Hölgyfutár, 1864. január-június (15. évfolyam, 1-76. szám)

1864-01-02 / 1. szám

níiíinji m­­ij Szerkesztői szállás : ? (hova a kéziratok bérment­­­ re küldendők) zöldfa-utca 11. sz. Kiadó­hivatal: (hova az előfizetési és hir­detési dijak küldendők) HÖLGYFUTÁR: Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Lapvezér: N­ok­sa Ilajos„ Megjelenik minden kedden, csütörtökön és szombaton egy nagy negyedrét ivén. Élenként két nagy mű­lap- és számos mű­melléklettel. Előfizetési dij: (vidékre vagy helyben egy­aránt) . 10 frt Félévre .... 3 frt Évnegyedre . .­­1 frt Hirdetések gyorsan és jutányosan közöltetnek. 11 Égés Szombat, január 2. 1864. Kertész József könyv­nyomdájában , földmnasor 13. sz. XV. évi folyam. I. félév. mi .AKÁUIMIA Áll. Ezer nyolcszáz hatvan három! Elpusztult kert, ledőlt várrom, Hol elhervadt minden virág, Mit elhagytak a daliák. Boldog, ki egy füzért kötött, Mit hervadás soha nem ér: Csak az bajnok , ki úgy küzdött, Hogy homlokán ül a babér. S e füzérrel kezében, E babérral homlokán, A múltért nem éri szégyen, S nem kétkedik a jövőben, Szebb vágyi diadalán ! . . . Volt ez évben nagy szárazság, ínség sujtá áldott hazánk . De a részvét meleg könye Hullott a kiégett­ földre, S oly virág nőtt a hant felett, Minek nem árt a nap , s vihar. Nem aratott bár, ki vetett, Ajkán a bú ez égi dal: „Az a föld ki nem szárad, S a m­ytrút ki ivem A fen­yír,A Hol a részvétköny megárad , S a honfisziv lángzatának Oltári jobban égnek!“ A szerelem nem hervad el, Csak lángoljon hűn a kebel; A hol mélyen a szívbe nőtt, Ott nem ismer múltat, jövőt. Fölötte szebb, hűbb nap lángol, A mi éget, de nem hervaszt, Az érzelem virágából Alkot, teremt örök tavaszt. S a szem könyén, mosolyán Ragyogása végtelen: Múljék el pár év, év után, Csak az ifjú, s a szép leány Szivén égjen szerelem. . . A szeretet az a fegyver, Mi minden szép csatát megnyer: Mit minden szív magába­ rejt?­F Méltatlanul sebet nem ejt.­­Csillogása — égi si­gár, Csörrenése —— angyali dal, Minden keblen keresztül jár, Minden hangja — egy diadal. S mint e fegyvert elvegyék: A szív előbb szétreped! Győzelem lesz — a veszteség, Csak a férfi s nő kebelét Töltse be a szeretet. . . Ezer nyolcszáz­hatvanhárom! Elpusztult s­ert, ledőlt várrom , Csak szeressünk hűn , igazán, Kihajt e kert, föláll e vár. S minden remény virágot hajt, Gyümölcsöt hoz minden virág, S hol már annyi hű szív kihalt, Fölemeljük a régi várt. szám. tf­f~Hrzi iKYVtAIXAj ---------------Csak­­irtsuk meg, mit jelent Ezer nyolcszáz­hatvannégy! A szebb múltat el ne feledd! Élvezd, használd fel a j­elent! Higyj szép jövőt, s tégy, és tégy! Csepely Sándor, 1864. " A hiúság "boszuja. Novella. Irta Tanács Márton. I. A balaton-füredi sétány hús lombjai alatt diszes fürdő-közönség­ hullámzik; a zene­kar egyikét játszsza ama mélabús nemze­ti dallamoknak, melyek szivünkből fakad­nak és szivünkbe térnek vissza; s mig a hanyatló nap aranyszínű párázatot lehel a Balaton rengő tükrére: az ősz Tihany szür­külő ormai felől édes virágillat, s távol fekvő helységek esti harangszava röpül a bájoló vidékre. A sétány egyik platánfa csoportozata alatt kiváló társaskört irtunk alakulva. A fürdőközönség legszebb­­hölgyei s legkitű­nőbb férfiai gyülekeztek oda, megragadó képet nyújtva a társaséletnek, melyet, fő­leg fürdőhelyen, az érdek és érzelem ezer szálai kapcsolnak össze. E gyönyörű körben két hölgy vonja ma­gára különösen figyelmünket. Az egyik kö­zépkorú nő, kinek hideg, szabályos arcán első tekintetre észrevehető az előkelő hölgy finomsága annak méltóságérzetével, a te­kintély fénye annak büszkeségével, a gaz­dagság előnye annak öntudatával; inkább a szellem, mint a szív eszménye, . . . inkább csillogó, mint vonzó. A másik hölgy az élet aranykap­ujában áll, a ponton, mely a gyermeket elválaszt­ja a szűztől, hol a szív rejtélye sejtelem­mé, az álom ábránddá, az ábránd vágy­gyá, s a vágy reménynyé válik; ... a korban, midőn a gyermekemlékek édes képei még halványság nélkül ragyognak; de az arc, a lélek és szív már a tündérvilágon függ, mely előtte nyílik; ... a válaszúton, hol minden lépés végzetes, hol minden szó viszhangot kelt, hol minden virágkehely mosolyogva nyújtja mézét, vagy a mérgét... A idősb nő Siklósiné, a fiatalabb pedig leánya Margit. E két hölgy megjelenése általános moz­galmat idézett elő. Az anya magas értel­misége szellemi túlsúlyt vívott ki magának, mig Margit szépsége, illetetlen szivének égi ártatlansága s kifejezhetlen szende mo­dora által mindenkit elbűvölt,­ magához csatolt. A fürdőközönség el vala ragadtatva. A­ fiatalság őrjöngve leste a pillanatot, hogy a kedves lényt láthassa, sőt maguk az él­tes urak is odahagyták játékasztalukat, hogy gyönyörködhessenek a szép arcban, melyre istenkéz irta a legszebb ajánlatot: — az égiek nimbuszát, — a szemérmet, . . . s a női szépség legdrágább koronáját, ;i szendeséget. . . Alig telt pár nap, s Margit a fürdő ki­rálynőjévé neveztetett. Királynő! mily szép, mily büszke neve­zet, . . . s mennyire felségessé válik értel­me, ha a szépek legszebbjei fölé emelheti koronáját! . . . Oh, ha azok, kik oly könnyedén szokták odaajándékozni a szépség Páris-almáját, a müthosz bölcselmi jelentőségéről sem fe­ledkeznének ism­eg, talán jobban óvakodná­nak kitenni a szendeséget mindazon szomo­rú következményeknek, mik a hízelgés mérgéből, vagy a megsértett hiúság boszu­­jából keletkezni szoktak. De fájdalom! a férfiak ritkán gondolják meg azt, hogy a szépség koronája a leg­nehezebb női diadém­; ... a hízelgés ám­­braillatától elkábult hölgyek pedig nem akarják elismerni azt, hogy a királynői címet a legtöbb esetben egy keservben hosszú élet boldogtalanságával kell megvá­sárolniuk! . . . Szegény Margit!... szegény királynő!... A zepe vidáman szól, az alkonyi szellő illatos fohászokban lebben végig a sétány susogó lombjain, s a fürdői közönség vi­dám csoportozatokban élvezi az alkony bű­bájos költészetét. A társalgás Siklósiné körül emelkedett a legélénkebb fokra. A szellemdús nő ér­telmi harcra hívta föl érceivel és találós megjegyzéseivel a diszes kört, s bizonyára mindegyik n­ekisérté a büszke benne tet­sző mosolyáta érdemelhetni. E kihevü­lt arcok s egymást űző elmés­­ségek között csak Margit tartá meg nyár­jas egyformaságát s visszatartozkodó szen­­deségét. Ő nyugodt szelídséggel társalog udvarlóival; a legszebb bókokat nyom nél­kül engedi átsuhanni, a leghízelgőbb val­lomásokat hervadt virágként engedi a por­ba hullani. . . Ő egyaránt nyájas, egyaránt figyelmes. Neki mindenki számára van szende válasza, egy kedves mosolya, egy jótékony tekintete. Olyan ő, mint a felke­lő nap, mely nem gyújt, nem éget; de ró­­zsafényével szétoszlatja az éj ködét, s vi­dám életet kelt mindenütt, hová aranyii- Éjbíga terjed. .

Next