáns mozdulataival, az öltönyváltoztatás nagy előnyödre van, s a báróné bizonyára nem fog a tegnapi véres arcú, dúlt külsejű egyénre ismerni benned. Így szélit meg az öreg Kőkuthy hozzá beléptemkor, igaz, a viszonyaimban tegnap óta történt változás meglátszik egész lényemen, öltözékem egyszerű, de állásomnak megfelelő, kedélyem vidor s arcomról eltűnt a nyomor ijesztő bélyege. — Kedves bátyám, eljöttem, hogy mégegyszer megköszönjem részvétét és tegnapi nemes tettét, melylyel engem, szegény elhagyottat, visszarántott az örvény széléről. — Elég édes öcsém, amit tettem, nagyon természetes, hisz kötelesség szenvedő embertársunkat segíteni, ha ránk nézve idegen is, hát még ha a szenvedő ifjúkori barátunk egyetlen gyermeke, azért édes öcsém, ha békében akarsz velem maradni,, erről szól se többé ; beszélj inkább édes anyádról, haza tértedkor hogyan találtad őt ? — — Szomorún, sírva borult nyakamba szegény, de midőn elmondani önnek találkozásomat, felvidult, áldja önt jó tetteiért s üdvözletét küldi általam. — Köszönöm, köszönöm, örvendek, hogy most már nyugodt, holnap édes öcsém bemutatsz neki, nagyon örülök, hogy végre megismerhetem szegény Károlyom nevét. De úgy hiszem, ideje lenne a bárónénál tisztelegnünk, ő csak oly feltét alatt egyezett tegnap eltávozásodba, ha ma alkalmat adsz neki köszönetet nyilvánítani. — Megvallom kedves bátyám, örömest kibújnám e látogatás alól, ha lehetne, a báróné meg akarja köszönni tegnapi segélyemet, s e köszönetét megyek átvenni most, ez, ez olyan különös. — Én kedves öcsém, az egészben nem látok semmi különöst, a báróné kéretett általam s te egyszerűn látogatást teszesz nála. Ne félj, nem fogsz unatkozni, a báróné igen szellemdús nő, a kis Emma maga a megtestesült báj és kedvesség. — Jer, menjünk, az idő múlik. Kőkuthy fogata alant vár, mi a kocsiba lépünk, mely velünk a bárónőnek József téren levő lakásához robog. — Méltóztassék a terembe lépni, szólt egy bérruhás szolga, miután úrnőjénél jelentett bennünket — a báróné nagysága rögtön ott leend. — Az elfogadó terem fény és ízléssel van bútorozva, pillanatnyi várakozás után egy oldal ajtó megnyílik, s a báróné nyájas mosolygó arccal lép be rajt. — Báryné, van szerencsém nagyságodnak Bánhalmy Imrét bemutatni, kinek atyja egyetlen barátom volt. Cserháti báróné kissé meglepetve néz reám, úgy látszik, első tekintetre nem ismert meg, aztán nyájasan üdvözöl, s egy tagmozdulattal helyet foglalni kér. — Uram, mi önnek igen nagy köszönettel tartozunk, kezdé a báróné — bennünket ön segélye nélkül könnyen a legnagyobb veszély érhete. — Nagyságod túlbecsüli tettemet, holott ugyan azt tette volna helyemben bárki is. Én tartozom köszönettel a sorsnak báróné! hogy a válságos percben nagyságtok közelébe vezetett. — Szavai — felelt a báróné, bizonyítják, hogy ön lovagiassága mellett túl szerény, de bármily szerepet játszék is ez esetben a sors, én közvetlen köszönetet csak önnek mondhatok. —■ És a kis Emma nem lesz ma látható — kérdi az orvos Cserhátinétól, — reményem, a szép gyermeknek nincs Semmi baja? — Oh semmi sincs! — felelt Cserhátiné — egy növeldei barátnéjának Írja meg a tegnapi fontos eseményt, azt mondá, néhány perc múlva bevégzi sorait és hozzánk jövend. De im, itt is van már, jer jer kedves Emmám, a doktor úr éppen most kérdi nem vagy-e beteg ! A bárónő utóbbi szavainál egy fehér ruhába öltözött angyal arcú kis leány lép árterembe, ugyanaz, kit a kocsiból tegnap kisegitek, de kinek vonásai homályos kódkép gyanánt éltek emlékemben csak. — Bánhalmi Imre úr, tegnapi megmentünk — szól Cserhátiné, s én mélyen meghajtom magam. A kis leány rám emeli sötét kék szemeit, még ilyen szép szemeket nem láttam soha. — Uram! szólt aztán szelíd, kedves hangon,nagynéném és én, lovagiasságának nagyon sokkal tartozunk. — Kisasszony ! ha tettem két annyi érdemmel birt volna is, a tartozást egy köszönő szavával lerótta kegyed, s e mellett engem eléggé jutalmaz azon tudat, hogy szerencsés voltam nagyságtokat ama kellemetlen helyzetből kimenteni. Újra helyet foglalunk, a társalgás közönyös tárgyak körül forog, fél órai beszélgetés után, mely nekem igen rövidnek tűnt fel, távozunk, a báróné meleg kézszorítással reményét fejezi ki, hogy lakában rövid időn újra látni fog. A kis Emma nyílt, barátságos tekintetet vet rám. Oly szép szemei vannak ezen gyermeknek!!