Hölgyfutár, 1864. január-június (15. évfolyam, 1-76. szám)

1864-03-26 / 37. szám

XV. ÉVI FOLYAM. — Én tudni akarom előre. Mit akar, avvagy kicsoda? — Nyissa ki az ajtót! — a belépni akaró rázni kezdte a kilin­cset. Nagy Antal ezalatt fölvette reggeli kön­tösét és föltárta az ajtót. Egy napió, hórihorgas alak lépett be, s kihivó állást foglalt el az öreg ur előtt. — Már majd egy éve, hogy keresem önt, — szólt ingerülten. — Az este végre valamelyik újságot forgatva, az úton érke­zettek nevei közt megpillantottam a Nagy Antal nevet. Azonnal siettem ide. Ön nem volt itthon. De most itt van ön, most nem szabadulhat meg. — Kicsoda az úr? .—­ Kicsoda vagyok? Ollós József, előbb Strumfl & Comp. Remény­em, emlékszik ön Strumfl & Comp.-ra? — Teljességgel nem emlékszem. — Sárifári uram! Ön jól tudja, hogy a Strumfl & Comp. mily jeles szabócég volt egy évvel előbb, és az most is, de az én nevem alatt. Az üzletet én vettem át Soll és Habenjével együtt. A jegyzetek közt ott találtam bejegyezve: Nagy Antal tartozik 167 írttal különféle ruhákért, melyet elő­dömnél készíttetett. A részletes árjegyzék ime itt van. Uram, tudom, hogy ön Nagy Antal, fizessen ki tehát engem, különben... — Az ördögbe, Ollós József úr! tévedni méltóztatik. Hírét sem hallottam Strumff & Comp.-nak. Ezt az adósságot az a se­­honnal csinálta. .. Önnek ki kell fizetni tartozását. En­gem nem lehet elbolondítani. Tehát tagad­ja, hogy nem ön Nagy Antal? Én nem fo­gom elhinni. Egyszer már majd kidobtak, mert a „Sas“-ban szintén volt szállva egy Nagy Antal. Futok hozzá, s azt mondja, hogy semmit sem tud az adósságról. Majd ki­­dobatott. Uram, nekem fizesse ki, mert kü­lönben az újságokban nyilvánosan szólí­tom föl. Ez most nagyon divatban van. — Az újságokban? Mennyit kell önnek fizetni, drága Ollós József úr? — Mintha nem tudná, hogy 167 frtot! Nagy Antal ur kifizette. Ollós József diadalmasan elfutott, ott hagyva az öreg urat azon tépelődéssel, hogy ama másik Nagy Antal ármányos p­ar fickó lehet. Az ajtón újra kopogás hallatszik. Egy fiatal ember lép be, felfodrozva, ki­­pomádézva. —■ Nagy Antal úrhoz van szerencsém? —­ Az vagyok. — Ön bizonyára emlékezni fog azon vá­sárlásra, melyet jó régecskén tőn a „három csillag“ kereskedésnél. Bátor vagyok önt figyelmeztetni ez árjegyzékkel, hogy a ki­fizetési idő már elérkezett. — Hát ismer ön engem, hogy csakugyan én vásároltam ? — Nagy Antal volt neve a vásárlónak. Én még abban az időben nem voltam al­kalmazva a „három csillagnál,“ s a vásár­lás körülményeire nem­ emlékezhetem. — Hát tudja meg, hogy én soha semmi vá­sárlást nem tettem­. Másik Nagy Antal volt az. Nem fizetek egy fillért sem. A kereskedő tétovázott. — Mondom egy fillért sem fizetek. Ez mégis szörnyűség. Néhány pillanattal előbb egy szabókontót sóztak a nyakamba. Majd én holmi sehonnai fráterért fogok fizetni. Én nem vagyok senkinek sem adósa, küld­je ide azt, a­kitől vásároltam. — Jól van uram, el fogom küldeni. A „három csillag“ küldöttje távozott. A másik pillanatban egy kövér ember tipegett a szobába. — Nagy Antalt keresem. —• Én vagyok. — Ön uram? — kérdezte szemeit rá meresztve. — Igen, de én nem önt kere­sem. Én ismerem Nagy Antalt. — No­ha ismeri, tudhatja, hogy nem én vagyok. — Látom uram, de hisz engem ebbe a szobába utasítottak, mikor Nagy Antal fe­lől kérdezősködtem. — A patvarba! Azt hiszem velem semmi végezni valója. — Nincs, nincs. De Nagy Antal . . . Mi­kor érkezett ön uram? Talán csak az éjjel, és Nagy Antal már elutazott. —■ Mi közöm nekem az ön Nagy An­taljához! Különben engem is Nagy Antalnak hívnak. — Ezerszer bocsánatot kérek. Talán testvére, vagy rokona. — Nem ismerem. A kövér ember körül vakarta barkóját. — Csakugyan nem ismeri? És utasítást sem tudna nekem adni? Baj, nagy baj. Én olasz szalámit és vesztfáliai sódarokat áru­lok, egy bizonyos Nagy Antal vásárolga­tott tőlem s eleintén becsületesen fizetett. Később azonban csinos adóssággal együtt eltűnt. Azt hittem, meg vehetem rajta pén­zem. Ezerszer bocsánat uram. Elment. Hanem ezzel még nem volt vé­ge a látogatásoknak. Jött egy ügyvéd, egész halmaz pörirattal, melyet Nagy Antal folytatott valami örökösödés ellen. Az ügyvéd nem ismerte személyesen a pör­­lekedő Nagy Antalt, mert Nagy Antal megbizottja által értekezett csak vele, ma­ga távol lakván a fővárostól. — Hm! Ez a Nagy Antal még pöröket is folytat. Rettenetes ember! —gondolta az öreg úr. Az ügyvéd helyet foglalt, kiterjesztetve az iratokat maga előtt, és olvasni kezdé. — Engem nem érdekelnek azok a pe­rek. —­ Nagyon is érdeklik nagyságodat. Mél­­tóztassék csak türelemmel végig hallgatni. — Én nem az a Nagy Antal vagyok. Önnek más Nagy Antallal van baja. Ne gyötörjön engem felolvasásával. Az ügyvédet csaknem erőszakkal kellett kituszkolni a szobából. — Átkozott Nagy Antal! — dörmögte. — De itt nem maradhatok tovább. Más szállodába kell mennem, és eltagadni ne­vemet. Egy sehonnal mivé tette a tiszte­letreméltó Nagy nevet! A jeles család egyik ivadékának el kell titkolni a nevet, hogy a kellemetlenségeket kikerülhesse. Összenyaláboltatta holmiját, s épen má­sik szállodába akarta vitetni, mikor a „há­rom csillag“ képviselője ismét megjelent. — Egy szóra uram! — mond, elállva a szoba ajtaját. — Főnököm azóta sürgős ügyben Arácra utazott, s igy visszatértéig a gyanú gyanú marad. Célszerűnek látom tehát addig feltartóztatni önt, miután majd 400 ft van szóban. Önnek nem szabad tá­vozni, ha pedig ellenszegül, törvényes erő­szakhoz kell folyamodnom. Nagy Antal ur bőszült volt. Megragadta vállánál a vékony kereskedősegédet s a szoba közepére taszította, azután hirtelen rázárta az ajtót és intett az inasnak, hogy a bőröndökkel csak haladjon előre. Mig bezárta az ajtót, a kereskedő dö­römbölt és kiabált. — Fel fogom jelenteni, a törvény majd elégtételt szerez számomra. Nyissa fel. Be ne zárjon! Nagy Antal úr nem hallgatott rá. Ki­húzta a kulcsot, s a kapu alatt átadta a kapusnak. Maga pedig bérkocsiba ülve, más vendéglőbe hajtatott. Csaknem az első dolog volt, hogy a főpin­cér elébe vitte a vendégkönyvet. — Becses nevét méltóztassék beleírni. — A nevemet? Ugy­e, az érkezettek ne­vét ki szokták nyomtatni az újságok­ban is ? — Úgy van, uram. — Előrelátó leszek, — gondolta Nagy Antal, — annyi kellemetlenségnek többé nem teszem ki magamat, — és beírta az első nevet, mely hirtelen eszébe jutott. AU o­­­f Gráspár, magányzó. Ezután sétálni ment a városban. Az el­múlt három nap alatt még nem ért rá, mert csak a nevezetességeket nézegette meg addig. Épen 30 éve volt, mióta nem látta Pestet. Egyik népesebb utcában egyszerre vala­mi ötlik szemébe, mely bámulatra ragadja az öreg urat. Nagy, rőfös betűkkel ki van írva egy bolt tölibe: Nagy Antal ke­reskedése. — Ezer villám! — gondolja magában álmélkodva. —• Milyen nagy betűkkel van itt kiírva az a hírhedt név, s nem látják meg, a hírlapokból pedig mindenkinek sze­mébe tűnik. Milyen szép, fényes kereske­dése van. Hordja el a tatár, ha értem a dolgát ennek a Nagy Antalnak. Hanem nem szép ettől a Nagy Antaltól, hogy még mindig künn hagyj­a régi címerét, mikor ne­kem írásban adta, hogy nevét megváltoz­tatja. Hozzuk csak emlékezetébe, könnyen kitelik tőle, hogy elfelejti. Nagy Antal ur belépett a kereskedésbe, és Nagy Antal után kérdezősködött. Két rendkívül udvarias segéd tudtára adta, hogy Nagy Antal ur jelenleg nincs a kereskedésben. Ha délután méltóztatik be­fordulni, itt találja. — Egy kis beszédem volna vele, de majd csak néhány sort írok neki. A két udvarias segéd papirt és tollat adtak. Nagy Antal jó vastag betükkel irta: „Uram! Ön írásban kötelezte magát, h­ogy nevét megváltoztatja. Jogom van tokát követelni, hogy a feliratot levegye boltja elöl mielőbb.“ (Vége következik.) -^o 290 -g»­ELSŐ FÉLÉV.

Next