Hölgyfutár, 1863. július-december (14. évfolyam, 1-78. szám)
1863-09-12 / 32. szám
XIV. ÉVI FOLYAM. A legünnepélyesebb pillanatban nem sok híja volt, hogy ők le nem térdeltek az áldás alá. Ebéd alatt Emma Károly mellett foglalt helyet, ez igen leverve volt, a visszautasított virágfüzért nem tudta felejteni. Vannak a lelkületnek helyzetei, melyekben a legapróbb figyelmetlenség kellemetlenebbül hat, mint sokszor a legnagyobb szerencsétlenség. Károly az ünnepély végeztével egyedül a szabadban érezte magát jobban. Haragudott Emmára, de azonnal meg is bocsátott. Testvéri szeretetnek volt kész tulajdonítani ezen cselekedetet; szegény Angela, hisz a legjobb alkalma volt belépni a világba, mely eddig zárva volt előtte. Másnap kibékültek, Emmának elég volt a győzelmet tapasztalni, hogy hatni tudott rá. Tallósyék kipótolhatlan űrt éreztek Berta távoztával, Emmával egyedül, mert Angela még mindig a gyermekszobában, kedves kuckójában üldögélt legörömestebben. Dezső újra mutatta magát, fájdalmát panaszolta Emmának és az annyi részvétet mutatott, hogy egészen megindította. A láng, melyet egyik testvér lobbantott fel, a másik által élesztetett. Borzalommal vette azonban észre, hogy a szer, melyet maga mellett akart felhasználni, egyszerre ellene fordult. Ő figyelmeztette Károlyt, hogy szeretik sötét a Tallósy házban, és azon odadobott szó nem volt csel többé. A farsang báljaiban Emma szemláttomást tüntette ki Károlyt; ez maga is, anélkül hogy szerelmet érzett, érezni mert volna, azt hitte, hogy szerettetik. Kerülni, futni akarta az alkalmat, de attól félt, hogy elárulja, mit annyian tudtak; felejtve, hogy Ámornak kötvék szemei, gondolva,ahogy ő behunyja szemeit, a sötétség másokra is kiterjed. Nyilatkozni kívánt többször Emma előtt, de szavai, viselete azonnal lefegyverezték; aki a harctéren a legvitézebbül viselné magát, egy nő, egy leány pillantásától lesz gyáva. Ha pedig ír, nem teszi-e ki magát nevetségnek, hátha csak szeszély az, tréfa, szórakozás, mit ő szerelemnek gondol. Véget kellett szakítania, ezt becsülete követelte, mert jól tudta, míg szülei élnek, megbocsátanak, házasságra nem gondolhat , de gondol is ő maga arra, ő még ifjú, gyermek, ő szabad, független akar maradni, ő legjobban tudja, hogy ő boldoggá nem tehetné, ő csodálja . . . bámulja .... imádja .... de nem szereti. Csaló nem volt soha, vallásos érzelme visszautasított minden csábító gondolatot. A derék szülők jutottak eszébe, kik oly szívesen fogadták és ő azok házi nyugalmát zavarná meg, ez hálátlanság .... ez bűn . . . Azután Emma hány becsületes férjt boldogíthat . . . Ő is boldog lehet . . . mit hordja szennyes nyelvén a világ mocsoktalan nevüket tovább. El volt tökélve határozott lépésre. Tállósyékhoz ment. Angela egyedül volt otthhon. Emlékezünk, hogy Angela volt az első, kivel nénje közölte, hogy Károly meghódítását megkísérti. Gyanítottuk, hogy a midőn ezt nénje megsúgta, neki volt álmatlan éjjele. Mint fájt tapasztalnia, hogyan megy Károly a kelepcébe. Hányszor akarta figyelmeztetni, megszólítani, irni, de mindannyiszor tétovázott; hát ha nem is szerelem az, mit ő annak tart, ha az nem veszedelmes, mit tudta ő, még köszönet helyett ki is nevettetnék. Ily tusát vívott ismét magában, midőn Károly a szobába lépett. — Ön egyedül? — Igen, mint látja. Szüleim Emmával tegnap elmentek Bertát meglátogatni. — Kár . . . — Estére haza jönnek . . . —■ Úgy hát estére ismét eljövök. — Ö31 ugye bár Emmával akar szólani? — Igen . . . — Pedig úgy látom, hogy egyedül? — Honnan gyanítja azt? — Viseletükből; én úgy fogom fel gyermekes eszemmel, hogy maguk nem értik egymást . . . — Azt hiszi? — Különben e magyarázatot, kölcsönös felvilágosítást, mint e találkozást nem keresné . . . — Igaza van. Szíveskedjék megmondani Emma kisasszonynak, hogy szólani szeretnék vele, még ma . . . — Megmondjam neki? — Igen . . . — Egy feltétel alatt! — És az lenne? — Hogy nekem becsületesen, őszintén felel kérdésemre. — Miért nem? Angela hallgatott egy pillanatig, merően szemeibe nézett Károlynak, akarta olvasni azokból az igazságot, ha azt nyelve ki nem ejtené. — Feleljen nekem röviden igennel vagy nemmel. Szereti ön Emmát? — Nem! — szólt Károly egész elhatározottsággal. Angélának kő esett le szívéről. Szünet után Károly folytatá: — Nos, hát számolhatok önre? — Miben? — Megmondja neki, hogy okvetlenül szólani akarok vele, még ma . . . — Nincs szükség rá . . . — Hogyan? . . . Csak meg kell neki mondani az igazságot! — Ő már tudja! — Lehetetlen. — Bízzon rám mindent! Amidőn Angela a megbízást felvállalta, nem gondolt kivitele módjára; egy keserves találkozástól akarta őket megszabadítani, egy nyilatkozattól felmenteni, mely küzdelmet, bánatot okozhatna. Hátha Emma kezeiben kétélű fegyvere ötét sebezte meg? Hátha Károly keblében a döntő pillanat ébresztene szerelmet ? Ő megtudta, mit tudni akart, és hatalmasnak, mindenre képesnek érezte magát. —Köszönöm!—— szólt Károly, először életében Angela kezét szorítva, az forró volt, atere lázas. — És igy el se jöjjön ma többet... — Nem! Isten önnel... És távozott. Jó hogy elment, Angela az ajtóhoz sem bírta kísérteni; aki a lefolyt percben oly erősnek hitte magát, egészen kimerült erejéből, aléltan rogyott össze a szőnyegen. Tallósyék haza érkeztek, de készen mit sem találtak; aki mint gyermek oly pompás kávéval várta őket, most kihidegült szobában fogadta. Dezső jött át, nem Bertáról hallani, Emmát látni; azt hitte, Károlyt találja ott, és ő sorsáról fog meggyőződést szerezni. A vacsora későn volt. Károly lépett be e szokatlan időben, szokatlan igerültséggel. Angela elhaloványult , ő nem közölt még Emmával semmit. És azután, ő adott szava ellenére eljött. — Uraim és asszonyaim, — szól nagy felkerülésben Károly,— épen olvastam a lapokat, seregünk átlépett az Alpeseken, harcban vagyunk e birodalommal, nekem távoznom kell. — Hogyan? — kérdék mindnyájan egyszerre. — Igen, távoznom. Képzeljék a kémszemeket, a jogosított haragot, melynek kitenném magamat, ha maradok és azután, ha hazámnak karra van szüksége, én ellenével cimborázzam? Nem uraim! mi e perc óta ellenségek vagyunk. -^-Engesztelketlenek!— mond Tallósy, kezét szorítva. Károly le sem ült , csak ő hirt akarta közölni, ígérte, ha dolgait rendezte, még eljön a búcsúzóra. Emma és Angela az ajtóig kisérték. — Ön engemet itthagy!—szólt fájdalmas tekintettel Emma. — Igen kisasszony! A haza az első, azután a szerelem! E szavakat Dezső is hallotta, ki a másik ajtón kiosonván, tanúja akart lenni e jelenetnek. Könnyebben érezte magát. Károly barátai körét kereste fel, hogy azokkal tudassa elhatározását. — Másnap tanórái iránt intézkedett, azokat egy kiképzett tanítványára bízván.— Kirándult Pereszlényihez, elment Sebeshez, jótevőihez; a hálakönyek gördültek le szemeiből. Hazulról levele érkezett, mely feleslegből el nem felejtett kötelességére emlékeztette. Utikészületeiben, az előzékenységben ez alkalommal is utolérketlen Dezső segítette. Még azon este a vasúthoz akart menni, távozni. Szó nélkül járt fel s alá szobájában. — Nem! —mondá hangosan,— én nem megyek oda többé.—■ leült és irt. Elolvasta a levelet, hidegnek találta, de nem változtatta. Arcképével együtt átadta Dezsőnek. —■© 250 '«©»MÁSODIK FÉLÉV.