Hölgyfutár, 1863. július-december (14. évfolyam, 1-78. szám)
1863-12-03 / 67. szám
XIV. ÉVI FOLYAM ban! — szólott Emma a neheztelés hangján. —■ S ha én az okot sokkal csekélyebbnek találom, mintsem hogy azért kegyed oly szigorú neheztelését magamra vonhatnám? — kérdő Iván. — Úgy én semmi esetre sem találom annak, — felelt Emma. •—• s ha ön mégis oly csekélynek találja, úgy kénytelen vagyok azt minden jó szándék mellett kétszerte oly büntetésre méltónak találni, miután ez ön részéről önhittséget árul el.— Emma! és kegyed nem tud megbocsátani?! — kérdő Iván, s hangja eddigi nyugodtságából sokat vesztett. — Ön akará, hogy így történjék! — viszonzó Emma, mialatt elfordult, nehogy Iván a szemében csillogó könyet észrevegye. Iván ezt megvetésnek magyarázá. — Mint valami üstökös futotta át szive egét ama gondolat, hogy : ez a leány őt nem szerette, nem szereti, eddigi viselete irányában is csak tettetés volt; ha igazán, szívből szeretné, oly csekélységért nem neheztelhetne oly nagyon. Iván, mint valami élettelen gép tántorgott az ajtó felé. Csak most tekintett volna reá a neheztelő kis leány, s láthatta volna, hogy mint roskadnak lábai az iszonyú teher, a fájdalom terhe alatt. De Emma mindezt nem látta, mert Ivántól elfordulva ablakánál állott, s virágai leveleit és szirmait morzsolgatá piciny ujjai között. Ivánnak nagyon fájt e viselet Emma részéről. Iván az ajtókilincset tartó kezében . . . még egyszer visszatekintett, Emmát még mindig az előbbi helyzetben látta. . . S azután többé már nem látott. Mint a megsebesített vadállatt, rohant . . . bukott le a garadicsokon az emeletről . . . a vele szemközt jövő Tornyainét majdnem felbuktatva .. . megbotlott . . . s ismét rohant vakon, eszméletlenül ki az utcára. (Vége következik.) Dalok. I. Azt irta a szeretőm a levélbe’, Rég hallotta híremet is szegényke. . . Válaszoltam, tele írtam levelem, Minden sora csupa merő szerelem. Elküldöttem hozzája a levelet, Megcsókoltam a pecsétjét eleget; Bár egymástól messze vagyunk végtelen, Csókunk rajta mégis ott lesz — egy helyen! II. Ablakomban neveltem egy virágot S megfogamzott, gyönyörűn kivirágzott. Megöntöztem mindenik esthajnalon , Most is virul, s ékesíti ablakom. A virágot szivemben is nevelem, Virágomnak neve: a hű szerelem; De hervadoz, s mind hiába öntözöm, Hiába hull szememből a könyörön. Szelíden, ha kisüt a nap sugára, Uj éltet hoz a fonnyadó virágra. . . . Fordítsd felém nyájas arcod, kedvesem, újra éled szivemben a szerelem! Kojazi Lajos. — 532 .o. A hó-ember. Sand. György regénye. VII. (Folytatás.) — S aztán? nem tudja ön, hogy itt ezen hideg éghajlat alatt két óránként enni kell valamit? Az uj kastélyban kávéztam s most ebédelni fogok. Négy órakor újra kávézunk együtt, hat órakor a fon ward-ot tartunk, azaz, vacsora előtt még elköltünk egy szelet sajtot vajaskenyérrel. — Mennyei könyörületesség! mi lesz belőlünk! Azt rég tudtam,hogy a stockholmi civilek ilyenformán táplálják magukat, de Goesle úr!! — Azt akarja ön, hogy csontvázzá legyek? Azt csakhamar elérném, ha szokott életmódomon valamit változtatnék! Önnek is azt tanácslom, hogy éljen úgy, mint mi, különben beteggé teszi magát. — Ha engedni akarnék az ön kívánságának, két dologra volna szükségem: időre és inasomra! Már pedig az idő visszatarthatlanul halad, Puffo pedig csak azért jött elő egy percre, hogy rögtön megint eltűnhessen, s tán nem is látom többet holnapig. — Talán én is segíthetnék önnek? Mire kell az inas? — Sok mindenfélére; legelső dolga volna azonban az előadandó szerep betanulása. Emlékező tehetsége nem hagyja cserben, ha egyszer átolvassa szerepét; de mivel már néhány napja utazunk, anélkül, hogy csak egy próbát is tartottunk volna, azonkívül ma éjjel le is itta magát. . . — Se baj! Öt egész óra ideje van még, s ez elegendő! Ennyi idő alatt a legbonyolódottabb port is képes vagyok betanulni, ígérem különben, hogy segítni fogok önnek, de csakis azon feltétel alatt, ha ön is az asztalhoz ül, mert nincs a világon szomorúbb dolog, mint egyesegyedül ebédelni! — Igen, ha ön is megengedi, hogy sebtében faljak valamit, — feleli Cristiano a Goesle úrral szemben lévő helyet elfoglalva,— s ha nem leszek kényszerülve sokat beszélni, mert ma estve még szükségem lesz tüdőmre! — Jó lesz, jó! — dünnyögő az ügyvéd, míg Cristiano részére egy óriási szelet hideg borjúsültet vágott le; — de mit is mondott ön, midőn belépett? Mit is fedezett volna fel, ha ideje lett volna? Cristiano elbeszélő kalandját, s végre azon kérdést intézte Goesle úrhoz, ha váljon a stollbergi várhegy alatt nincsenek-e rejtett börtönök. — Megvallom, semmit sem tudok róluk, — felelt az ügyvéd. — Hogy a vár alatt hajdani pinceüregek vannak, nagyon valószínü, s az is lehet, sőt meg vagyok győződve, hogy egykor börtönökül szolgáltak. Őseink alattvalóikkal nem igen bántak kiméletesen, s a földbirtokosok még mai nap is korlátlan hatalmuak földjeiken. — E szerint lehet, hogy a börtönök még most is léteznek? — Ki tudná ? Mit akar ebből következtetni ön? — Azt, hogy talán a bárónak tulajdonított ezer meg ezer sötét boszúállásnak valamelyik áldozatja lábaink alatt nyög! — Lám, lám! ezt nem volna rész valahogy kikutatni, — szólt az ügyvéd gondolkozóba esve. — Bizonyos ön, hogy az említett hangot s különös éneket nem csak álmodta ? — Ha bizonyos vagyok-e?! — Ön maga mondá az imént, hogy képzelgései gyakran elragadják. Különben is itt nálunk nagy divatban vannak a szemkápráztató képzelgések. — E tárgyban a divatnak legkisebbé sem hódolok; különben is a nőt csak hallottam, nem láttam. Várromok, tót szellemek vagy boszorkányok nem nagy hatással vannak reám! — Az igazat megvallva, reám sem, s mégis ... ne nevessen Cristiano, néha a leghiggadtabb emberek szemeit is káprázat fogja el, s olyakat látnak, mit azután maguk sem hisznek; s hogy ne menjek tovább, én, ki most önnel beszélek. . . — Folytassa Goesle úr, . . . ha ugyanaz, mit mondani akar, nemigen borzasztó; mert látom,oly fehér lett ön,mint a fal. — Megvallom, roszul is érzem magam. Ma már két- vagy háromszor voltam így. Ah! mily nyomorult gépezet az ember teste! minden,mit magának nem tud könynyen kimagyarázni, rettegésbe , zavarba hozza. Töltsön egy pohár Portot, Cristiano, s Isten éltesse! A végén is örülök, hogy nem maradtam odalent ebédre, s hogy önnel együtt itt ülhetek e veszett szobában, melynek csak azért is szemébe nevetek. S S mivel ön érettem megteszi, hogy étvágy nélkül eszik s fecsegésemre hallgat, holott másutt volna dolga, én is megajándékozandom önt az én visiom elbeszélésével, mely legalább is oly különös, mint az öné volt. — Figyeljen tehát, nem régebb, mint tegnap este, s nem másutt, mint épen ezen helyen, hol most vagyunk, történt az egész; a mellékszobában egy érdekes pör tanulmányozásába mélyedtem bele, miután masom méltóztatott hosszas várakozás után elaludni. Bár nagyon éhes valók, mégis egy félórácskát dolgozni akartam még, de a tanulás ördöge, mely még az ügyvédi mesterséget is érdekessé tudja tenni, anynyira elragadt, hogy szerencsétlen gyomromnak kellő emlékeztetésül fülembe kiáltani, hogy tizenegy órát ütött. — Órámra néztem, s csakugyan annyi volt. Ne csodálkozzék feledékenységemen; gazdasszonyomhoz vagyok szokva, ki mindig bejelenti az estvel idejét, s nem gondoltam arra, hogy ebben az átkozott vakondokturásban Urfur gondjaira vagyok egyedül utalva. Ami Nilst illeti, azt már megjegyeztem, hogy Gertrud azért fogadta őt mellém, hogy én tanuljam meg az inasmesterséget. Tehát látva, hogy hét hosszú óra óta éhezem, fölkelek, kezembe veszem a gyertyát, átjövök ide e terembe, közelítek ezen asztalhoz, s megtalálom az ön által szerzett ételneműeket, s gondolva, hogy e meglepetést nekem, kissé későn ugyan, Ulf szerezte, étvágyam lecsillapításához a legnagyobb dühvel hozzáfogok. MÁSODIK FÉLÉV.