Hölgyfutár, 1863. július-december (14. évfolyam, 1-78. szám)

1863-09-19 / 35. szám

Szerkesztői szállás: (hova a kéziratok bérment­ve küldendők) Zföldfa-utca 11. se. Kiadó­hivatal: (hova az előfizetési és hir­detési díjak küldendők) Kertész József könyv­földm­asor 13. sz. 1­ wwwwwww­­ Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat körösül. Megjelenik minden kedden, csütörtökön és szombaton egy nagy negyedrét ivén, Évenként két nagy mű­lap- és számos mű­melléklettel. Előfizetési díj: (vidékre vagy helyben egy­aránt) Egész évre ... 17 frt Félévre .... 9 frt Évnegyedre . . 5 frt Hirdetések gyorsan és jutányosan 35. szám. Szombat, szeptember 19. 1903. XIV. évi folyam. II. félév. nyomdájában , a közöltésnek. Jadviga. Beck Károlytól. (Folytatás.) IX i 1 e n c e d i k éne ír. Ösztönzi a fáradt mént a féló anya, De az odább gyorsan haladni csak késik; Félig dermedt fiát a dér sanyargatja, Mely a sötét fenyő-erdön zajong végig. Ő a lágy takarót jobban vonja rája, S arcára lehet melengető szája. „Sújtson a jeges jég, fújjanak a szelek, Tűrni megtanul ő még keservesebbet, Isten akarja, hogy zsenge korában már, Tűrje azt a lengyel gyermek, mi rája vár.“ Anyai szive legégetőbb kínjában, Föl akarja venni gyermekét ölébe, Hogy ha már lehetlen haladni a szánon, Gyalog iparkodjék a távolba véle. De im­borkan s fülét hegyzi most a barna, Törekedik aztán emelkedni talpra, És sörényét rázza, és lábával kapar, A rekedtes hangot megismerd hamar, Melynek bődülése az erdőben esett, Remeg, mert ismeri jól a rettenetest. A szán repül. Közben megszólal a gyerek: „Rettentőek ám, és veszélyt hozva jőnek ; Oh azok bizonynyal nem is jó szellemek, Melyek itt lakoznak mélyén ez erdőnek; Homlokodról könyük gyöngye hull, oh anyám, Arcod fehér, reszket teszed, — te félsz talán ?“ „„Buvj el a szánban és kis testedet fedd be Ruhákkal, jó fiam, mert jönek sietve, S úgy megmenekszel te tőlük, én kedvesem, Rohanjon a gonosz bárminő dühösen.““ „Hagyjad, édes anyám, hagyjad arcád látnom, És az arany­ fényes csillagokat égen, Én bátorságomat ezekben találom, Sötétben búvik csak hozzám félénkségem.“ „ „Jó, fiam, fogászkodj bátran anyádba hát, S imádkozva kérd a mennybéli szent atyát; Én hiába esdek! — A legjobb elveszett, S megátalkodva vágy a zordon végezet Rabolni több meleg szivet tőlem még el!““ Így panaszolt ő nagy szivkeserüséggel. Ezután kinyujtá jobbját hatalmasan, S puha párnájáról dacosan felszökött, Keze ott állt a fölhúzott tűz-kakason, Szétomlasztva fején a gazdag fü­rtököt, Melyet aztán némán s rettentő fönséggel Forgatott körében Medúzaként szélylyel. Baljában a fürge mén gyeplője tartva, így figyel. A coboly-mentét lehullatta; Arcára, mely halvány s borzalomtorzitott, A teljes hold rémes módon világított. Oh irtóztató éj, oh szemérmetlen bál, Oh ti agybevitó sötét álomképek, Egész utat lepő kietlen borzadály, S hóba burkolózott jégdermedt vidékek, A hű barát tette, a jó mén elállva, Egy gyönge gyermek a halállal tusába’, Futó öröm után kettőzött gyötrelem —­­Rágó bánatától marcangolt kebelen — Kínnal teljes asszony! már beteg agyadnak Gondolatjai tán meg is háborodnak. Nyögellve mond: „„Halld, bár szólok félelmesen, Eljőnek a heves falak nem sokára Éles foggal, — tőled fiam, én kedvesem, Az anyának örök elszakasztására! Kisértsd meg, ha váljon nincs-e erőd annyi, Hogy haza tudnád a lovat kormányozni ? Hasztalan! te el fogsz bukni s véled a szán, S bár a bősz fajnak én magam föláldoznám, Te mégis csak el fogsz veszni mindenképen.““ „Én halok meg! oh hát meg kell halni nékem ?“ Otthon még serdülő két szép magzatod van, Ki fogná ápolni ezután azokat ? Ki lenne gyámolult nagy árvaságokban, Hogyha édes anyjok élte már megszakadt? „„El el, ne tébolyits meg pokol szelleme, Hitvány okkal állván eszemnek ellene; Fölizgatott lelkem, gyógyulj hamar te meg, E zord ellenünktől megrémített gyerek, Mindenek fölött most az én egyetlenem, És az ő élete szint az én életem. Én édes örömem, édes szeretetem, •—­Jadviga készen áll ime tenni mostan — Az anyai kebel kétségbeesetten, S kezében fegyver, mely veszélyesen csattan.— Tapadj hozzám, tapadj, fájdalmi sorsosom! Haladj boldogtalan mén, haladj szorgosan!““ A cseléd lövésén megfélemlett vadak Amonnan lihegve most, erre tartanak, Hosszúra nyújtják ki a vérszokott nyelvet — Az anya-farkas és vad kölyke e mellett. Előtátonganak dühösen ordítva, S agyarukkal mindjárt a mém­ek is vágnak, De ez szintén éles patkóját fordítja A reá veszélylyel törő rablópárnak. Szaladása közben küzd két hátsó lába, Pusztitó vasával sújtván a tusába. Kölykét a nő-farkas gondosan megnyalja, Mely vijongva nyulong, hogy meg sem falhatja Az áhított prédát, s igy beteg óhaját Hűtni vágyván ■— falja az erdőnek havát. De majd daccal ugrik föl a vad pár onnan, Hogy a nemes vérü lovat megragadja, Azonban villámlik, — a kétcsövű roppan, Melyből rajok omlik a halál haragja, Berzed az ifjabbik s lerogy, — megölé ezt; Elsurran a másik golyó is, de téveszt, Megsodorva vérzik a nő­ farkas nyakán, Vonszolva a méntől tovább suhan a szán, Az anya­vad még nem sejdité, hogy élte Veszve annak, kit ő hordozott s úgy félte. Majd a leteritett kedvest körüljárva, Fájdalmát a holdnak panaszlá­s végett, Fölgerjedett aztán dühös boszuvágya, Mely egész belrészén forró lánggal égett; Többé nem a vasas ménre ordított fel, Csatázni vágyott a most az emberekkel. Rohan hát megvívni dühösen és gyorsan, Érezve, hogy titkos vész emészti lassan, S hogy a mi oly kedves volt ő néki, arra Veszedelmet hozott az emberek karja. De Jadviga is már is előre lépett És balját ki rögtön szabadon nyújtja ott, Lovára dobta a zabolázó féket, S repülésre annak ekkép szárnyat adott; Szabad kezével kis fiát átölelte, Ki már ingott, s alig volt egy kevés érte. Akadoz ütere, elakadt már nyelve, Lég után kap ajka. Most robog lehelve A farkas, két anya küzdik meg itt úíva, Győzz, oh győzz a veszett állaton Jadviga! Kiapadhatatlan oroszlán-erővel Birnak azok, kik a gyermekeket óvják, Anyáknak segitni a jó Isten jő el, És e segélyt fönn meg soha nem tagadják. A fölizgatott nő igy vívja a csatát, Balla vérétöleg kis fiát karolja át; Fegyveréből lett mit viaskodó balta, Ellenét erősen és folyva f­ agyalta, Az anya farkasnak görbül erre teste, S a földön elnyúlik, szédülten elesve. fi­ai De megint csak előtör az állat rája­­—­ Még csa­k egy hatalmas csapást, még csak egyet — Hasztalan ! szörnyű a vadnak makacssága — Ki oltalmazza honn majd a két kisdedet? — Lehunyatlik fiát oltalmazó balja, És azt a rablónő gyorsan megragadja — Köntösénél vonván, foga nem sértette. „„Elvettem! od’adtam! — mind kezem mivelte!““ így őrjöngött a nő, s leroskadott aztán, Kebelét kezével szertemarcangolván. Azon helyre vitte, hol elvérzett fia, Az anya-farkas az elrabolt gyermeket. Mert e szerencsétlen ponton találnia Boszu áldozatán enyhülést — jól esett. De sokszor lerogyott, kipihent és csúszott, Mig­el a borzalmas helyiségre jutott. A már alig élő prédát oda dobta , megölte, de piros vérét le nem szopta, Mohó ingerrel e nedvre már nem vágyott. Elfordulva attól, nézett egyéb tárgyat. Ezzel végig nyúlt a rabló­anya ottan, A hol előbb kedves kölyke véget éré, Mert halálig érzé magát elfogyottan, Folydogályt feje és minden tagja vére ; A seb, melyet nyakán egy golyótól kapott, Okozá most a legsajgóbb fájdalmakat. A vivási zaj, s a hő vágy boszutettre jön eddig, a mely őt fölélénkitette, Elalszik végre és már semmit sem érez, Oda van fordulva hűn szeretettjéhez. Boldogtalan ló, most iramlasz rohanva, Gyorsasága, késő immár lábaidnak!­íme itt egy kastély, benn hegedő hangja, S e hangok a táncra oly édesen hívnak; Cseng, zeng a pohár- és szerelemdal ottan, A bérlőnek épen lakodalma most van. Hirtelen megszakad vidám enyelgésök, Hoznak a cselédek valakit közüjök­­—­­Minden szív szorongva dobban a látványon, ám egy asszonyság az, halál-halaványon. Készül, a mint halál­ álmából fölébredt, Elhozni fenyvesből szeretett képmását, Őrülten mutatja a rémszörnyü éset, És a lengyeleknek hazaárulását — A honromlás után tizenkét hónappal, Ily szaladás, küzdés ily borzadalmakk­al, Baráti áldozat, a mén dacossága, Mint szakgatott össze egy vadat puskája, 35

Next