Hölgyfutár, 1863. július-december (14. évfolyam, 1-78. szám)

1863-12-03 / 67. szám

XIV. ÉVI FOLYAM­­ ban! — szólott Emma a neh­eztelés hangján. —■ S ha én az okot sokkal csekélyebb­nek találom, mintsem hogy azért kegyed oly szigorú neheztelését magamra vonhat­nám? — kérdő Iván. — Úgy én semmi esetre sem találom annak, — felelt Emma. •—• s ha ön mégis oly csekélynek találja, úgy kénytelen va­gyok azt minden jó szándék mellett két­­szerte oly büntetésre méltónak találni, mi­után ez ön részéről önhittséget árul el.­­—­ Emma! és kegyed nem tud megbocsá­tani?! — kérdő Iván, s hangja eddigi nyu­godtságából sokat vesztett. — Ön akará, hogy így történjék! — viszonzó Emma, mialatt elfordult, nehogy Iván a szemében csillogó könyet észrevegye. Iván ezt megvetésnek magyarázá. — Mint valami üstökös futotta át szive egét ama gondolat, hogy : ez a leány őt nem szerette, nem szereti, eddigi viselete irá­nyában is csak tettetés volt; ha igazán, szívből szeretné, oly csekélységért nem neheztelhetne oly nagyon. Iván, mint valami élettelen gép tántor­gott az ajtó felé. Csak most tekintett vol­na reá a neheztelő kis leány, s láthatta vol­na, hogy mint roskadnak lábai az iszo­nyú teher, a fájdalom terhe alatt. De Emma mindezt nem látta, mert Ivántól el­fordulva ablakánál állott, s virágai leveleit és szirmait morzsolgatá piciny ujjai között. Ivánnak nagyon fájt e viselet Emma ré­széről. Iván az ajtókilincset tartó kezében . . . még egyszer visszatekintett, Emmát még mindig az előbbi helyzetben látta. . . S az­után többé már nem látott. Mint a megse­besített vadállatt, rohant . . . bukott le a garadicsokon az emeletről . . . a vele szem­közt jövő Tornyainét majdnem felbuktat­va .. . megbotlott . . . s ismét rohant va­kon, eszméletlenül ki az utcára. (Vége következik.) Dalok. I. Azt irta a szeretőm a levélbe’, Rég hallotta híremet is szegényke. . . Válaszoltam, tele írtam levelem, Minden sora csupa merő szerelem. Elküldöttem hozzája a levelet, Megcsókoltam a pecsétjét eleget; Bár egymástól messze vagyunk végtelen, Csókunk rajta mégis ott lesz — egy helyen! II. Ablakomban neveltem egy virágot S m­egf­ogamzott, gyönyörűn kivirágzott. Megöntöztem mindenik esthajnalon , Most is virul, s ékesíti ablakom. A virágot szivemben is nevelem, Virágomnak neve: a hű szerelem; De hervadoz, s mind hiába öntözöm, Hiába hull szememből a köny­örön. Szelíden, ha kisüt a nap sugára, Uj éltet hoz a fonnyadó virágra. . . . Fordítsd felém nyájas arcod, kedvesem,­­ újra éled szivemben a szerelem! Kojazi Lajos. — 532 .o.­ A hó-ember. Sand. G­yörgy regénye. VII. (Folytatás.) — S aztán? nem tudja ön, hogy itt ezen hideg éghajlat alatt két óránként enni kell valamit? Az uj kastélyban kávéztam s most ebédelni fogok. Négy órakor újra kávézunk együtt, hat órakor a f­­­o­n war­d-ot tartunk, azaz, vacsora előtt még elköltünk egy sze­let sajtot vajaskenyérrel. — Mennyei könyörületesség! mi lesz belőlünk! Azt rég tudtam,hogy a stockhol­mi civilek ilyenformán táplálják magukat, de Goesle úr!! — Azt akarja ön, hogy csontvázzá le­gyek? Azt csakhamar elérném, ha szokott életmódomon valamit változtatnék! Ön­nek is azt tanácslom, hogy éljen úgy, mint mi, különben beteggé teszi magát. — Ha engedni akarnék az ön kívánsá­gának, két dologra volna szükségem: idő­re és inasomra! Már pedig az idő vissza­­tarthatlanul halad, Puffo pedig csak azért jött elő egy percre, hogy rögtön megint eltűnhessen, s tán nem is látom többet hol­napig. — Talán én is segíthetnék önnek? Mire kell az inas? — Sok mindenfélére; legelső dolga volna azonban az előadandó szerep betanulása. Emlékező tehetsége nem hagyja cserben, ha egyszer átolvassa szerepét; de mivel már néhány napja utazunk, a­nélkül, hogy csak egy próbát is tartottunk volna, azon­­kívül ma éjjel le is itta magát. . . — Se baj! Öt egész óra ideje van még, s ez elegendő! Ennyi idő alatt a legbonyo­­lódottabb port is képes vagyok betanulni, ígérem különben, hogy segítni fogok önnek, de csakis azon feltétel alatt, ha ön is az asztalhoz ül, mert nincs a világon szomo­rúbb dolog, mint egyesegyedül ebédelni! — Igen, ha ön is megengedi, hogy seb­tében faljak valamit, — feleli Cristiano a Goesle úrral szemben lévő helyet elfoglal­va,— s ha nem leszek kényszerülve sokat be­szélni, mert ma estve még szükségem lesz tüdőmre! — Jó lesz, jó! — dünnyögő az ügyvéd, míg Cristiano részére egy óriási szelet hi­deg borjúsültet vágott le; — de mit is mon­dott ön, midőn belépett? Mit is fedezett volna fel, ha ideje lett volna? Cristiano elbeszélő kalandját, s végre azon kérdést intézte Goesle úrhoz, ha vál­jon a stollbergi várhegy alatt nincsenek-e rejtett börtönök. — Megvallom, semmit sem tudok róluk, — felelt az ügyvéd. — Hogy a vár alatt haj­dani pinceüregek vannak, nagyon valószínü, s az is lehet, sőt meg vagyok győződve, hogy egykor börtönökül szolgáltak. Őseink alattvalóikkal nem igen bántak kimélete­­sen, s a földbirtokosok még mai nap is kor­látlan hatalmuak földjeiken. — E szerint lehet, hogy a börtönök még most is léteznek? — Ki tudná ? Mit akar ebből következ­tetni ön? — Azt, hogy talán a bárónak tulajdoní­tott ezer meg ezer sötét boszúállásnak va­lamelyik áldozatja lábaink alatt nyög! — Lám, lám! ezt nem volna rész vala­hogy kikutatni, — szólt az ügyvéd gondol­kozóba esve. — Bizonyos ön, hogy az em­lített hangot s különös éneket nem csak álmodta ? — Ha bizonyos vagyok-e?! — Ön maga mondá az imént, hogy képzelgései gyakran elragadják. Különben is itt nálunk nagy divatban vannak a szem­kápráztató képzelgések. — E tárgyban a divatnak legkisebbé sem hódolok; különben is a nőt csak hal­lottam, nem láttam. Várromok, tót­ szelle­­mek vagy boszorkányok nem nagy hatás­sal vannak reám! — Az igazat megvallva, reám sem, s mégis ... ne nevessen Cristiano, néha a leghiggadtabb emberek szemeit is káprá­­zat fogja el, s olyakat látnak, mit azután maguk sem hisznek; s hogy ne menjek to­vább, én, ki most önnel beszélek. . . — Folytassa Goesle úr, . . . ha ugyan­az, mit mondani akar, nemigen borzasztó; mert látom,oly fehér lett ön,mint a fal. — Megvallom, roszul is érzem magam. Ma már két- vagy háromszor voltam így. Ah! mily nyomorult gépezet az ember teste! minden,mit magának nem tud köny­­nyen kimagyarázni, rettegésbe , zavarba hozza. Töltsön egy pohár Portot, Cristiano, s Isten éltesse! A végén is örülök, hogy nem maradtam odalent ebédre, s hogy ön­nel együtt itt ülhetek e veszett szobában, melynek csak azért is szemébe nevetek. S S mivel ön érettem megteszi, hogy étvágy nélkül eszik s fecsegésemre hallgat, holott másutt volna dolga, én is megajándékozan­­dom önt az én visiom elbeszélésével, mely legalább is oly különös, mint az öné volt. — Figyeljen tehát, nem régebb, mint tegnap este, s nem másutt, mint épen ezen helyen, hol most vagyunk, történt az egész; a mellékszobában egy érdekes pör tanul­mányozásába mélyedtem bele, miután m­a­som méltóztatott hosszas várakozás után elaludni. Bár nagyon éhes valók, mégis egy félórácskát dolgozni akartam még, de a tanulás ördöge, mely még az ügyvédi mesterséget is érdekessé tudja tenni, any­­nyira elragadt, hogy szerencsétlen gyom­romnak kellő emlékeztetésül fülembe kiál­tani, hogy tizenegy órát ütött. — Órámra néztem, s csakugyan annyi volt. Ne csodálkozzék feledékenységemen; gazdasszonyomhoz vagyok szokva, ki min­dig bejelenti az estvel­ idejét, s nem gon­doltam arra, hogy ebben az átkozott va­­kondokturásban Urf­ur gondjaira vagyok egyedül utalva. A­mi Nilst illeti, azt már megjegyeztem, hogy Gertrud azért fogad­ta őt mellém, hogy én tanuljam meg az inas­mesterséget. Tehát látva, hogy hét hosszú óra óta éhezem, fölkelek, kezembe veszem a gyertyát, átjövök ide e terembe, közelítek ezen asztalhoz, s megtalálom az ön által szerzett ételneműeket, s gondolva, hogy e meglepetést nekem, kissé későn ugyan, Ulf szerezte, étvágyam lecsillapítá­sához a legnagyobb dühvel hozzáfogok. MÁSODIK FÉLÉV.

Next