Hölgyfutár, 1863. július-december (14. évfolyam, 1-78. szám)

1863-09-17 / 34. szám

XIV. ÉVI FOLYAM. fasáncok voltak bástyáik, roppant széles árkokkal körülvéve, milyeneket még máig is láthatni Magyar- és Erdélyországban, s miket közönségesen „csősz“-ároknak ne­veznek. Kilenc ilyen várat épített az avar nem­zet, s­)50 évig tartotta fenn ezekben ma­gát, mikor ismét elnémult a nemzeti ének, újra széthányattak a „T­íz-isten“ tisztele­tére erdeti oltárok, s az avar nemzet elvér­zett a csatatéren, vagy idegenné lön saját hazájában. I. Vérpiros felhők közt hanyatlott le a nap a láthatárról; a távolból egetverő égés lángja füstje látszott versenyezni mintegy a nap vérvörös izzó színével. Az avar erődök már mind el voltak foglalva, s az avar hősök nagy része ott feküdt a csatamezőn. Talán kiontott vérök festette oly pirosra az ég boltozatát. Egyetlen erőd volt még az avar nép bir­tokában, s maroknyi hős sereg benne, mely bátran készült szembeszállni a halállal. A chagán sátora előtt szomorúan lobog­tak a zászlók; holnap talán sírja felett fog­nak lobogni. — Minden veszve — szólt egy, a cha­­gánhoz belépett hős, kinek arcáról vér és izzadtság gyöngyözött alá,— az erődökön mindenütt keresztes zászlók lobognak, ol­táraink mellől idegen ligamusok emelked­nek az előttünk ismeretlen Istenhez, baj­társaink elhullottak, Hadúr elhagyott ben­nünket. A fiatal d­agán mellére lecsüggesztett fővel szomorúan hallgatá a gyászhírt. .— Hadúr akarta így ! — szólt hosszú szü­net után,— büntetni akarván népét; de ha minden elveszett is, —folytatá tovább láng­ra gyuladt arccal, — fönnmaradt számunkra a dicső halál. — Jól mondod m­agán,— válaszold a har­cos, mi csatázni fogunk, s dicsően halunk meg hazánkért és ősi szabadságunkért. E pillanatban gyász­hymnusdal zengett fel kívülről a d­agán sátora előtt, oly szo­morú, oly megható, oly szivet, lelket meg­indító, hogy a vezérnek akaratlanul is könyek csordultak ki szemeiből. — A „zomotor“­­— szólt a harcos mé­lyen megindult hangon. Az elesett bajnokok nejei, rokonai gyűl­tek össze, utoljára talán, megünnepelni el­vérzett kedveseik emlékét. Hosszú leeresztett fényes fekete hajfür­­teik, mint gyászlobogók lengték körül a hölgyek arcait, míg ajkaikról szomorú ének zengett elvesztett hazáról, elnyert dicső­ségről. — Holnap, meglehet, már én is ott leszek közöttük, őseim között a fényes hazában, a csillagos égben,— suttogd magában a h­a­gán; aztán a harcoshoz fordulva, fennhan­­gon mondd: —■ Menj, vitéz Zandur, a tieidhez, s mondd nekik , hogy készüljenek meghalni. Alig távozott el az avar bajnok, midőn gyönyörű tekintetű ifjú hölgy lépett be a sátor szövet­ ajtaján. Haja sötétebb volt mint a legsötétebb éj, szemei ragyogóbbak mint a legfénye­sebb csillag, arcai mint a nyíló rózsa, ter­mete vékony, karcsú, lenge mint a liliom. Máskor, nem ily szomorú körülmények között, a m­agán magához ölelte volna a gyönyörű hölgyet, szivének szerelmét, ifjú aráját, m­ig most alig birá szemeit reá emelni. — Mindent tudok, — szólalt meg a hölgy néhány percnyi kínos hallgatás után, — ez egyetlen men­helyünk maradt meg még messze terjedő nagy hazánkból, s ki tudja, holnap nevezhetjük-e még ezt is sajátunk­nak ? — A halottak nagyon kevéssel beérik, —válaszolt a m­agán sötéten. —Csatatéren halni meg —folytatá a hölgy lángra gyuladt arccal,­­—­ akkor vérzem­ el, midőn tudjuk, hogy életünk árán vívtuk ki a diadalmat, megnyugtató, boldogító, de meghalni azon öntudattal, hogy halálunk­kal mit sem használtunk többé a közügy­nek, a hazának, hogy ezreket, hogy egy né­pet hagytunk hátra magunk után nyomorban és ínségben, kitétetve egy könyörületet nem ismerő gyilkos ellenség boszuló hatal­mának : leverő, kínos gondolat, szellemem még a­ sírban sem nyughatnék e tudattal. .— Hölgy! — kiálta a m­agán indulatosan, — mit akarsz, mit jelentsenek szavaid ? — Könnyű meghalni, midőn az élet teher; de élni, szenvedni a népért, melynek feje­delme, atyja vagy, mely gondjaid alá bíza­tott, megtagadni ezért mindent, mi eddig előtted kedves, dicső, szent volt; tűrni éret­te mindent, megaláztatást, bántalmakat, még a gyalázatot is; élni akkor, midőn az élet ezerszer nehezebb a halálnál, magasz­tos kötelessége a fejedelmeknek. .—­ Nem értelek! — Figyelj; a keresztes seregek tönkre verték h­arcosidat. A d­agán szomorúan sohajta föl. — Zászlóitok porba hullottak előttük. — De ismét fölemelkedhetnek, — szólt a chagán büszkén. — Ne ámítsd magad álreményekkel, te­kints szét hazánkban. 9 erőd közül ez egyetlen az, melyet ma még talán magunké­nak nevezhetünk, majd kétszázezer har­cosod közül alig 4—5000 van még közül­ted; a többi, mint avar hőshez illik, dicső halállal halt meg a csatatéren; a mely arány­ban fogy a mieink száma, azon arányban nő elleneinké. A vezér érzé a mondott szavak igazsá­gát, s nyögött a fájdalom miatt. — Egy maroknyi néppel annyi ezer el­len szembeszállani, nem érdem, nem dicső­ség, hanem oktalan dőreség; s ha ti mind­nyájan elhulltok s csak nők, gyermekek­ maradnak életben, meggondoltad-e, mi lesz akkor belőlünk, azon nőkből, kiket ti hazád tőle után mindenek felett legjobban szerette, tek? rabszolgálója az idegen népnek, kinek nevét csak szidalmak között fogják emlí­teni , kit meggyalázni senki sem tart bűnnek. — Hallgass ... hallgass ... zokogná a fe­jedelem. —­ Ha csak saját életedről lenne szó, azt mondanám: eredj s halj meg a csatamezőn mint a többiek; s ha vonakodnál ezt tenni, azt mondanám: szégyenlem, hogy szerette­lek, megtagadnám, hogy valaha ismerte­lek; de a te életed nem egyedül a tied, ha­nem hazádé s nemzetedé is. — S mi haszna lenne többé e nyomoru életnek ? — Több, mint a halálnak. Ha a vihar összetörte, kiszabgatta az erdő nagy részét, kivágjuk-e azt a néhány fát is, mely még fönnmaradt ? kiirtsuk, kipusztitsuk-e a fiatal cserjéket is? Az avar nép az erdő, melyet összetört a föltámadt ellenséges vihar, de gondos kezek ápolása alatt* ismét kinőheti magát s megerősödhetik ; tudni tudni, gyüjtsd össze bajnokidat s mondd, h­ogy ne­kik nem szabad meghalni, hogy nekik él­niük kell, egy szebb,jobb­ jövő reményében a hazáért! A szép hölgy arca rózsaprrban úszott, szemeiben magasztos elszántság lángja lo­bogott. A fiatal d­agán soha sem látta őt ily el­ragadó szépnek. Soha sem hallotta ez ajkakról a honsze­relem ily bűvös szavait zengeni. Igen, neki élni kell hazájáért... s ked­veseiért, gondolá magában. S oda fordult a magasztos lelkű hölgy­hez, arájához, át akarta ölelni karcsú de­rekát, meg akarta csókolni ékesen szóló rózsás ajkait, melyek ezelőtt csak szere­lemről s boldogságról tudtak suttogni. Az avar hölgy tiltó mozdulattal hárita el magától az ölelő karokat, s szigorú hanggal szólott: — Ha elfogadtad az életet, eldobtad ma­gadtól mindazt, mi eddig előtted gyönyört­­adó, kedves, üdvözítő volt; élni fogsz öröm­­telenül, lealáztatva, s ha kell, meggyaláz­­tatva is, ez leend a legnagyobb áldozat a hazáért. (Folytatása következik.) ~­'3c 266­­©— MÁSODIK FÉLÉV. A forradalom camaeleonja. Egy kép a jelen lengyel forradalomból. IV. (Folytatás.) — Grófnő, mindazt, mit tehetek, szivem­ből ígérem önnek, s büszke leszek reá, egy oly lelkes honleány által, minő Vid­­­enszky Iduna, testvérnek neveztetni; de engedje mondanom, miszerint nem érzem karomat méltónak, elég erősnek hazám egy ily drága ékkövének védésére, misze­rint napjainkban, midőn hazánk szent ügyéért a legédesebb kötelességet is föl kell áldoznunk, nem hiszem, hogy állan­dóan segélyére lehetnék. — Azt gondolja tehát, hogy állandó tá­maszra volna szükségem? — kérdé Iduna, szemeit bezárva, hogy visszatarthassa a könyvárt, melyet a fájdalom sajtolt ki. — A borostyán erős indáival dacolhat a legnagyobb viharral is, de ha karjai kó­szábra vannak fonódva, inkább biztosítva van. — Igaza van, de mi szivemet leginkább

Next