Hölgyfutár, 1864. január-június (15. évfolyam, 1-76. szám)
1864-03-26 / 37. szám
XV. ÉVI FOLYAM. — Én tudni akarom előre. Mit akar, avvagy kicsoda? — Nyissa ki az ajtót! — a belépni akaró rázni kezdte a kilincset. Nagy Antal ezalatt fölvette reggeli köntösét és föltárta az ajtót. Egy napió, hórihorgas alak lépett be, s kihivó állást foglalt el az öreg ur előtt. — Már majd egy éve, hogy keresem önt, — szólt ingerülten. — Az este végre valamelyik újságot forgatva, az úton érkezettek nevei közt megpillantottam a Nagy Antal nevet. Azonnal siettem ide. Ön nem volt itthon. De most itt van ön, most nem szabadulhat meg. — Kicsoda az úr? .— Kicsoda vagyok? Ollós József, előbb Strumfl & Comp. Reményem, emlékszik ön Strumfl & Comp.-ra? — Teljességgel nem emlékszem. — Sárifári uram! Ön jól tudja, hogy a Strumfl & Comp. mily jeles szabócég volt egy évvel előbb, és az most is, de az én nevem alatt. Az üzletet én vettem át Soll és Habenjével együtt. A jegyzetek közt ott találtam bejegyezve: Nagy Antal tartozik 167 írttal különféle ruhákért, melyet elődömnél készíttetett. A részletes árjegyzék ime itt van. Uram, tudom, hogy ön Nagy Antal, fizessen ki tehát engem, különben... — Az ördögbe, Ollós József úr! tévedni méltóztatik. Hírét sem hallottam Strumff & Comp.-nak. Ezt az adósságot az a sehonnal csinálta. .. Önnek ki kell fizetni tartozását. Engem nem lehet elbolondítani. Tehát tagadja, hogy nem ön Nagy Antal? Én nem fogom elhinni. Egyszer már majd kidobtak, mert a „Sas“-ban szintén volt szállva egy Nagy Antal. Futok hozzá, s azt mondja, hogy semmit sem tud az adósságról. Majd kidobatott. Uram, nekem fizesse ki, mert különben az újságokban nyilvánosan szólítom föl. Ez most nagyon divatban van. — Az újságokban? Mennyit kell önnek fizetni, drága Ollós József úr? — Mintha nem tudná, hogy 167 frtot! Nagy Antal ur kifizette. Ollós József diadalmasan elfutott, ott hagyva az öreg urat azon tépelődéssel, hogy ama másik Nagy Antal ármányos par fickó lehet. Az ajtón újra kopogás hallatszik. Egy fiatal ember lép be, felfodrozva, kipomádézva. —■ Nagy Antal úrhoz van szerencsém? — Az vagyok. — Ön bizonyára emlékezni fog azon vásárlásra, melyet jó régecskén tőn a „három csillag“ kereskedésnél. Bátor vagyok önt figyelmeztetni ez árjegyzékkel, hogy a kifizetési idő már elérkezett. — Hát ismer ön engem, hogy csakugyan én vásároltam ? — Nagy Antal volt neve a vásárlónak. Én még abban az időben nem voltam alkalmazva a „három csillagnál,“ s a vásárlás körülményeire nem emlékezhetem. — Hát tudja meg, hogy én soha semmi vásárlást nem tettem. Másik Nagy Antal volt az. Nem fizetek egy fillért sem. A kereskedő tétovázott. — Mondom egy fillért sem fizetek. Ez mégis szörnyűség. Néhány pillanattal előbb egy szabókontót sóztak a nyakamba. Majd én holmi sehonnai fráterért fogok fizetni. Én nem vagyok senkinek sem adósa, küldje ide azt, akitől vásároltam. — Jól van uram, el fogom küldeni. A „három csillag“ küldöttje távozott. A másik pillanatban egy kövér ember tipegett a szobába. — Nagy Antalt keresem. —• Én vagyok. — Ön uram? — kérdezte szemeit rá meresztve. — Igen, de én nem önt keresem. Én ismerem Nagy Antalt. — Noha ismeri, tudhatja, hogy nem én vagyok. — Látom uram, de hisz engem ebbe a szobába utasítottak, mikor Nagy Antal felől kérdezősködtem. — A patvarba! Azt hiszem velem semmi végezni valója. — Nincs, nincs. De Nagy Antal . . . Mikor érkezett ön uram? Talán csak az éjjel, és Nagy Antal már elutazott. —■ Mi közöm nekem az ön Nagy Antaljához! Különben engem is Nagy Antalnak hívnak. — Ezerszer bocsánatot kérek. Talán testvére, vagy rokona. — Nem ismerem. A kövér ember körül vakarta barkóját. — Csakugyan nem ismeri? És utasítást sem tudna nekem adni? Baj, nagy baj. Én olasz szalámit és vesztfáliai sódarokat árulok, egy bizonyos Nagy Antal vásárolgatott tőlem s eleintén becsületesen fizetett. Később azonban csinos adóssággal együtt eltűnt. Azt hittem, meg vehetem rajta pénzem. Ezerszer bocsánat uram. Elment. Hanem ezzel még nem volt vége a látogatásoknak. Jött egy ügyvéd, egész halmaz pörirattal, melyet Nagy Antal folytatott valami örökösödés ellen. Az ügyvéd nem ismerte személyesen a pörlekedő Nagy Antalt, mert Nagy Antal megbizottja által értekezett csak vele, maga távol lakván a fővárostól. — Hm! Ez a Nagy Antal még pöröket is folytat. Rettenetes ember! —gondolta az öreg úr. Az ügyvéd helyet foglalt, kiterjesztetve az iratokat maga előtt, és olvasni kezdé. — Engem nem érdekelnek azok a perek. — Nagyon is érdeklik nagyságodat. Méltóztassék csak türelemmel végig hallgatni. — Én nem az a Nagy Antal vagyok. Önnek más Nagy Antallal van baja. Ne gyötörjön engem felolvasásával. Az ügyvédet csaknem erőszakkal kellett kituszkolni a szobából. — Átkozott Nagy Antal! — dörmögte. — De itt nem maradhatok tovább. Más szállodába kell mennem, és eltagadni nevemet. Egy sehonnal mivé tette a tiszteletreméltó Nagy nevet! A jeles család egyik ivadékának el kell titkolni a nevet, hogy a kellemetlenségeket kikerülhesse. Összenyaláboltatta holmiját, s épen másik szállodába akarta vitetni, mikor a „három csillag“ képviselője ismét megjelent. — Egy szóra uram! — mond, elállva a szoba ajtaját. — Főnököm azóta sürgős ügyben Arácra utazott, s igy visszatértéig a gyanú gyanú marad. Célszerűnek látom tehát addig feltartóztatni önt, miután majd 400 ft van szóban. Önnek nem szabad távozni, ha pedig ellenszegül, törvényes erőszakhoz kell folyamodnom. Nagy Antal ur bőszült volt. Megragadta vállánál a vékony kereskedősegédet s a szoba közepére taszította, azután hirtelen rázárta az ajtót és intett az inasnak, hogy a bőröndökkel csak haladjon előre. Mig bezárta az ajtót, a kereskedő dörömbölt és kiabált. — Fel fogom jelenteni, a törvény majd elégtételt szerez számomra. Nyissa fel. Be ne zárjon! Nagy Antal úr nem hallgatott rá. Kihúzta a kulcsot, s a kapu alatt átadta a kapusnak. Maga pedig bérkocsiba ülve, más vendéglőbe hajtatott. Csaknem az első dolog volt, hogy a főpincér elébe vitte a vendégkönyvet. — Becses nevét méltóztassék beleírni. — A nevemet? Ugye, az érkezettek nevét ki szokták nyomtatni az újságokban is ? — Úgy van, uram. — Előrelátó leszek, — gondolta Nagy Antal, — annyi kellemetlenségnek többé nem teszem ki magamat, — és beírta az első nevet, mely hirtelen eszébe jutott. AU of Gráspár, magányzó. Ezután sétálni ment a városban. Az elmúlt három nap alatt még nem ért rá, mert csak a nevezetességeket nézegette meg addig. Épen 30 éve volt, mióta nem látta Pestet. Egyik népesebb utcában egyszerre valami ötlik szemébe, mely bámulatra ragadja az öreg urat. Nagy, rőfös betűkkel ki van írva egy bolt tölibe: Nagy Antal kereskedése. — Ezer villám! — gondolja magában álmélkodva. —• Milyen nagy betűkkel van itt kiírva az a hírhedt név, s nem látják meg, a hírlapokból pedig mindenkinek szemébe tűnik. Milyen szép, fényes kereskedése van. Hordja el a tatár, ha értem a dolgát ennek a Nagy Antalnak. Hanem nem szép ettől a Nagy Antaltól, hogy még mindig künn hagyja régi címerét, mikor nekem írásban adta, hogy nevét megváltoztatja. Hozzuk csak emlékezetébe, könnyen kitelik tőle, hogy elfelejti. Nagy Antal ur belépett a kereskedésbe, és Nagy Antal után kérdezősködött. Két rendkívül udvarias segéd tudtára adta, hogy Nagy Antal ur jelenleg nincs a kereskedésben. Ha délután méltóztatik befordulni, itt találja. — Egy kis beszédem volna vele, de majd csak néhány sort írok neki. A két udvarias segéd papirt és tollat adtak. Nagy Antal jó vastag betükkel irta: „Uram! Ön írásban kötelezte magát, hogy nevét megváltoztatja. Jogom van tokát követelni, hogy a feliratot levegye boltja elöl mielőbb.“ (Vége következik.) -^o 290 -g»ELSŐ FÉLÉV.