Hölgyfutár, 1864. január-június (15. évfolyam, 1-76. szám)

1864-01-02 / 1. szám

XV. ÉVI FOLYAM. * 1­3 -«fe­ lég, minden! Áldott legyen a nap, ugy­e Larrson? S áldott legyen ön is, ki segéd­kezet nyújtott, hogy e tiszta élvezetekben részt vehessek, melyek egészen újjá szülnek, uj lelket öntenek belém, felráznak tespedé­­semből! Igen, ez az én életem, a mozgás, a szabad lég, a meleg, a hideg, a napsugár! Előttem a szabad út, egy jó ló, egy szán, szekér, vagy hajó... Páh! annyi sem kell, jó, egészséges lábak, jó kedv és szabad­ság! .. . — Ön különc, Cristiano! Én mindennél előbbre teszek egy szép kis feleséget, szí­vem választottját! — Meghiszem, — feleli Cristiano, — magam is úgy vagyok vele! Én nem va­gyok különc, épen nem, de az ember vagy legyen családjának támasza, vagy marad­jon nőtlen. Mit csináljak én, ki egy garas­nak sem vagyok ura? Nem számíthatván tehát boldogságra, megvan legalább azon vigasztalásom, hogy nem is sokat tö­röm érette fejemet, s beérem azon ter­­mészet­ nyujtotta örömökkel, melyekre jo­gosan tarthatok igényt. Ne beszéljen hát ön nekem családról s az édes otthonról. Hagyja, hogy szabadon ábrándozzak távoli ismeretlen világokról. . . Oe nagyon is tu­­­dom és érzem, barátom, hogy az ember ar­ra van teremtve, hogy szeressen! Érzem azt e percben is, önnel szemben, ki test­vérként nyújtá felém, ismeretlen felé ba­ráti kezét, felém, kit talán holnap el­hagy, hogy soha se lásson többé, mert ke­serű rendeltetésem nekem a sorstól az, hogy ne kössem le magamat sehova, miután nem bírok se hazával, se családdal e hideg vi­lágban, s egyetlen boldogságom azon te­hetségben központosul, hogy az élet m­ulé­­kony örömeit, úgyszólva röptükben tudom élvezni, ösztönszerüleg érezve, hogy azokat a holnap szép álomként semmivé teszi. . . Oh! sokat és keserűen gondolkodtam e tárgyról tegnap este óta! — Szegény fiú! vallja be, hogy szerel­mes, s azért nem aludt semmit az éjjel! — Szerelmes vagy nem, én aludtam, nyugodtam, mint az ártatlanság; de az em­ber komoly ábrándjai gyorsan érnek való­sággá, ha nincs sok elvesztegetni való órá­ja az életben. Míg felöltöztem és Stollberg­­ból kiindulva önökh­ez csatlakoztam, egy nagyon józan és egyszerű igazság fakadt fel szívemből. Az, hogy roszul számítottam, midőn mostani életmódomra szántam el ma­gamat. Én a civilisatio elkényeztetett gyer­mekeként okoskodtam. Ábrándjaim syba­­risi élvezeteket ígértek nekem. Ön meg fog engem érteni. . . S Cristiano, érintetlen hagyva élte fon­tosabb eseményeit, pár szóval, könnyedén odavetve, közté az őrnagygyal fiatalság­ ábrándjait, vágyait, erkölcsi és tudomá­nyos művelődésének majd emelkedő, majd hanyatló korszakait, s midőn új barátjával körülbelől megértető, hogy azért igyeke­zett művészszé lenni, hogy a tudomány munkás napszámosa maradhasson továbbra is, igy folytatá: — Már pedig, édes Osmund, ha az em­ber művész akar lenni, úgy legyen kizáró­lag az és hagyjon fel utazással, tudomá­nyos tanulmányokkal, és áldozza fel örök­re szabadságát. Sokszor és komolyan for­dultak gondolataim az önök Linnée-je felé, s életét szorosan elemezve átláttam, hogy az nagy részben hasonló korúak valameny­­nyi tudósáéhoz; a kenyér, a száraz kenyér az, mely mindig legnagyobb gátat vetett haladásuknak, s az élet legegyszerűbb szük­ségeinek hiánya fojtotta el sokszor, hogy ne mondjam majd mindig, lángelméjük szü­leményeinek teljes kifejlődését, s fosztotta meg azoktól a tudomány szomjas világot. Oh! sokszor látom őket ábrándozásaim kö­zepette, fiatalon mint én, bolyongva a vi­lágban, a bizonytalanság szörnyállatának martalékul vetve, rettegve a holnapot, mely csak új nélkülözéseket hoz, sokszor a két­ségbeesés zajgó tengerén nem találva más mentő­deszkát, mint a vak történetet, me­lyet a sors rémítő gúnyként az utolsó perc­ben eléjük dob. Ugy­e keserű ez, Larr­son? De miért is nem tettek úgy, mint én­­ fogok tenni ezután? Vállukon ásóval, ke­zükben kalapácsosai, miért nem mentek felásni a földet, széttörni a kemény szik­lát? Minek nekem könyv, toll? Mi siettet tudatni a világgal, hogy létezek, mielőtt valami igazán újat és érdekest mondhatok neki? Én tudok most már annyit, hogy hozzákezdhetek a komolyabb tanulmányok­hoz, azaz, szemlélődéseimet kiterjeszthetem közvetlen a természetre magára. S azt gondolja ön, Larrson, hogy én, ki igazi lelkesedéssel bírok, kevesebbet fogok a tu­dományoknak, illetőleg a társadalomnak használni azért, hogy kenyeret eszem, s­­ ágyam a kopár föld lesz? Meggyőződésem, hogy a természetben mindenütt rejlenek eddig ismeretlen gazdagságok, melyeket az ernyedetlen szorgalmas ember lassanként mind fel fog fedezni. Hasznos lenni minden­kire nézve, édes Osmund, ez az igénytelen munkás diadalmas eszménye; szolgálatra kész, kedvelt lenni gazdagok szemében, ez a művész nevetséges sorsa, melyről kész örömmel mondok le. — Hogyan? —A kérdő meglepetve az őr- s nagyib —■ komolyan le akar ön mondani a mindenkinek elvet nyújtó művészetről, mely­ben ön annyira kitűnő; az élet gyönyörei­ről, melyeket lángelméje által könnyen megszerezhet magának; a világi kitünteté­sekről, melyekben minden bizonynyal része­sülni fog, ha például udvarunknál valamely szakmájába vágó alkalmazást elfogad? Egyedül öntől függ ez, s bizonyosan nem fognak hiányzani hatalmas barátok, kik­nek pártfogásuk után könnyen elnyerheti valamely múzeumunk igazgatóságát. Szól­jon egy szót ... ha akarja, én is . . . csa­ládom magasrangu, nagy befolyással bir...­­—­ Nem,nem, őrnagyúr,köszönöm! Teg­nap reggel talán még elfogadtam volna... Tegnap még gondatlan, könnyelmű gyer­mek voltam; ma már. . . A bál eszembe juttató hajdani tévelygéseimet, a társadal­mi élet csábos kísérleteit, melyek egykor majdnem a romlottság örvénye felé sodor­tak. Ma férfi vagyok, ki tudja, merre for­dítsa lépteit. Nem tudom, e reggeli napnak mely jótékony meleg sugara sütött lel­­kembe. . . Cristiano néma ábrándjainak engedte át magát. Önmagától kérdő, az eszméknek mely különös láncolata vezető ezen egy­szerű s mégis oly erélyes elhatározásra. De hiába kereste okát, hasztalan tulajdo­nná e változást kedélyhangulatában a ragyogó nap, e gyönyörű regg befolyásá­nak : gondolatai mindig és mindig Margit­hoz tértek vissza, Margithoz, ki kezeivel fedi el piruló arcát a Waldo Cristiano névre. Amaz elfojtott sikoltás, a gyönge nő szive mélyéből jőve, Goffredi Cristiano büszke melléhez verődött, füleibe zúgott, lelkét nemes szégyennel, megtörhetetlen, gyorsan fogamzó férfias bátorsággal tölte el. — S ugyan miért, — kérdő az őrna­gyot, ki őt az anyagi nyers munka fára­dalmaira, lelket ölő nélkülözéseire gyön­géden figyelmeztető, — ugyan miért volna okvetlen szükséges, hogy életem gyönyö­rök élvezete, henye nyugalom között, s minden veszélyek nélkül folyjon le? Szüle­tésem nem adván jogot a társadalomban kiváltságos állást foglalni el, kit hibáztat­hatnék hát, ha nem lennék képes azt saját erőmből kivívni magamnak? Tán azokat, kiknek életemet köszönhetem ? Ha élnének, jogosan felelhetnék azt, hogy ép, egészsé­ges testtel ajándékozván meg, nem lehe­tett szándékuk engem henye semmittevővé nevelni, s ha életem elkerülhetlen szükségei közé tartozik, hogy lábaimat puha szőnye­gekre rakjam s magamat finom csemegék­kel tápláljam, ők teljességgel nem láthat­ták előre ezen nevetséges és bizarr esetet. — Ön tréfál, Cristiano, — felelt az őr­nagy, — pedig az élet, ha nem bírunk fe­leslegessel, nem ér egy hajítófát. Az ember rendeltetése nem az-e, hogy fészket rakjon magának, mindazon gonddal és előrelátás­sal, melyre oly gyöngéd példát ad a kisma­dár ? — Igen, őrnagy, az a rendeltetése önnek például, kinek jövője szakadatlan összefüg­gésben van múltjával. De én például, ki múltjában nem épített a jövő számára, ez egészen más! Tudja ön, midőn jelen kóbor életemre elhatároztam magamat, mi volt a legnyomatékosabb érv? Öntudatlanul bár, de minden­esetre az, mit nyomortóli féle­lemnek neveznek, kényszerített e pályára. S pedig e félelem a független embernél gyávaság, melyet nem lehet máskép feste­ni, mint ama siránkozó panaszkodás által, melynek nevetséges hatását, egy oly ép és egészséges ember szájából jőve, mint én is vagyok, mindjárt tapasztalni fogja ön. Kép­zelje, hogy marionettejeim közül egyik tart egy monológot. Például Szenterello, ki bá­mulandó naivsággal így hallatja panaszos hangjait: „Oh jaj ! háromszoros jaj! nem alkotom hát többé finom ágyneműben! Oh jaj! nem elletem hát többé, ha Olasz­ország tüzes napja alatt izzadok, va­nília-fagylaltot! Oh jaj ! ha Svécia jeges vi­dékein fázom, nem tehetek hát többé simám­ba valódi jamaicai rumot! Oh jaj ! nem lesz többé havannaszinü báb­ruhám, sem­­csip­kés manckettereim, melyek alól finom ke­zeim kandikálhatnak ki!“ (Folytatás következik.) 1 * E­LSŐ FÉLÉV.

Next