Hölgyfutár, 1863. július-december (14. évfolyam, 1-78. szám)
1863-11-26 / 64. szám
Szerkesztői szállás : J (hova a kéziratok bérment- I re küldendők) c zöldfa-utca 11. sz. ? Kiadó-hivatal: ^ (hova az előfizetési és hir- ? detési dijak küldendők) * K Kertész József könyv- « nyomdájában, J) feldmajor 13. sz. I) HÖLGYFUTÁR. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Lapvezér: Dobsa I^Iijos. Megjelenik minden kedden, csütörtökön és szombaton egy nagy negyedrét ivén. Évenként két nagy műlap- és számos mümelléklettel. XIV. évi folyam. II. félév. el. szám. 5 Előfizetési dij: \ ^ (vidékre vagy helyben egy ik aránt) |* Egész évre . 17 irt ' ^ Félévre . . ^ frt I (j Évnegy^lre . Afrt^ táj nfe^etések , gyorsam és,jutányosan kövöltetnek. Csütörtök, november 20. 1863. Szegény Margit. (Románc.) Honnét jösz, te szegény Margit, Mért oly nedves az a fátyol? — Megfogta az esti harmat, Jövök szeretőm sírjától. Mit kerestél, szegény Margit, A halottak országába’? — Rózsabokrot ültettem ki A szeretőm sirhalmára. Hideg a föld, szegény Margit, Megfagy a rózsa gyökere. — Meleg az ő szive felett, Forró könynyel sirtam tele. Három és múlt, három nappal, Hogy kivirított a rózsa. Várja, várja, hogy egy bimbót — Szegény Margit — szakit róla. Várja, várja . . . mind hiába! Dujában uj sírra hajlik, Rá hullatja leveleit, . . . Zokog a szél, szegény Margit! Komócsy József: Virágok és nyakék. (Beszély.) Irta Dobrev László. I. Az én Iván barátom, ha nem is kitűnő szépség, de mindenesetre csinos, s egyike azon fiatal embereknek, kiknek csak arcukra kell tekintenünk, s keblünkben azonnal rokonszenv, tisztelet és szeretet támad irányukban. A legszabályosabb arcvonások, tiszta, magas, nyilt homlok, melyre mindenkoron csínnal rendezett fényes hajzat simul. Finom metszésű orr és ajak, barátságot lehellé fekete szempár, e fölött pedig oly ívet képező szemöldök,mely az arcnak a férfias leereszkedés és szelídsége mellett nyájas méltóságot kölcsönöz; középszerűen magas alak, mely mindig választékos ruhába van szorítva, s ime, Iván alakja áll előttünk. A társaságokban keresett személyiség, a salonokban otthonossá téve őt fesztelen modora, s ama par excellence finom társalgása, melyet néhány százezer forintja mellett gazdag szüleitől örökségbe kapott. Minden vagyona mellett azonban megsem rohant vakon a világnak, hanem gazdagsága élvezetét tudományokkal, foglalkozás által akará és tudta is még édesebbé varázsolni; s innen van az, hogy midőn tanulását félbeszakasztva, szórakozást a kávéházak s dobzódó helyek helyett műveit körökben keres, néha itt is annyira el van még merülve az olvasottak utángondolásába, hogy nem ritkán megtörténik, miszerint egészen szótalanná válik, melynek okául a körülte levők a szerelmet emlegetik; de hiszen ez nem is volna csoda. Iván már 22 éves, tehát azon korban van, melyben alig hiszem, hogy egy is volna közöttünk, ki nem tudná, mi a szerelem? Iván azonban nekem mindig őszinte barátom volt; sohasem volt oly titka, melynek részesévé engem föl ne avatott volna — s igy tehát egész bizton állíthatom, hogy Iván nem volt szerelmes. Fiatalabb éveiben érzett ugyan olyasvalamit, mit szerelemnek lehetne mondani, hanem ő ezt komoly megfontolás után sohasem találta másnak, mint szalmatűznek, a rajongó fiatal kebel percnyi fellobbanásának, melytől az embernek nem szabad magát elámíttatnia. Gyönyörű téli est volt. Mintha tegnap lett volna, úgy emlékszem még ma is reá. Tornyainé bea-estélyt adott, melyen Ivánnal együtt én is megjelentem. Mosolygó arcú szőke s barna földi angyalok, — (erős hitem, hogy ámbár az angyalokat mindig csak szőkéknek festik, vannak mégis barnák is), árgus és nemárgus szemű édes mamák, derék öreg urak a régi jó világból, kik szavaik utoljául soha sem felejtik el oda tenni, hogy : „Iícjd! édes öcsém, nem igy volt mindez akkor, mikor én még olyan fiatal kópé voltam, jólelkü vig barátok, — ezekből állott a kedélyes társaság, mely közé én és Iván léptem. — Épen elég jókor még, az egyik asztal önre vár, — szólott a háziasszony Ivánhoz, míg a vendégek közé vegyült. Iván ama asztalhoz lépett, melynél a whisterek közül hiányzó negyediknek helyét ő vala kitöltendő. Sorsot húztak.Iván játszótársa Tornyainé egy elhunyt közel rokonának leánya, az Aradon általán első szépségnek elismert Halmai Emma jön. A játék elkezdődött s körülbelül egy óráig folyt rendesen. Egy játékban Ivánnak a pique as-szal kellett volna ütnie, hogy az ütést magáénak mondhassa; e helyett azonban — vigyázatlanul — a pique dame-ot adta be, miáltal ő és Emma az ütést elveszték. Ez egy kis vigyázatlanság volt Iván részéről, mit az elmés társnő semmi esetre sem hagyhatott megrovás nélkül. Iván restellette a dolgot, s tovább játszott ugyan, de már nem oly türelmes odaengedéssel, mint azt eddigelé tette. Nemsokára e jelenet után a partié feloszlott. Iván a táncterembeni sétára karját nyujtá Emmának. — Ha ön nem hibázza el amaz ütést, úgy „nagy scilemm“-et adunk s akkor a „Hobber“ a mienk, s igy a játékot megnyertük volna, — szólott Emma, mig fedde pillantását egy kissé hosszabb időre Ivánon feledé. — Kegyed sokkal keményebben büntet, mint azt talán megérdemeltem.— Korántsem, mert látja, Csenger (ez Iván vezetékneve) úr, én az életet is csak játéknak nézem, igen komoly játéknak, hol sokat teszünk minden egyes lapra, oly lapra tudniillik, melyet hatalmunkban áll ki, nagy ki nem játszani. Ha első esetben vesztünk, marad még annyi reményünk, hogy a kezünkben levő többi lappal a veszteséget helyreüthetjük, míg a második esetben egyedül megfontolatlanság az, mi velünk a játékot elveszítteti. Így járt ön is, nem ugyan az életben, hanem néhány perccel előbb itt a kártyajátékban, hogy midőn egy ütéssel egy egész óra fáradságát látta volna sikerrel koronázva, azt egy halütés által egészen ellenkezővé változtatá. — De ahol a megtestesült jóság és kegyesség trónol a bírói széken,— szólt Iván Emmára célozva — erős meggyőződésem, hogy a bűnös nem büntethető oly túl keményen. Emma megérte a célzást, s halvány-piros arcát a szemérem lebe bobta el. Emma ez eset előtt is igen sokszor találkozott Ivánnal; ismerni tanuló őt, becsülte benne a tudományt, megszerette benne a férfias komolysággal párosult nyájasságot, s némi vonzalmat érzett irányában, melynek nevet adni azonban akkor még nem tudott. Iván feltétlen hódolója volt Emmának, jóllehet ennek okául ő sem a szerelmet, hanem az Emmához hasonló vonzódást állítá. Ő ezt inkább őszinte barátságnak Ilivé ; arra azonban nem igen számított, hogy valamint az életben igen sokszor, úgy közte s a bájos leány közt is előfordulhat ama eset, hogy az ily barátság lassan-lassan bizonyos megfejelletlen varázs által a keblet hullámzásba hozó szerelemmé változhatik. Nem egyszer lepte meg ugyan szívét és elméjét az Emma bájai feletti andalgás, tetszett neki a legfehérebb nyakat göndör fürtökben körülhullámzó szőke hajzat, elmerengett a kék szemek borutlan egén, varázslónak találta Emma egész lényét, — de mindezt csak a barátság öreg-64