Hölgyfutár, 1864. január-június (15. évfolyam, 1-76. szám)
1864-01-26 / 11. szám
Szerkesztői szállás: (hova a kéziratok bérmentve küldendők) zöldfa-utca 11. sz. Kiadó-hivatal: (hova az előfizetési is hirdetési dijak küldendők) Kertész József könyvnyomdájában, földmasor 13. sz. XV. évi folyam. I. félév. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Lap vezér: Dobsa I.illoS. Megjelenik minden kedden, csütörtökön és szombaton egy nagy negyedrét ivén. Évenként két nagy műlap- és számos műmelléklettel. 11. szám. Előfizetési dij: (vidékre vagy helyben egyaránt) Egész évre . 16 frt Félévre .... 8 frt Évnegyedre . . . frt Hirdetések gyorsan és jutányosan közültetnek. Kedd, január 26. 1864. A szerelmes poétákról. Csak elnézem, hogy dorombolnak: Szól hárfa, lant, a mint csak szólhat! Az ember bizony majd meghangál Sipitó ah ! jaj ! hah ! oh ! hangtúl. Az egyik szörnyü kép óbégat: Járván a vad, bérces tájékát, — Hasadt réztányér-instrumentje És puska, ágyú sincs feledve. S mindjárt olyan magasan kezdi, Az eget is majd megrepeszti, S hinnéd — látván dalt verve térden, — Bizony még kárt tesz termetében. A másik már szelidebb fajta, És önti lelkét lágy sóhajba; Húroktól megvedlett gitárja Holdsugárral van reparálva. S az ilyen — én azt mondom mindig. — Lányszivet könnyebben megindít. — Kősét a kecske addig nyalja, Mig mély gödröt kotor ki rajta. Sat. — Egyik zordul mordul. Másik sóhajt küld föl a porból, S a lassan kéri választottját: Hogy csak tapossa el ott mindjárt! Hogy: „Oh ne sajnálj, oh ne kímélj!“ (Nem is töröm magam itt ismér’) S ha mennyben helyet nem talála: A pokolig meg minek állna? ■— Ezúttal eddig tart a nóta. (De zárjel közt pár szám még volna.) — Nevén kell a fiút neveznem: Ily csolnakon én is eveztem. Jajgattam én is, mint akárki. Nem győztem már halálom várni. S a vége? No hát az a vége, Hogy ily vers jön tollam hegyére. Szász Béla. A hiúság boszuja. Kovella. Irta Tanács Márton. IX. Folytatás. — Ah! ön az, Harsányi úr! — susogd, örömittasan. — Tudja az ég, miért? de én rettegtem, hogy ön nem jövend el. •— Ön tudja, Valéria,hogy minden óhajtása parancs előttem. — Parancs? . . . miért e hideg, lealázó szó! •—mondá a nő panaszos édelgéssel.— Ki a nő kérelmét parancsnak tekinti, az csak udvarias. ... én önben, az érzelmek emberében többet kerestem mindig. — A szó gyakran rosz tolmács, ha szavam netalán. . . — Ne ... ne folytassa, kérem.—vágott közbe a szép nő, s finom shawlját lesiklani engedő fehér vállairól. — Sohasem háladatos dolog egyes szavak fölött vitázni... Én megelégszem ön értelmezésével, s eléggé önző leszek a jobb részt választani magamnak . . . De üljünk le, . . . igy ni! . . . Volt ön már Füreden? — Most vagyok először. •— Szép táj; kár, hogy az idei saison oly unalmas. — E vádat épen nagyság alkalmazhatja legkevesebbé Füredre. Valéria pillanatig hallgatott. Harsányi hideg, kimért modorú aggodalommal tölté be lelkét. — Ön ma rendkivül komoly, mondhatnám rideg ... — jegyző meg fájdalmas panaszszal. — Ön oly címmel illete imént, mely társaskörbe való, de nem bizalmas együttléthez . . . Önben nem a múlt szép óráinak emberét italálom többé. — Új viszonyok uj modort igényelnek, asszonyom. — Ön a báróra gondol . . . Megvallom: könnyelmű valék ; de szivem illetetlen maradt előtte. Midőn férjem meghalt, ön távol vala, érzelmei talán megváltoztak, reményem eltűnt, hogy valaha viszontlássam. . . . De ön visszatért, kezem és szivem szabad még; a múlt visszakövetelte jogát s széttépte a gyenge szálat, mely a báróhoz csatolt. Az ész gyakran csalódik, de a szív ... a szív hű maradt első boldogságához. E pillanatban éles villám hassta át a légkört, s a dörgés megreszkettette a természetet. — Ön nem felel? — kérdő Valéria remegve. — Az ég szava hangzik fölöttünk, Valéria, s hol Isten szól, ott az embernek hallgatnia kell. Ormainé összeborzadt. Nem ez ünnepélyes komolysággal kiejtett szavak döbbentették meg őt, hanem a hideg hang, melyen kiejtve valának. Valéria észrevette, hogy Harsányi szerelmét eljátszotta, s e tudat a nyilvánítottt vallomás után az önvád keserűségével önté el lelkét. — Ezt ön mondá? •— szólt a nő több váddal, mint panaszszal. — Igen, Valéria; sőt ismétlem, hogy akkor, midőn Isten szól, nem illő a por-alkotmány szegény gyönyöreiben keresni érvet. — Ön tehát szegény gyönyörnek nevezi a szerelmet? . . . ön,a költő, az érzelem dalnoka? —• kérdő a nő fellázított szégyenérzettel. — De úgy látszik, ön kissé babonás, — folytatá gúnyos hangon, hogy megsértett önérzetéért elégtételt szerezzen, — ez ugyan roszul illik össze azon állásponttal, melyet ön, mint a felvilágosodás egyik terjesztője, elfoglal. ... de hisz mindenkinek van gyönge oldala, megsebezhető Achilles-sarka, így például: ön fél a mennydörgéstől . . . Vagy talán ön külön időt szab minden gondolatnak . . . minden érzelemnek ? Ez uj tan, melyet én, engedelmével, el nem fogadhatok; sőt ellenkezőleg azt hiszem, hogy sohasem lehet a szerelemről kellőbb időben szólni, mint midőn az ég dörög, s Isten haragos villáma csap át a hűtlen, az esküszegő fölött ! Harsányi figyelmes pillantást vetett a szenvedélyben égő nő arcára, azután csendes, kibékítő hangon mondá: — Nem értem önt, Valéria; ha gúnyolt, nincs rá ok; ha vádolt, nincs rá alap . . . Engemet nem döbbent meg az ég dörgése, de a természet nagyszerű tüneménye előtt mindig elnémulok, mert a mindenhatóság nagy eszméjét imádom benne ... Ez egy szent érzés, mely miatt nincs okom szégyeneim magamat . . . De kegyed fejét fordítja el, jele, hogy értelmezésemmel nincs megelégedve . . . Vannak pillanatok, melyek elfogulttá tesznek . . . Ilyen a jelen pillanat is. Napoljuk el e kérdést holnapra, vagy mikor kegyednek tetszik, Valéria. — Nem, nem! —kiálta a szenvedélyes nő, hévvel ragadva meg az ifjú kezét, — én most, e nagy pillanatban, midőn villámok cikáznak fölöttünk, s az égdörgés megrázza sarkaiban a mindenséget, . . . igen, e nagy pillanatban kérdem öntől, . . . tőled Pali,lm maradtál-e azon érzéshez, melyet egykor, . . . egy szép pillanatban esküvél nekem ? — E komoly pillanat kizár minden sophismát, minden ámítást. — felelé az ifjú ünnepélyes hangon.— Én csalódtam, Valéria. — Nem,nem csalódol Pali! —kiáltá a nő forró hévvel. •— Itt a haragos és büntető ég villámfényében, a felhők megdöbbentő dörgésében esküszöm neked: én a bárót nem szeretem; . . . én csak téged . . . egyedül csak téged szerettelek mindig! Harsányi lehajta fejét. Oly nehéz, oly fájdalmas: széttépni egy szerető nő minden reményét! — Én magamban csalódtam, Valéria. —• mondá szomorúan. •— E pillanatban tüzes vonal futott végig az égen, a villám a Balatonba csapott. 11