Hölgyfutár, 1863. július-december (14. évfolyam, 1-78. szám)
1863-09-17 / 34. szám
XIV. ÉVI FOLYAM. fasáncok voltak bástyáik, roppant széles árkokkal körülvéve, milyeneket még máig is láthatni Magyar- és Erdélyországban, s miket közönségesen „csősz“-ároknak neveznek. Kilenc ilyen várat épített az avar nemzet, s)50 évig tartotta fenn ezekben magát, mikor ismét elnémult a nemzeti ének, újra széthányattak a „Tíz-isten“ tiszteletére erdeti oltárok, s az avar nemzet elvérzett a csatatéren, vagy idegenné lön saját hazájában. I. Vérpiros felhők közt hanyatlott le a nap a láthatárról; a távolból egetverő égés lángja füstje látszott versenyezni mintegy a nap vérvörös izzó színével. Az avar erődök már mind el voltak foglalva, s az avar hősök nagy része ott feküdt a csatamezőn. Talán kiontott vérök festette oly pirosra az ég boltozatát. Egyetlen erőd volt még az avar nép birtokában, s maroknyi hős sereg benne, mely bátran készült szembeszállni a halállal. A chagán sátora előtt szomorúan lobogtak a zászlók; holnap talán sírja felett fognak lobogni. — Minden veszve — szólt egy, a chagánhoz belépett hős, kinek arcáról vér és izzadtság gyöngyözött alá,— az erődökön mindenütt keresztes zászlók lobognak, oltáraink mellől idegen ligamusok emelkednek az előttünk ismeretlen Istenhez, bajtársaink elhullottak, Hadúr elhagyott bennünket. A fiatal dagán mellére lecsüggesztett fővel szomorúan hallgatá a gyászhírt. .— Hadúr akarta így ! — szólt hosszú szünet után,— büntetni akarván népét; de ha minden elveszett is, —folytatá tovább lángra gyuladt arccal, — fönnmaradt számunkra a dicső halál. — Jól mondod magán,— válaszold a harcos, mi csatázni fogunk, s dicsően halunk meg hazánkért és ősi szabadságunkért. E pillanatban gyászhymnusdal zengett fel kívülről a dagán sátora előtt, oly szomorú, oly megható, oly szivet, lelket megindító, hogy a vezérnek akaratlanul is könyek csordultak ki szemeiből. — A „zomotor“— szólt a harcos mélyen megindult hangon. Az elesett bajnokok nejei, rokonai gyűltek össze, utoljára talán, megünnepelni elvérzett kedveseik emlékét. Hosszú leeresztett fényes fekete hajfürteik, mint gyászlobogók lengték körül a hölgyek arcait, míg ajkaikról szomorú ének zengett elvesztett hazáról, elnyert dicsőségről. — Holnap, meglehet, már én is ott leszek közöttük, őseim között a fényes hazában, a csillagos égben,— suttogd magában a hagán; aztán a harcoshoz fordulva, fennhangon mondd: —■ Menj, vitéz Zandur, a tieidhez, s mondd nekik , hogy készüljenek meghalni. Alig távozott el az avar bajnok, midőn gyönyörű tekintetű ifjú hölgy lépett be a sátor szövet ajtaján. Haja sötétebb volt mint a legsötétebb éj, szemei ragyogóbbak mint a legfényesebb csillag, arcai mint a nyíló rózsa, termete vékony, karcsú, lenge mint a liliom. Máskor, nem ily szomorú körülmények között, a magán magához ölelte volna a gyönyörű hölgyet, szivének szerelmét, ifjú aráját, mig most alig birá szemeit reá emelni. — Mindent tudok, — szólalt meg a hölgy néhány percnyi kínos hallgatás után, — ez egyetlen menhelyünk maradt meg még messze terjedő nagy hazánkból, s ki tudja, holnap nevezhetjük-e még ezt is sajátunknak ? — A halottak nagyon kevéssel beérik, —válaszolt a magán sötéten. —Csatatéren halni meg —folytatá a hölgy lángra gyuladt arccal,— akkor vérzem el, midőn tudjuk, hogy életünk árán vívtuk ki a diadalmat, megnyugtató, boldogító, de meghalni azon öntudattal, hogy halálunkkal mit sem használtunk többé a közügynek, a hazának, hogy ezreket, hogy egy népet hagytunk hátra magunk után nyomorban és ínségben, kitétetve egy könyörületet nem ismerő gyilkos ellenség boszuló hatalmának : leverő, kínos gondolat, szellemem még a sírban sem nyughatnék e tudattal. .— Hölgy! — kiálta a magán indulatosan, — mit akarsz, mit jelentsenek szavaid ? — Könnyű meghalni, midőn az élet teher; de élni, szenvedni a népért, melynek fejedelme, atyja vagy, mely gondjaid alá bízatott, megtagadni ezért mindent, mi eddig előtted kedves, dicső, szent volt; tűrni érette mindent, megaláztatást, bántalmakat, még a gyalázatot is; élni akkor, midőn az élet ezerszer nehezebb a halálnál, magasztos kötelessége a fejedelmeknek. .— Nem értelek! — Figyelj; a keresztes seregek tönkre verték harcosidat. A dagán szomorúan sohajta föl. — Zászlóitok porba hullottak előttük. — De ismét fölemelkedhetnek, — szólt a chagán büszkén. — Ne ámítsd magad álreményekkel, tekints szét hazánkban. 9 erőd közül ez egyetlen az, melyet ma még talán magunkénak nevezhetünk, majd kétszázezer harcosod közül alig 4—5000 van még közülted; a többi, mint avar hőshez illik, dicső halállal halt meg a csatatéren; a mely arányban fogy a mieink száma, azon arányban nő elleneinké. A vezér érzé a mondott szavak igazságát, s nyögött a fájdalom miatt. — Egy maroknyi néppel annyi ezer ellen szembeszállani, nem érdem, nem dicsőség, hanem oktalan dőreség; s ha ti mindnyájan elhulltok s csak nők, gyermekek maradnak életben, meggondoltad-e, mi lesz akkor belőlünk, azon nőkből, kiket ti hazád tőle után mindenek felett legjobban szerette, tek? rabszolgálója az idegen népnek, kinek nevét csak szidalmak között fogják említeni , kit meggyalázni senki sem tart bűnnek. — Hallgass ... hallgass ... zokogná a fejedelem. — Ha csak saját életedről lenne szó, azt mondanám: eredj s halj meg a csatamezőn mint a többiek; s ha vonakodnál ezt tenni, azt mondanám: szégyenlem, hogy szerettelek, megtagadnám, hogy valaha ismertelek; de a te életed nem egyedül a tied, hanem hazádé s nemzetedé is. — S mi haszna lenne többé e nyomoru életnek ? — Több, mint a halálnak. Ha a vihar összetörte, kiszabgatta az erdő nagy részét, kivágjuk-e azt a néhány fát is, mely még fönnmaradt ? kiirtsuk, kipusztitsuk-e a fiatal cserjéket is? Az avar nép az erdő, melyet összetört a föltámadt ellenséges vihar, de gondos kezek ápolása alatt* ismét kinőheti magát s megerősödhetik ; tudni tudni, gyüjtsd össze bajnokidat s mondd, hogy nekik nem szabad meghalni, hogy nekik élniük kell, egy szebb,jobb jövő reményében a hazáért! A szép hölgy arca rózsaprrban úszott, szemeiben magasztos elszántság lángja lobogott. A fiatal dagán soha sem látta őt ily elragadó szépnek. Soha sem hallotta ez ajkakról a honszerelem ily bűvös szavait zengeni. Igen, neki élni kell hazájáért... s kedveseiért, gondolá magában. S oda fordult a magasztos lelkű hölgyhez, arájához, át akarta ölelni karcsú derekát, meg akarta csókolni ékesen szóló rózsás ajkait, melyek ezelőtt csak szerelemről s boldogságról tudtak suttogni. Az avar hölgy tiltó mozdulattal hárita el magától az ölelő karokat, s szigorú hanggal szólott: — Ha elfogadtad az életet, eldobtad magadtól mindazt, mi eddig előtted gyönyörtadó, kedves, üdvözítő volt; élni fogsz örömtelenül, lealáztatva, s ha kell, meggyaláztatva is, ez leend a legnagyobb áldozat a hazáért. (Folytatása következik.) ~'3c 266©— MÁSODIK FÉLÉV. A forradalom camaeleonja. Egy kép a jelen lengyel forradalomból. IV. (Folytatás.) — Grófnő, mindazt, mit tehetek, szivemből ígérem önnek, s büszke leszek reá, egy oly lelkes honleány által, minő Videnszky Iduna, testvérnek neveztetni; de engedje mondanom, miszerint nem érzem karomat méltónak, elég erősnek hazám egy ily drága ékkövének védésére, miszerint napjainkban, midőn hazánk szent ügyéért a legédesebb kötelességet is föl kell áldoznunk, nem hiszem, hogy állandóan segélyére lehetnék. — Azt gondolja tehát, hogy állandó támaszra volna szükségem? — kérdé Iduna, szemeit bezárva, hogy visszatarthassa a könyvárt, melyet a fájdalom sajtolt ki. — A borostyán erős indáival dacolhat a legnagyobb viharral is, de ha karjai kószábra vannak fonódva, inkább biztosítva van. — Igaza van, de mi szivemet leginkább