Hölgyfutár, 1864. január-június (15. évfolyam, 1-76. szám)

1864-01-14 / 6. szám

XV. ÉVI FOLYAM, szó, véres körmökkel akarja valakitépni szivét, s idegmetsző hangon sikitná fülébe: én vagyok a fürdő királynője! Oh, e szó „királynő“ oly ijesztőleg, oly rémesen hangzók fülében! Tehát e szende, angyali lény sem tudott kibontakozni a földiség foszlányából? tehát benne is fölébredt a hiúság, a nagyravágyás, az irigység ? Nem, nem! Margit szivét nem a hiúság féltékenysége tarta összeszorítva. Ő soha sem vágyott e névre, soha sem adott értéket e címnek; de e nevet Harsányi ejte ki, azon ifjú, kit ő szeretett, s azon nőnek, kitől szive visszaborzadt. Margitot nem a hiúság tette féltékenynyé, hanem a szerelem; ő nem királynői koronáját félte Ormainétől, hanem Harsányi szivét. A lányka gyöngéd szive benső viszonyt, meghitt ismeretséget vélt rejteni Harsányi bókja alatt. — Oh! a szerelem kimeríthetlen a sejtelmekben . . . Egyetlen szó gyakran egész sorozatát ébreszti föl a legregényesebb gyanításoknak, s a gondolat, mely a megrendült szív édes álmait elrabolja, gyakorta életemésztő rögeszmévé szilárdul. Nem értem azt: talál-e, elfogult . Vert-e szived gyorsabban, mint szokott? — Mert ily esetben az természetes. Más az, mit én megtudni lángolok. Ha vert szived, ha minden dobbanás Elfojtni készült láng-lehelleted, Ha félelem, bátorság egyaránt Egyszerre vívták meggyűlt szivedet, Ha érezed, s csupán azt érezéd, Mit az, ki még először szeretett, Midőn imádott hölgyéhez közel Szive tüzében forrott, reszketett: Tudnád-e megnevezni szóval is, Tudnád-e, hogy mi volt ez érzelem? Hinnéd-e azt? s nem lenne-e gyönyör Hinnéd, hogy az, szűz, tiszta szerelem ! Igen, szerelem, legtisztább pedig, Nincs rajta szenny,, nincs semmi föld-salak. Szent, égi láng, mely csak nemes szivek S lelkek fehér oltárain fakad. Szent, égi láng a szép művészetért, Mely átvilágít egy nagy életen, S világa mint üdv-tenger áradoz, Hol felgyuladt a szivek s lelkeken. S jaj annak, a ki ezt kioltani Szentségtelen kezekkel törni mer, Az itt e földön lelki béke helyett örök tusát önnön szivébe nyer. A rejtett szerelem különben is olyan, mint a „mimosa pudica“; a leggyöngédebb érintésre is fájdalmasan hozza össze levélkéit; . . . olyan, mint a tropikus növény, mely hervadtan hajtja le kelyhét, mihelyt hidegebb szellő érinti. Margit lelke ezer kétség, ezer föltevés közt hullámzik, s e kínzó öngyötrődés közt fölelevenedik lelkében a búcsúszó, melyet Harsányi egy végzetes pillanatban suga fülébe. — Ah! neki igaza volt, — sohajtá levertem — A költők prófétai ihlettséggel bírnak. Ő arra kért engem, hogy imádkozzam Istennek, miszerint soha se találkozzunk, mert mindketten boldogtalanokká leszünk . . . A jóslat fele beteljesült, mert én boldogtalan, . . . nagyon boldogtalan vagyok! »S a szegény leányka szorosan összekapcsolta fehér kezecskéjét, . . . talán, hogy imádkozzék, miszerint soha többé ne találkozzék Harsányival? . . . Oh nem! ő hálát adott az Istennek, hogy Palit láthatta, beszélhetett vele, hogy karjai között pihenhetett, és kérte a jó Istent, hogy a jóslat másik fele, mely Harsányit tenné boldogtalanná, soha se teljesüljön. Borítsd . . . borítsd aranyfátyolodat a szép gyermekre,oh jótékony álom! . . . altasd el tündérképeiddel keservét, s szőlj eléje bájos reményeket, hadd élvezze addig is, mig a valóság fölébreszti, a szenvedők egyedüli vigaszát, az álom boldogságát! (Folytatása következik.) Egy szép leánynak első színi kísérlete után. Szeretném tudni — kedven, szép leány ! — bocsánatot, ha sért, mit kérdezek, — Mit érezél a színpadhoz közel, Mit érezél az ál falak megött? —~B° 42 »sz Megbünhödik, mert bűne , vétke nagy : Isten, s hon ellen vétkezik nagyot, Mert át nem adja azt, mit általa A hon javára égi kéz adott. Megbünhödik — vigyázz kedves leány! Vigyázz, ha rád ily szent kincs bizatott. Ha érzed azt, hogy téged Istenünk Művészetünk terére alkotott. Oh ! boldog az, ki e szegény hazán Dús lelke fényét áraszthatja el . . • Mely a hazának adhat valamit, Van-e a földön boldogabb kebel?! S te oly sokat adhatsz, mert tégedet Elhalmozott kegyével a nagy ég. Mindent adott, hogy boldog légy magad S hogy boldogíts, jut arra is elég. Szeretve téged — kérve inttek én: Tépd szét a balítélet láncait. Te fogsz felelni, téged kérd az Úr: „Hová tevéd az ég áldásait?“ Légy a művészet bajnoknője, s igy Légy a honé! használj erőd szerint, Hirdess erényt, a vétket ostorozd : Légy a mienk! a fényes pálya int. E. Kovács Gyula: A hó-ember. Sand. György regénye. XII. (Folytatás.) Mielőtt vadászainkat követnék, térjünk néhány percre vissza a caldomorai kastélyba, melyből a báró mindjárt a nap felkelte után az egész vendégsereggel, s két- vagy háromszáz hajtóval a vadászatra kiindult. Azon pont,mely felé a hajtó vadászatirányát véve, sokkal alantabb feküdt a dannoman kunyhójánál. E szerint a nők is részt vehettek a mulatságban, kik közül sokan egész hősiességgel határzák el magukat, a vadászatot a lehetőségig közelről venni szemügyre,míg mások—a nagyobb rész, — csak az erdő széléig szándékozott előrehaladni. Az elsők közé tartozott Olga is, ki mindenkép értésére akará adni a bárónak, mennyi érdekkel viseltetik vitézsége iránt; az utolsók között találjuk Margitot, ki keveset törődött a báró hős tetteivel,és Akerstrom Martina kisasszonyt, a tisztelendő úr leányát s Osburn kapitány jegyesét, ki jeles teremtés, kelleténél kissé pozsgásabb, de kellemes, szeretetreméltó és őszinte, Margit legjobb barátnője. Említsük meg e helyt, hogy Mickelson, a lelkész, kiről Hilda bárónő történetében volt említés, már régen meghalt, miután, mint mondják, elég merész volt Olaf báróval összeszólalkozni. Utódja igen tiszteletreméltó ember volt, ki, bár kinevezése a várnagytól függött, sok önérzetet s függetlenséget tanúsított a hóemberrel való viszonyában. Talán a báró is átlátta, hogy jobb, jó lábon állani egy derék emberrel, mint arra lenni kényszerítve, hogy egy veszélyes barát rész szenvedélyeit legyőzze. Tisztelettel viseltetett iránta, s a lelkész sokszor védelmezte előtte a szegények s ügyefogyottak ügyét, a nélkül, hogy a bárót nyíltságával fölingerelte volna. Általában a vendégek elég fesztelenül érzék magukat a báró vadászatán. Senki sem gondolt arra, hogy medvére bukkanhatnak a kastélyhoz oly közeli vidéken, főleg többnapi zaj s vendégeskedés után. A medve természeténél fogva bizalmatlan s mogorva állat. Nem kedveli sem a zenekar hangját, sem a tűzjátékot, s mindenki azt sugá szomszédjának, hogy ha egyet találni fognának, az szelídített medve s valami jó táncos lesz, ki önként nyújtaná oda talpát a várnagynak. Az idő azonban pompás volt, az erdei utak igen jó karban s a kitűzött séta olyan, hogy arról senki el nem maradt, még az élemedett korúak sem, kik kocsin mentek az igen kényelmes falusi nyári lakig, hol reggelizni s ebédelni szándékoztak, már akár medvét, akár nyulat lőttek legyen. Johann, mikor a kastély csaknem egé iszén pusztán maradt, különböző ürügyek alatt eltávolitván a meg nem bízható cselédeket, nyomozói foglalkozásához látott, minek sikeres voltával dicsekedni szokott, óráról órára nagy pontossággal számot adott magának a nap eseményeiről. ■— Kilenc óra. Az olasz kiabál, hogy éhes és szomjas. Elhallgattatják, ez nem nehéz. — Stollborgon, Stensont, az ügyvédet s kis inasát kivéve, senki sincs. Nem szólok Ulfról, az ostobáról. Waldo Keresztély eltűnt, hacsak nem beteg, vagy le nem feküdt. Az ügyvéd, ki szobáját vele megosztja, senkit sem enged hozzá, s kezd gyanús lenni előttem. — Tíz óra. A kapitány kérdi tőlem, hogy lehet-e már dologhoz látni ? Még nem. Az olasz még igen erős. Aaldo Keresztély bizonyosan a sétán van. Bementem a híres szobába, s az ügyvédet dolgozva találtam. Azt állítja, hogy nem tudja, hol van a bábjátékos. Ennek a podgyászát láttam. Nincs messze ide. — Tizenegy óra. . . Fölfedeztem Wal- első FÉLÉV.