Hölgyfutár, 1864. január-június (15. évfolyam, 1-76. szám)
1864-01-02 / 1. szám
XV. ÉVI FOLYAM. * 13 -«fe lég, minden! Áldott legyen a nap, ugye Larrson? S áldott legyen ön is, ki segédkezet nyújtott, hogy e tiszta élvezetekben részt vehessek, melyek egészen újjá szülnek, uj lelket öntenek belém, felráznak tespedésemből! Igen, ez az én életem, a mozgás, a szabad lég, a meleg, a hideg, a napsugár! Előttem a szabad út, egy jó ló, egy szán, szekér, vagy hajó... Páh! annyi sem kell, jó, egészséges lábak, jó kedv és szabadság! .. . — Ön különc, Cristiano! Én mindennél előbbre teszek egy szép kis feleséget, szívem választottját! — Meghiszem, — feleli Cristiano, — magam is úgy vagyok vele! Én nem vagyok különc, épen nem, de az ember vagy legyen családjának támasza, vagy maradjon nőtlen. Mit csináljak én, ki egy garasnak sem vagyok ura? Nem számíthatván tehát boldogságra, megvan legalább azon vigasztalásom, hogy nem is sokat töröm érette fejemet, s beérem azon természet nyujtotta örömökkel, melyekre jogosan tarthatok igényt. Ne beszéljen hát ön nekem családról s az édes otthonról. Hagyja, hogy szabadon ábrándozzak távoli ismeretlen világokról. . . Oe nagyon is tudom és érzem, barátom, hogy az ember arra van teremtve, hogy szeressen! Érzem azt e percben is, önnel szemben, ki testvérként nyújtá felém, ismeretlen felé baráti kezét, felém, kit talán holnap elhagy, hogy soha se lásson többé, mert keserű rendeltetésem nekem a sorstól az, hogy ne kössem le magamat sehova, miután nem bírok se hazával, se családdal e hideg világban, s egyetlen boldogságom azon tehetségben központosul, hogy az élet mulékony örömeit, úgyszólva röptükben tudom élvezni, ösztönszerüleg érezve, hogy azokat a holnap szép álomként semmivé teszi. . . Oh! sokat és keserűen gondolkodtam e tárgyról tegnap este óta! — Szegény fiú! vallja be, hogy szerelmes, s azért nem aludt semmit az éjjel! — Szerelmes vagy nem, én aludtam, nyugodtam, mint az ártatlanság; de az ember komoly ábrándjai gyorsan érnek valósággá, ha nincs sok elvesztegetni való órája az életben. Míg felöltöztem és Stollbergból kiindulva önökhez csatlakoztam, egy nagyon józan és egyszerű igazság fakadt fel szívemből. Az, hogy roszul számítottam, midőn mostani életmódomra szántam el magamat. Én a civilisatio elkényeztetett gyermekeként okoskodtam. Ábrándjaim sybarisi élvezeteket ígértek nekem. Ön meg fog engem érteni. . . S Cristiano, érintetlen hagyva élte fontosabb eseményeit, pár szóval, könnyedén odavetve, közté az őrnagygyal fiatalság ábrándjait, vágyait, erkölcsi és tudományos művelődésének majd emelkedő, majd hanyatló korszakait, s midőn új barátjával körülbelől megértető, hogy azért igyekezett művészszé lenni, hogy a tudomány munkás napszámosa maradhasson továbbra is, igy folytatá: — Már pedig, édes Osmund, ha az ember művész akar lenni, úgy legyen kizárólag az és hagyjon fel utazással, tudományos tanulmányokkal, és áldozza fel örökre szabadságát. Sokszor és komolyan fordultak gondolataim az önök Linnée-je felé, s életét szorosan elemezve átláttam, hogy az nagy részben hasonló korúak valamenynyi tudósáéhoz; a kenyér, a száraz kenyér az, mely mindig legnagyobb gátat vetett haladásuknak, s az élet legegyszerűbb szükségeinek hiánya fojtotta el sokszor, hogy ne mondjam majd mindig, lángelméjük szüleményeinek teljes kifejlődését, s fosztotta meg azoktól a tudomány szomjas világot. Oh! sokszor látom őket ábrándozásaim közepette, fiatalon mint én, bolyongva a világban, a bizonytalanság szörnyállatának martalékul vetve, rettegve a holnapot, mely csak új nélkülözéseket hoz, sokszor a kétségbeesés zajgó tengerén nem találva más mentődeszkát, mint a vak történetet, melyet a sors rémítő gúnyként az utolsó percben eléjük dob. Ugye keserű ez, Larrson? De miért is nem tettek úgy, mint én fogok tenni ezután? Vállukon ásóval, kezükben kalapácsosai, miért nem mentek felásni a földet, széttörni a kemény sziklát? Minek nekem könyv, toll? Mi siettet tudatni a világgal, hogy létezek, mielőtt valami igazán újat és érdekest mondhatok neki? Én tudok most már annyit, hogy hozzákezdhetek a komolyabb tanulmányokhoz, azaz, szemlélődéseimet kiterjeszthetem közvetlen a természetre magára. S azt gondolja ön, Larrson, hogy én, ki igazi lelkesedéssel bírok, kevesebbet fogok a tudományoknak, illetőleg a társadalomnak használni azért, hogy kenyeret eszem, s ágyam a kopár föld lesz? Meggyőződésem, hogy a természetben mindenütt rejlenek eddig ismeretlen gazdagságok, melyeket az ernyedetlen szorgalmas ember lassanként mind fel fog fedezni. Hasznos lenni mindenkire nézve, édes Osmund, ez az igénytelen munkás diadalmas eszménye; szolgálatra kész, kedvelt lenni gazdagok szemében, ez a művész nevetséges sorsa, melyről kész örömmel mondok le. — Hogyan? —A kérdő meglepetve az őr- s nagyib —■ komolyan le akar ön mondani a mindenkinek elvet nyújtó művészetről, melyben ön annyira kitűnő; az élet gyönyöreiről, melyeket lángelméje által könnyen megszerezhet magának; a világi kitüntetésekről, melyekben minden bizonynyal részesülni fog, ha például udvarunknál valamely szakmájába vágó alkalmazást elfogad? Egyedül öntől függ ez, s bizonyosan nem fognak hiányzani hatalmas barátok, kiknek pártfogásuk után könnyen elnyerheti valamely múzeumunk igazgatóságát. Szóljon egy szót ... ha akarja, én is . . . családom magasrangu, nagy befolyással bir...— Nem,nem, őrnagyúr,köszönöm! Tegnap reggel talán még elfogadtam volna... Tegnap még gondatlan, könnyelmű gyermek voltam; ma már. . . A bál eszembe juttató hajdani tévelygéseimet, a társadalmi élet csábos kísérleteit, melyek egykor majdnem a romlottság örvénye felé sodortak. Ma férfi vagyok, ki tudja, merre fordítsa lépteit. Nem tudom, e reggeli napnak mely jótékony meleg sugara sütött lelkembe. . . Cristiano néma ábrándjainak engedte át magát. Önmagától kérdő, az eszméknek mely különös láncolata vezető ezen egyszerű s mégis oly erélyes elhatározásra. De hiába kereste okát, hasztalan tulajdonná e változást kedélyhangulatában a ragyogó nap, e gyönyörű regg befolyásának : gondolatai mindig és mindig Margithoz tértek vissza, Margithoz, ki kezeivel fedi el piruló arcát a Waldo Cristiano névre. Amaz elfojtott sikoltás, a gyönge nő szive mélyéből jőve, Goffredi Cristiano büszke melléhez verődött, füleibe zúgott, lelkét nemes szégyennel, megtörhetetlen, gyorsan fogamzó férfias bátorsággal tölte el. — S ugyan miért, — kérdő az őrnagyot, ki őt az anyagi nyers munka fáradalmaira, lelket ölő nélkülözéseire gyöngéden figyelmeztető, — ugyan miért volna okvetlen szükséges, hogy életem gyönyörök élvezete, henye nyugalom között, s minden veszélyek nélkül folyjon le? Születésem nem adván jogot a társadalomban kiváltságos állást foglalni el, kit hibáztathatnék hát, ha nem lennék képes azt saját erőmből kivívni magamnak? Tán azokat, kiknek életemet köszönhetem ? Ha élnének, jogosan felelhetnék azt, hogy ép, egészséges testtel ajándékozván meg, nem lehetett szándékuk engem henye semmittevővé nevelni, s ha életem elkerülhetlen szükségei közé tartozik, hogy lábaimat puha szőnyegekre rakjam s magamat finom csemegékkel tápláljam, ők teljességgel nem láthatták előre ezen nevetséges és bizarr esetet. — Ön tréfál, Cristiano, — felelt az őrnagy, — pedig az élet, ha nem bírunk feleslegessel, nem ér egy hajítófát. Az ember rendeltetése nem az-e, hogy fészket rakjon magának, mindazon gonddal és előrelátással, melyre oly gyöngéd példát ad a kismadár ? — Igen, őrnagy, az a rendeltetése önnek például, kinek jövője szakadatlan összefüggésben van múltjával. De én például, ki múltjában nem épített a jövő számára, ez egészen más! Tudja ön, midőn jelen kóbor életemre elhatároztam magamat, mi volt a legnyomatékosabb érv? Öntudatlanul bár, de mindenesetre az, mit nyomortóli félelemnek neveznek, kényszerített e pályára. S pedig e félelem a független embernél gyávaság, melyet nem lehet máskép festeni, mint ama siránkozó panaszkodás által, melynek nevetséges hatását, egy oly ép és egészséges ember szájából jőve, mint én is vagyok, mindjárt tapasztalni fogja ön. Képzelje, hogy marionettejeim közül egyik tart egy monológot. Például Szenterello, ki bámulandó naivsággal így hallatja panaszos hangjait: „Oh jaj ! háromszoros jaj! nem alkotom hát többé finom ágyneműben! Oh jaj! nem elletem hát többé, ha Olaszország tüzes napja alatt izzadok, vanília-fagylaltot! Oh jaj ! ha Svécia jeges vidékein fázom, nem tehetek hát többé simámba valódi jamaicai rumot! Oh jaj ! nem lesz többé havannaszinü bábruhám, semcsipkés manckettereim, melyek alól finom kezeim kandikálhatnak ki!“ (Folytatás következik.) 1 * ELSŐ FÉLÉV.