Hölgyfutár, 1863. július-december (14. évfolyam, 1-78. szám)

1863-09-12 / 32. szám

XIV. ÉVI FOLYAM. A legünnepélyesebb pillanatban nem sok híja volt, hogy ők le nem térdeltek az áldás alá. Ebéd alatt Emma Károly mellett fog­lalt helyet, ez igen leverve volt, a vissza­utasított virágfüzért nem tudta felejteni. Vannak a lelkül­etnek helyzetei, melyek­ben a legapróbb figyelmetlenség kellemet­­lenebbül hat, mint sokszor a legnagyobb szerencsétlenség. Károly az ünnepély végeztével egyedül a szabadban érezte magát jobban. Haragudott Emmára, de azonnal meg is bocsátott. Testvéri szeretetnek volt kész tulajdo­nítani ezen cselekedetet; szegény Angela, hisz a legjobb alkalma volt belépni a vi­lágba, mely eddig zárva volt előtte. Másnap kibékültek, Emmának elég volt a győzelmet tapasztalni, hogy hatni tu­dott rá. Tallósyék kipótolhatlan űrt éreztek Berta távoztával, Emmával egyedül, mert Angela még mindig a gyermekszobában, kedves kuckójában üldögélt legörömesteb­­ben. Dezső újra mutatta magát, fájdalmát panaszolta Emmának és az anny­i részvé­tet mutatott, hogy egészen megindította. A láng, melyet egyik testvér lobbantott fel, a másik által élesztetett. Borzalommal vette azonban észre, hogy a szer, melyet maga mellett akart felhasz­nálni, egyszerre ellene fordult. Ő figyelmeztette Károlyt, hogy szeretik s­ötét a Tallósy házban, és azon odadobott szó nem volt csel többé. A farsang báljaiban Emma szemláttomást tüntette ki Károlyt; ez maga is, a­nélkül hogy szerelmet érzett, érezni mert volna, azt hitte, hogy szerettetik. Kerülni, futni akarta az alkalmat, de attól félt, hogy elárulja, mit annyian tud­tak; felejtve, hogy Ámornak kötvék sze­mei, gondolva,­­ahogy ő behunyja szemeit, a sötétség másokra is kiterjed. Nyilatkozni kívánt többször Emma előtt, de szavai, viselete azonnal lefegyverezték; a­ki a harctéren a legvitézebbül viselné magát, egy nő, egy leány pillantásától lesz gyáva. Ha pedig ír, nem teszi-e ki magát ne­vetségnek, hátha csak szeszély az, tréfa, szórakozás, mit ő szerelemnek gondol. Véget kellett szakítania, ezt becsülete követelte, mert jól tudta, m­íg szülei élnek, megbocsátanak, házasságra nem gondol­hat , de gondol is ő maga arra, ő még ifjú, gyermek, ő szabad, független akar maradni, ő legjobban tudja, hogy ő bol­doggá nem tehetné, ő csodálja . . . bá­mulja .... imádja .... de nem szereti. Csaló nem volt soha, vallásos érzelme visszautasított minden csábító gondolatot. A derék szülők jutottak eszébe, kik oly szívesen fogadták és ő azok házi nyugal­mát zavarná meg, ez hálátlanság .... ez bűn . . . Azután Emma hány becsületes férjt boldogíthat . . . Ő is boldog lehet . . . mit hordja szennyes nyelvén a világ mo­­csok­talan nevüket tovább. El volt tökélve határozott lépésre. Tál­lósyékhoz ment. Angela egyedül volt otth­­­hon. Emlékezünk, hogy Angela volt az első, kivel nénje közölte, hogy Károly meghó­dítását megkísérti. Gyanítottuk, hogy a midőn ezt nénje megsúgta, neki volt álmatlan éjjele. Mint fájt tapasztalnia, hogyan megy Károly a kelepcébe. Hányszor akarta figyelmeztetni, meg­szólítani, irni, de mindannyiszor tétová­zott; hát ha nem is szerelem az, mit ő an­nak tart, ha az nem veszedelmes, mit tudta ő, még köszönet helyett ki is nevet­tetnék. Ily tusát vívott ismét magában, midőn Károly a szobába lépett. — Ön egyedül? — Igen, mint látja. Szüleim Emmával tegnap elmentek Bertát meglátogatni. — Kár . . . — Estére haza jönnek . . . —■ Úgy hát estére ismét eljövök. — Ö31 ugye bár Emmával akar szólani? — Igen . . . — Pedig úgy látom, hogy egyedül? — Honnan gyanítja azt? — Viseletükből; én úgy fogom fel gyer­mekes eszemmel, hogy maguk nem értik egymást . . . — Azt hiszi? — Különben e magyarázatot, kölcsönös felvilágosítást, mint e találkozást nem ke­resné . . . — Igaza van. Szíveskedjék megmondani Emma kisasszonynak, hogy szólani szeret­nék vele, még ma . . . — Megmondjam neki? — Igen . . . — Egy feltétel alatt! — És az lenne? — Hogy nekem becsületesen, őszintén felel kérdésemre. — Miért nem? Angela hallgatott egy pillanatig, merően szemeibe nézett Károlynak, akarta olvasni azokból az igazságot, ha azt nyelve ki nem ejtené. — Feleljen nekem röviden igennel vagy nemmel. Szereti ön Emmát? — Nem! — szólt Károly egész elhatá­rozottsággal. Angélának kő esett le szívéről. Szünet után Károly folytatá: — Nos, hát számolhatok önre? — Miben? — Megmondja neki, hogy okvetlenül szólani akarok vele, még ma . . . — Nincs szükség rá . . . — Hogyan? . . . Csak meg kell neki mondani az igazságot! — Ő már tudja! — Lehetetlen. — Bízzon rám mindent! A­midőn Angela a megbízást felvállalta, nem gondolt kivitele módjára; egy keser­ves találkozástól akarta őket megszabadí­tani, egy nyilatkozattól felmenteni, mely küzdelmet, bánatot okozhatna. Hátha Em­ma kezeiben kétélű fegyvere ötét sebezte meg? Hátha Károly keblében a döntő pil­lanat ébresztene szerelmet ? Ő megtudta, mit tudni akart, és hatalmasnak, mindenre képesnek érezte magát. —Köszönöm!­—— szólt Károly, először éle­tében Angela kezét szorítva, az forró volt, atere lázas. — És igy el se jöjjön ma többet... — Nem! Isten önnel... És távozott. Jó hogy elment, Angela az ajtóhoz sem bírta kísérteni; a­ki a lefolyt percben oly erősnek hitte magát, egészen kimerült ere­jéből, aléltan rogyott össze a szőnyegen. Tallósyék haza érkeztek, de készen mit sem találtak; a­ki mint gyermek oly pom­pás kávéval várta őket, most kihidegült szobában fogadta. Dezső jött át, nem Bertáról hallani, Emmát látni; azt hitte, Károlyt találja ott, és ő sorsáról fog meggyőződést szerezni. A vacsora későn volt. Károly lépett be e szokatlan időben, szokatlan igerültséggel. Angela elhaloványult , ő nem közölt még Emmával semmit. És azután, ő adott szava ellenére eljött. — Uraim és asszonyaim, — szól nagy fel­­kerülésben Károly,— épen olvastam a lapo­kat, seregünk átlépett az Alpeseken, harc­ban vagyunk e birodalommal, nekem tá­voznom kell. —­ Hogyan? — kérdék mindnyájan egy­szerre. — Igen, távoznom. Képzeljék a kémsze­­meket, a jogosított haragot, melynek ki­tenném magamat, ha maradok és azután, ha hazámnak karra van szüksége, én elle­nével cimborázzam? Nem uraim! mi e perc óta ellenségek vagyunk. -^-Engesztelketlenek!— mond Tallósy, ke­zét szorítva. Károly le sem ült , csak ő hirt akarta közölni, ígérte, ha dolgait rendezte, még eljön a búcsúzóra. Emma és Angela az ajtóig kisérték. — Ön engemet itthagy!—szólt fájdalmas tekintettel Emma. — Igen kisasszony! A haza az első, azu­tán a szerelem! E szavakat Dezső is hallotta, ki a má­sik ajtón kiosonván, tanúja akart lenni e jelenetnek. Könnyebben érezte magát. Károly barátai körét kereste fel, hogy azokkal tudassa elhatározását. — Másnap tanórái iránt intézkedett, azokat egy ki­képzett tanítványára bízván.— Kirándult Pereszlényihez, elment Sebeshez, jótevői­hez; a hálakönyek gördültek le szemeiből. Hazulról levele érkezett, mely felesleg­ből el nem felejtett kötelességére emlé­keztette. Utikészületeiben, az előzékenységben ez alkalommal is utolérketlen Dezső segítette. Még azon este a vasúthoz akart menni, távozni. Szó nélkül járt fel s alá szobájában. — Nem! —mondá hangosan,­— én nem megyek oda többé.—■ leült és irt. Elolvasta a levelet, hidegnek találta, de nem változtatta. Arcképével együtt átadta Dezsőnek. —■© 250 '«©»­MÁSODIK FÉLÉV.

Next