Hölgyfutár, 1863. július-december (14. évfolyam, 1-78. szám)
1863-10-20 / 48. szám
XIV. ÉVI FOLYAM, bejuttatunk valahova számadó gulyásnak s békével megélhettek. — Mégis csak úgy volna rendén, ha Évi apjával rendbe jöhetnénk. Évi szereti apját, tartok tőle, hogy a tiszteletes ur is bajba keveredhetik még. Hej Jóska bátyám, nyakig benne vagyok én a bajban, nyomja valami a lelkemet. Az öreg révész még egyszer végig vizsgálta a hálót. Nem talált több igazítani valót rajta. Felkötötte nyelére s nem sokára egyik csolnakba ült. Akin majd felmegyek egy kicsinyt a füzeshez, megnézem, mit lehetne fogni. Te maradj itt öcsém addig. A révész néhány erős lökéssel már a folyó közepén volt, s rövid idő múlva a közeli füzes fát takarták el a legény szemei elől. Alig távozott el az öreg, léptek hallatszottak a révhez leereszkedő utón. A magas gaz, felmagzott lapu és csalán elfedték az utat, úgy hogy a rajta jövő csak akkor tűnt elő, mikor egészen a víznél volt. A révészlegény ekkor meghökkent, szemére rántotta kalapját és mozdulatlan maradt. — Van-e itt valaki, aki átszállítson a túlsó partra? — kérdezte egy nyers hang. A legény odabent a kompban, válasz helyett evezőt vett kezébe s a ladikba ugrott, melyen egyes személyeket szoktak átszállítani. Az érkező pandúr had®agy volt. Belépett a ladikba, leült a közepén keresztülvetett lócára. A révészlegény mellére vágott fővel gyorsan evezett a túlpart felé. Nem nézett fel egyetlen egyszer sem, mintha fejét nem is tudná mozdítani. A hadnagy épen szemközt ült vele. A legény homlokán csurgott az izzadtság, de följebb nem tolta homlokáról a kalapot, még nagyobb erővel nyomta a lapátot a vízbe. Itt sebes volt a Tisza, épen kanyarodott, s hogy a túlsó part kiszállójához juthassanak, rézsűt kellett a csomnakkal evezni. Még csak a folyó közepén voltak. Föl nem tekintett a kalap karama alól, de azért észrevette, hogy a hadnagy most fölállott a lócáról. Tudta, hogy őt vizsgálja. Az izzadtság nagy csöppjei hullottak arcára homlokáról. A hadnagy egészen elébe állt. A legény most is oly mozdulatlanul szegezte szemeit a csolnak aljába, mint azelőtt, mégis tudta, mily merev tekintettel nézi az a kalap karama alól kilátszó száját és állát. Csak mártogatta az evezőt a vízbe, de a csolnak nem haladt tovább, engedte, hogy a víz lefelé vigye. Egyszerre föltolta valaki a kalapot szeméről, s a másik pillanatban egy súlyos kéz nehezült vállára. — Te Szőke Bálint vagy, a monostori határ csősze, ki megszöktél a katonaság elől. A hadnagy és Bálint szemei meredten néztek egymásra. — Jól ismerlek, — folytatá nyersen a hadnagy, — sokszor borozgattam veled a „galambénál. Fickó, Isten engem! velem fogsz jönni. — Kin nem fogok a hadnagy úrral menni, — szólt tompán a legény. — Nem-e? — kiáltott a pandúr egy pisztolyt rántva ki s Bálintra szegezte. — Evetz gyorsan át s együtt megyünk. A legény elsápadt. Nehéz Ápolna meghatározni, milyen érzelem volt az, mely a vért lekergette arcából. Egy hirtelen mozdulattal fölbillentette az evezőt, s mielőtt a hadnagy sejthette volna szándékát, kiütötte vele kezéből a pisztolyt. A fegyver a habok közé esett. A hadnagy felbőszült, megragadta a legény két karját, felrántotta ültéből, s minden erejét megfeszítette, hogy hátracsavarja és hirtelen gúzsba kötve tehetetlenné tegye. De ez nem volt oly könnyű. Bálint védelmezte magát s csakhamar kiszabadította jobbját. A csalnak ide-oda ingott a habokon a dulakodók alatt. — Meg nem szabadulsz, gazember! — lihegte a hadnagy. A könnyű jármű nem lehetett sokászni helye a két erős ember birkózásának. Néhány erős hánykodás után felborult. Mindketten a habok alá merültek egymást derékon átkarolva. Még nem oszlottak el az elmerültek fölött a víz pezsgő buborékai, mikor Bálint ismét a felszínen volt. Izmos karjaival hatalmasan küzdött a víz ellen az elhagyott part felé. Mikor a parthoz ért, nagy lélekzetet véve visszanézett. A túlsó part felé, a naptól fénylő vizen egy mozgó fekete pontot látott úszni. A pandúrhadnagy volt. Csöndesen, küzködve érte el a víz szélét. — Hála Istennek, ő is megmenekült! — sóhajtot fel könnyebbülten Bálint, amint az úszó a partra jutott. A hadnagy öklével fenyegetett át a legényhez. Kiáltott is valamit, de a szél elhordta a szót. Bálintnak nem lehetett tovább nagybátyjánál az iglódi révben maradni. Máshol kellett menedéket keresnie. •— Bizony öcsém, — szólt az öreg révész, mikor a legény elmondta neki, hogy mi történt közte és a hadnagy közt, —ez baj. Rostás hadnagy uram szemes pandúr, most rád vetette a szemét, sarkalni fog mindig. Futó legény lett belőled, édes öcsém, kinek jól meg kell nézni minden bokrot, mielőtt lepihenne árnyékába. O 7 6 — (Folytatása következik.) Gyuri csíkos halála. Wtlrttenberg- gráf után. „Sebeim veszettül égnek — Fiuk , készen álljatok ! Többé sohasem gyógyulok meg, Hálóinget adjatok! Fokosom nem forgathatom Elhaló célom felé , Hős danám nem danolhatom, Mennem kell halál elé.“ Gyuri csikós , megtörötten , Így szól rablótársinak, Habzó ménen, sötét körben Kik körülé állanak. „Miska , siess , halaványok Már a nap sugárai, Csak a zárdakereszt ragyog Még , s a harang hangjai Rezgnek át a Balatonon, Szemeim borongnak nagyon. — MÁSODIK FÉLÉV. Könnyű sarkán átevezve A sötét hab-rétegen, Szélsebességgel sietve Hozd az ősz papot nekem !“ Csendébe’ mély hallgatásnak Estén át a rablók ásnak Zsiványtanyájuk megett Egy tágas, mély üreget; Mig a zárdaharang halkon imára int alkonyaton,— Jámbor ifjak, bűnös őszek, Munkagyorsaságra készek. Halóing és sírja már Kész, s a kapitányra vár; Most az erdő rejtekében Csattog a patkó hevenyében, S csüggetegen lépegetve, Miska zsiványtól kisérve, Az Ur fölkentje megjelen A rablók közt reszketegen, S szörnyedezve keresztet vet, Érintve homlokot, mellet. Fehér fürűi közt a papnak Hűvös esti szellő játszik , S halófénye egy fáklyának Halvány arcán viszsugárzik. A szentségtartót magasan Emeli, mely dicső fénynyel Rezg át az éjalakokon Engesztelő erejével, Mint a napnak fénysugara, Ha a zápor elvonul, Győzelemmel tör ki újra A sötét homály alul. —— Gyuri a halálos ágyon Fölkel lassan, halaványon. „Utoljára •— Isten hozott, Öreg pap, te ég embere, Midőn e tűz lehamvadott, Rabló éltemnek is vége. Szemem tort sugári látják Még, mint száguldnak a pusztán A pandúrok, — s üterem ver Veszedelmek, csaták után A hajdúval —•, mint egy dühödt, Ki életemre esküdött. Majd borongó lég ölén, Zúgjatok sírom fölén; Rabló hollók károgjatok ! Martaléktok nem leszek; Testem elzárják e hantok, Mig a napfény fölrezeg. Jámbor pap, áldásodat Add, s a bűnbocsánatot, És kenj meg a szent olajjal, Hogy mielőtt a halállal Szembeszállók s lenne végem, Az eget megengeszteljem! Pajtások ! én halni vagyok , Ki a fokost jól forgatja, S fejem mélyen behasitja, Minden fegyvert reá hagyok. A sötét pajtások erre Buzgóan esnek le térdre. Végsőt int a kapitány, S Miska vihargyorsadan Suhintja el fokosát, Melynek villámsúlya alatt Hűvös sír fogadja át Gyuri testét, — ki már halott. * * * Kövekkel füldomboritják Temetőjét magasan Cimborái, — s megsiratják A kapitányt hangosan. S a kelő nap virradatán, Sebes magyar méneken, Száguldnak a puszta hosszán, Nem ismert ösvényeken. A magas égboltja alatt Fergetegek serge haladt —• Gyuri vezérük lévén, Mint óriás — sötét pelén. Bálinth Gyula.