Hölgyfutár, 1863. július-december (14. évfolyam, 1-78. szám)

1863-07-02 / 1. szám

XIV. ÉVI FOLYAM. némi magyarázatot igényel. Ez úri­em­ber azért tetszik rútnak, mert arcizmai folyton rángatóznak; kicsinynek azért lát­szik, mivel testének állása görbedt; bár­gyúnak pedig azért kell hinni őt, mivel reggeltől estig minden tehetségét arra for­dítja, hogy gondolatit, beszédét s tagfejté­seit kiállhatlan szenvelgő lénye által tönkre­silányitsa. Ez ifjú ember neve Richer Theodos s hi­vatására nézve költő. Hardlay Anatol és Richer Theodos te­hát Marcel Paulát mulattaták, mig ez öl­tözködött. De mindkettő egymástól egé­szen különbözően viselte magát. Az első mire sem ügyelt, mert hihetőleg mindent ismert már,... a másik ügyelt mindenre, mivel szintén hihetőleg újság volt előtte minden. Egyébiránt a színésznő öltözködése köz­ben szigorúan ügyelt az illemre. Ezt pedig egyszerűen azon okból téve, mert rég fe­leslegesnek tartá Paula Hardlay irányában ama kis cselfogásokkal élni, melylyel a férfiak érdekeltségét csigázni szokta; Ri­chert illetőleg pedig ismeretségek első pil­lanatában féltéve, mindent kerülni, mi e férfiúban érzelmeket gerjeszthetne irányá­ban ... Mint említők, Paulának jó szíve volt, s ennélfogva nehezére esett volna szerelem dolgában oly adósságokat csinálni, melye­ket lefizetni nem bírna. — Csak megengedi kegyed, hogy reá­­gyújtson az ember? tőré meg Hardlay a csendet, míg Richer ugyanazon pillanat­ban, melyben a színésznő parányi kis rás­­polylyal rózsás körmei széleit egyengető a medicei Venus kezeire faragott egy meta­­phorát. — Mindenesetre, kedves barátom,— vá­laszolt Paula, — füstöljön Isten nevében a mennyit s a mint csak akar. Gyújtson reá ön is Richer úr, bátran! — Ah kisasszony! — suttogá a költő félig lecsukódó szemhéjakkal, mig erreimpár titkos sóhajtól ragadoztak, e szentély, melybe mint avatlant bebocsájtani kegyes volt, annyira áradoz mámoritó bájillatok­tól, hogy vétkezném, ha ama nemtelen él­vezetet elfogadnám, melylyel kínál!... — Ön nemtelen élvezetnek nevezi az ily valódi Londrést, mint ez itt n­? — kiáltá Harblay, egy aranybarna szivart tartva a költő elé, melyet ép most vona ki szalma­börtönéből. E szerint ön nem is dohá­nyos ember, kedves Theodos ur.A min, megvallom, csodálkozom, mert eddig azt h­ivém, hogy oly egyének, kik mint ön, szüntelen a felhők között élnek, a füstgo­­molyoktól sem irtóznak. Hát Hoffmann nem dohányzott-e mint a török?­­— Az igaz... s mellette úgy ivott mint egy kapus! —• Ön tehát az utóbbi érvet kellemes­­­­nek találja? — Ha nő társaságában van szerencsém létezhetni, akkor sem a dohányt, sem a bort nem szeretem. •— De ha mindkettőre engedélyt nyer ön?... lm, asszonyunk megengedi, hogy szivarra gyújtson, mig én részemről bizto­síthatom, miként kedveseim nehányat igen szívesen látnának néhányszor mámoros ál­lapotban__ — Nem kételkedem asszonyunk szíves­ségén, sem az ön kedveseinek elnézésén. De ismétlem önnek, miként megszoktam tisztelni s becsülni a szépséget, még akkor is, ha annyira leereszkedő, hogy engem méltatlant, egy barátságos pillantással aján­dékoz meg. A mi isteni Paulánk jelenlété­ben tehát én oly kevéssé fogok dohányozni, mint meg nem feledkezem arról, hogy igé­nyeim bájos szavai hallgatásánál tovább nem terjedhetnek. S Paula Hardlay felé fordult s karjait keble felett keresztbe téve, tréfásan komoly pillanattal mondá: — Nos? Miként tetszik önnek az ily be­széd, kedvesem? Az ily cinicus és blasszt írók előtt az effélék bizonyosan zsidóul vannak írva! — Beismerem, hogy mint költő nem versenyezhetek Bieber úrral, — viszonzá Hardlay gúnyos mosolylyal; — de tudnia kell önnek, kedves Paula, hogy nem mindenki született arra, egy „Ledá“t teremteni!... — V­agy egy „Hachette Janká“t tenni tönkre. A költő s az író gúnyos pillantást vál­tottak. „Léda“ középszerű szomorújáték volt Ri­­chertől, melyet négyszer adtak elő az Odeon színházban. „Hachette Janka“ egy cseppet sem jobb énekes-szinmű Hardlay­től, mely egyetlen fillért sem jövedelmezett a Gaete szín­háznak. Paula nagylelkűleg lépett a versenyzők közé, noha titokban örvendett e kis iro­dalmi csatározásnak. — Higgadtabban uraim! — szólt közbe. — Miként lehet annyira megfeledkezni, hogy egy szivar feletti vita közé keverjék „Le­­dá“t és „Hachette Janká“t! Gondol­ják meg, miként egy jelentéktelen színésznő prózai öltöző szobájában vannak!... Kérem uraim, férjenek össze valahogy!... Ám ké­szen vagyok s reggelezni vágyom, szeren­cséltetnek önök az által, hogy megc^^ják velem szerény reggelimet, avvagy alá^Mn magam ?! Richer és Anatol Harblay e szavakra felkeltek ülhelyeikről, s míg az első fele­letről gondolkozott a hozzá intézett meghí­vást illetőleg, az alatt az utóbbi habozni látszik, hogy várjon mielőtt távoznék, fel­fedezze-e a színésznő előtt korai látogatása célját, mely felfedezés mindenesetre ne­hézségekkel járt. E pillanatban jelent meg Anna, Paula szobaleánya, az öltözőszoba ajtajában. — Mi baj ? — kérdő a színésznő. — Valaki szólni akar kegyeddel, asszo­nyom ! — Illj ki? — Egy úrhölgy. — Hogy hívják? — Nevét vonakodott megmondani. •— S mégis bebocsájtad őt? — Az elfogadó terembe vezetem. Oh! nincs oka kegyednek ezért­­bosszankodni, reám, a nő igen tisztességes keletindiai kásmirkendője s angol csipkéi vannak.­­ Paula mosolygott s kérdőleg tekinte Hardlayre. •— Ha ama hölgy keletindiai kásmirken­­dőt s angol csipkéket visel, — mondá az utóbbi, — ez esetben lehetlen el nem fo­gadni őt. Tehát Isten kegyeddel szép hölgy. A legközelebbi napokban, ha ez oktondi nem lesz nálad, közlendőm veled terveimet. Ez utóbbi szavait halkan suttogá Hardlay a színésznő füleibe, míg Richer kalapja s botja után keresgélt. — S miért nem közlöd tüstént? — vála­szolt Paula szintén halkan, —­ miközben egy­kori kedvesének kezét szok­ta meg,­— hosz­­szan tart talán? — Nem, mert az egész sem sok, de még­is keveslem az időt arra, hogy neked elő­­leges köszönetet szavazzak. •— Ah tehát hálára kell, hogy ismét kö­telezzelek ? Értem, látogatásodnak e szerint ismét önző célja volt. — Gonosz gyermek! Előre is szemrehá­nyásokkal illetsz már ? Avvagy azt akarod, hogy soha se kérjelek többé semmire? — Tudjuk azt mindketten jól, hogy igen sokat engedsz meg magadnak! — Engedelmet asszonyom! — szakitá őket félbe Richer, ki megelégelte már a kettő közötti párbeszédet s jónak látta annak egy alázatos bók s hosszú búcsúszóval vé­get vetni. Hardlay boszusan harapta össze ajkait s elbocsájta Paula kezét. — A viszontlátásra uraim! —mondá Paula, ki csak most látszék megemlékezni, miként váratik. — Kimentenek önök nemde? Vi­szontlátásra ! Szavai után kecses főhajtással eltűnt az ajtón által. — Nem akar ön most, miután a szépség távozott körünkből, szivarra gyújtani? —■ kérdő Hardlay a költőt, mialatt a magáét meggyúj­tá. Richer megvető pillanattal mérte végig a drámaírót s igy felelt: — Szerencsésnek érezheti magát uram, hogy munkái jövedelmeznek önnek; e jö­vedelem mind egyéniségének, mind művei­nek sok mindenféleért bocsánatot eszközöl. •— S­im viszont én is ép oly szerencsés­nek tartom önt, drága ur, — válaszolt Hardlay, — miután, miként hallom, néhány nap előtt 100,000 francot örökölt! ... Ha iparkodik ön két évvagy három év alatt e tisztes összegecskét szellemdúsan elkölteni, akkor biztosítom arról, miként kezei kö­zött az anyag, mely önt e két-három év folytán mint igen jeles költőt tün­tetén­di fel! (Folytatása következik.) Fordították : Csukássi József és Virághalmi Ferenc. —<3° 4 k g*— MÁSODIK FÉLÉV. Azt ne mondd ki... Azt ne mondd ki, hogy szeretsz te, Azt a szót én nem lesem, Szép szemednek lángsugári Rég kimondák, kedvesem ! És ha ajkad is kimondná, Hogy szeretsz te, úgy e két Szép szemednek lángbeszéde Elveszitné érdekét...

Next