Hölgyfutár, 1864. január-június (15. évfolyam, 1-76. szám)

1864-05-26 / 61. szám

ixnní~i-í~ir~i nr'i-rtr'i-ir'i rtA«' Szerkesztői szállás: ^ (hova a kéziratok bem­ent­ »■ re küldendők) f­­öldfa-utca 11. sz. j. Kiadó-hivatal: f (hova az előfizetési és rtfz- p­tetési dijak küldendők) £ Kertész József könyv , nyomdájában, földm­űsor 13. sz. p HÖLGYFUTÁR: Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Megjelenik minden kedden, csütörtökön és szombaton egy nagy negyedrét­eren. Élenként két nagy műlap- és számos műmelléklettel. KriAnOunm­mm­anQ Előfizetési dij: (vidékre vagy helyben egy­aránt) Egész évre ... 16 írt Félévre .... 8 írt ? Évnegyedre . . 4 frt .) Hirdetések ? gyorsan és jutányosan !) közöltétnek. *­ XV. évi folyam. I. félév. 61. szám. Csütörtök, május 26. 1864. Dal. Piros rózsa hajladoz egy kis ágon, Későn korán úgy elnézem, vizsgálom. Én Istenem! hogyha egyszer valaha, Mint a madár, a vállamra szállana! Reng az árnyék, ingadoz a rózsaág, Szelíd szellők mintha felém hajtanák. Kebelemben úgy megdohog ez a szív — — Oh, mert ez a pici rózsa nyugszik itt. Hejh az az ág százszor legyen megáldott, Melyen az a piros rózsa virágzott; Százszor légy te áldott, édes Istenem: Hogy ez a kis­lány itt nyugszik szivemen. Tolnay Lajos: Besz­élj ! (Beszélj.) Írta Csepely Sándor. VIII. (Folytatás.) Hermine méltán h­ihető, hogy magasan áll Valéria fölött, s ha ez Fré­villéi játsz­­hatik, miért ne űzhetne ő is Alfréddel já­tékot? S ebben igaza is volt, csak hogy Alfréd az igaz szerető, s nem az apród szerepét akarta játszani. Végre is észrevé­­vő, hogy csak a hiúság előtt tömjénez. Az eszmény, mit távolról oly vakító szépnek látott, közelről egy szétfoszló ködképnél nem egyéb, s ő legfölebb eszközül használ­­tatik arra, hogy Domrémyné Frévillet ke­zei közül végkép ki ne eressze. Nagyobb figyelemmel kezdé tartani Frévillet. S bár gyanúja mindinkább erősbödett , hogy nem a legigazabb barátra talált, Fréville sokkal ügyesebben játszó szerepét, hogy­­sem magát elárulja. Alfréd épen Herminenél volt. Fréville itt találta. Arcán hozott diadallal ü­dvözlé, s mit eddig csak háta megett, csupán Her­­mine által hallva szokott,—­most Alfréd el­len is megeregető élceit, mikkel egykor Bercy Victort meg tudta sebezni. Hermine jót nevetett. Ha van rúl vonás egy hölgy jellemében, legfeltűnőbb, ha örül azon, midőn nevetségessé teszik azt, ki az imádásig szereti. Ez egy mosolyra Alfréd kiábrándult. S megsértett nemes büszkeségét csak azzal mutatta ki, hogy Domrémy Hermine reá nézve nem létezik. Most kezdő Bercy Victort, a régi jó ba­rátot megérteni, kinek most e megbántás után ép oly­an barátja lett, mint az öreg Frévilletől elárult Tréport. Ki volt boldogabb, mint Domrémyné s Hermine ! Az öreg Fréville is megérkezett. Jóváhagyását adó öcscse választásához, ki­mentve egyszermind, hogy az ő akarata volt, hogy öcscse Bercy Valériát vegye el, s az a kemény próba, mit itt kiállania kellett, nem marad boszulatlanul. Az eljegyzés még ez nap megtörtént. Az ifjú Fréville megkapta a fényes elégté­telt, hogy Valéria kezét kétévi utánjárás után se volt képes elnyerni. A Bercy család halálosan meg volt se­bezve ez egy csapással. Kikök? ki ez a Va­léria? Nevetett Fréville, ha e kérdéseknél a múltakra visszagondolt. Napok múltak, s Fréville a szigeten nem mutatkozik. Egyik reggelen, a terebély fa alatt, reg­gelire volt a kis asztal terítve, négyen ülték körül, az ötödik,­­ Fréville hiányzott. Alfréd a jelenet óta, mint Frévlllet nyílt arccal megismerő, egész lényében megvál­tozott. Valéria magánosan, ábrándjain függött. Amaris Dávid, de különösen a jó anya, e változást meg nem fogható. De épen midőn így együtt ültek, jött Fréville, s egy pár szóval sokat kimagyarázott. Egyik lovász átvette tajtékzó paripáját, s ő a szokottnál undorabban foglalta el he­lyét. S mivel mindig tudott újdonságokat mondani, Valéria szinte megszokta már e kérdést, s mintha az egy párnapi elma­radás fel se tűnnék, kérdező: mi újság ? — A legszomorúbb, mit csak mondhatok. —­ válaszolt egykedvűen Fréville. — Nem álmodta meg? Bercy Victor, kit mindnyájan jól isme­rünk, s ki már egy év óta bizonyos Tré­­portnál betegeskedik, hihetőleg bujában, hogy nem bírta el kínos szerelmét .... a tengerbe ölte magát. Szemtanútól hal­lottam. Valériát a villám sújtotta le e szavaknál. E meglepetésre pár percnyi szünet állott be: mi épen elég volt Fréville-­ nek leolvasni minden arcról, hogy a­­ holdkóros fiú még nincs feledve , s a­­ leg­szomorubb újságot mondhatá. — Ez kegyetlen tréfa öntől, — szólt Ama­ris Dávid. —• Valóban kegyetlen! de mégis kegyet­lenebb volt az, mit saját szigetemen már két éve játszom. De mindjárt kedvesre vál­tozik, ha Valéria kisasszonyt jelenlétemmel nem fogom zavarni, hogy szabad folyást engedhessen köny­vinek. E felejthetlen lo­vag megérdemli: szinte szégyenlem­, hogy vetélytársa valók, —• válaszolt Fréville. — Fréville! — egy szót se többet e han­gon , mert a tenger közel van; s ha Bercy Victor úgy nem ugrott bele, mint hogy én itt vagyok, hú barátja majd bele fog ug­ratni valakit! — kiáltott fel Alfréd a büsz­keség gúnyos megvetésével. —• Hű barátja? —• ismétlő a mondott hangon Fréville, kancsaiul végig nézve Al­frédet. S mint két összeütközni akaró felhő kö­zött egy mosolygó csillag, úgy lépett köz­be Valéria. Fréville e tekintetből elvakult, s önkény­­telen székébe hanyatlott.­­ — Azt hiszi ön vitéz lovag, —szólt azon a mosolylyal, mit csak a lélek megdicsőülése t ölthet magára,—­hogy a ki bübben tud sze­retni, mint kimondhatná, s ki ily szerelem­ért több fájdalmat bir elszenvedni, mint gúnyos szavak lefesthetnek... gyáva tudna lenni? . . . azt hiszi ön, lehet hölgy e név­re méltó, ki hiúságának, nagyravágyásá­­nak ily áldozatot kívánhatna? Ön irányá­ban hiú, nagyravágyó akartam lenni, fel­hőkkel vontam be a napot, lelkemet, hogy bele ne láthasson; de ennél több vagyok... — Az Istenért!hallgassatok gyermekek, mert azt hiszem földrengés van, s kifordult e sziget helyéből, — szólt az atya. —Fréville úrhiven teljesité nagybátyja parancsát s én engedtem kivánatának; de ott fenn máskép van elvégezve! E békítő szavak által még inkább lea­lázva érzé magát Fréville.­­— Nem ott fenn, de itt fenn van más­kép végezve! —szólt.—­Nagybátyám elvé­gező, hogy e szigetet visszaveszi, s én el­­végezem, hogy e szigetnek örökre búcsút mondjak, hogy ne lássam a szégyent, mit minden bokor szemembe mond. Igen jól, igen bölcsen! —szólt az eltalált hangon Amaris Dávid. — Csak tessék kitűzni a napot a sziget átadására. De mondja meg nagybátyjának, hogy előbb Tréport úrnál számolunk. Ez egy szóból ő meg fog érteni. 61

Next