Hölgyfutár, 1864. július-november (15. évfolyam, 1-38. szám)
1864-09-11 / 22. szám
nn.tfAl'in.ti iixtrur^D Szerkesztői szállás: ja (hova a kéziratok bérment " re küldendők) ^K Böldfa-utca 11. sz. % Kiadó-hivatal: (hova az előfizetési és hirdetési dijak küldendők) Kertész József könyvnyomdájában, feldmasor 13. sz. HÖLGYFUTÁR 5ny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből.# Megy romöken, vasárnap és csütörtökön egy ____________________________ XV. évi folyam. II. félév. 22. szám. nagy negyedrét ivén. Vasárnap, September 11. 1864. ^ Előfizetési dij: ^ (vidékre vagy helyben egyraránt) ^ Egész évre ... 16 frt ^ Félévre .... 8 frt Évnegyedre . . 4 frt Hirdetések gyorsan és jutányosan közöltetnek. Egy kis bokréta felett. Mennyi fényes ábránd, álom, Mennyi édes hit, remény Hamvadoz e kis bokréta Hervadozó levelén!.. . A ki adta, szakasztotta, Isten tudja, merre jár? Szakítottunk rég egymással, S úgy ahogy — feledve már. Járjon, merre kedve tartja, Csillogtassa szárnyait, Én — mig kedves lesz szivemnek — Őrizem virágait. Drága nekem, drága még most Hervadozó levele. Mulatozni, édelegni Olyan jól esik vele. Mikor igy elembe téved, Fölmelegszik kebelem, Édes, meleg érzés támad, Ömlik el a lelkemen . . . Feltámadnak, visszajönnek A lehunyt fényes napok, Múlt örömim szép világa Körülölel, beragyog. Ábrándozás, álom-élet Tünedékeny percei! Hogy tele tudjátok lelkem Édességgel tölteni!... Lehull rólam a bú árnya, Úgy megkönnyit az öröm ... Áldott legyen, kinek e szép Édes órát köszönöm. . Kovács Gyula: London vámpyrjai. — Beszélj. — (Folytatás.) Blanche kisasszony arcán e szavakra a bámulat, szenteskedő képmutatás nevetséges keveréke volt látható, de Clarissa kikerülendő a hosszas hálálkodásokat, táMég alig lépett ki Fanny úrnőjétől s márhangzott a csöngettyű szava, mely a szobahölgynek belépést parancsolt. szobahölgy megjelent s segített Clarissának reggeli pongyoláját fölölteni. — Hova parancsolja nagyságreggelijét? — kérdé az öltöztetés után. — Öltöző termemben fogom elkölteni,— válaszolt Clarissa. A szolganő meghajta magát s távozott. Clarissa pedig olvasó termébe ment, s csak egy óra múltával jelent meg öltözőjében. Odrásza s szobahölgyei már vártak reá; a teremben minden elő volt készítve öltözködésére. Clarissa elfoglaló helyét öltöző asztalánál sinte egyik szolga nőnek, hogy reggelijét hozza föl. Ez alatt a fodrász dolgához látott, kezdő rendbehozni az omlatag fekete fürtöket. zonban alig pár perc múlva föltárult a terem ajtaja s rajta egy szolga lépett be, ki a bejelentők rendes monoton hangján hallatá: Mohnson György úr ő nagysága. Clarissa helyeslőleg bólintott, s néhány pillanat múlva az általunk már ismert fiatal Mohnson lépett a terembe. — Jó reggelt,milord! — kiáltott Clarissa őszinte, vidor hangon a közelgő elé. Szíveskedjék helyett foglalni itt szemben velem. Ma vellem kell regeliznie. Alice! még egy terítéket búcsú tiszteletemet jöttem meg tenni, milady, kezdi a fiatal ember,mialatt az ajánlott széket elfoglalá. — Hogyan? — tehát csakugyan komoly szándéka, miről levelében értesít ? — Ez nagyság parancsa. . . — Igaz, tanácsolom ezt egyszer önnek. De hagyjuk azt,a búcsúk szomorúak szoktak lenni, miként az ódák, pedig én a szomorgó arcokat ki nem állhatom. Ha nem, mondja csak édes barátom, mi lelte önt? arca halvány, mintha egy tragoediai hős szerepére maszírozta volna magát. — Tegnap kissé rosszul érzem magamat, talán azért nem vagyok szokott színemben. — Igaz, most jut eszembe, hogy tegnap nem is volt jelen színi előadásunkon. Menynyire sajnálom! a betegség nem mindennapi élvezettől fosztá meg. Ah valamit kell elbeszélnem az ifjú elsassiról. De megengedi-e, hogy teáját megcsináljam, meglehetősen értek ahoz mondá, mialatt Johnson teáját kezdé készíteni. E foglalatossága közben, mit oly könyved szabatossággal szellemmel tudott végezni, egyik fehér válláról lecsuszamlik a porköpeny zsákmányul hagyva azt az ifjú vágyittas szemeinek. — Nagysád elhalmoz kegyeivel? A thea úgy hiszem, jól fog izleni, miután fehér kezei készítek azt számomra, — mondá Johnson a theát átvéve. — Nos, miről is szólok csak imént? . . . Igen! valamit akartam elbeszélni a fiatal elsassiról. Tegnapi előadásunk alkalmával én egy kertész leány szerepét vivém azon drámában, melyet „A természet szava” alatt Tomrnois marquis, a szellemdús francia, kit többször láthatott nálam, ez alkalomra irt, az elsassinak pedig kedvesemnek kelle lenni. A darab úgy hozá magával, hogy az utolsó fölvonásban a szülők elé térdelve áldásaikat fogadjuk s végül megcsókoljuk egymást. Az áldás illő komolysággal végbement már, de midőn a csókra került a sor a hallgatóság közül egyszerre a színen terem Tournois marquis s megragadva az elsassit, komolyan kijelenti a nézőség előtt, hogy a dologban tévedés van, mivel nem az elsassi, de ő a valódi kertészlegény, ki a második fölvonásban rablók által elragadtatván, kezeik közül csak most szabadulhatott ki, jól kigondolt élő vidor kedélyüvé téve a jelenlévőket. A csók mindkét részről elmaradt, de nevetőnk helyette teljes lélekből eleget. — Végeden sajnálom, hogy betegségem estélyétől elvont. Azonban, bár egyedül töltöm a napot, nem panaszkodhatom unalom ellen. — Pödözze föl előttem drága titkát, hogyan lehet a magános órák unalmát elűzni? Nekem römitő a magánosság, belőle az ásitó unalom mereszti rám szemeit. — Az én magánmulatságaim kissé költőiek. Talán verseket, rondeauxkat vagy épen drámákat ii vigyázzon magára fiatal barátom! az ilyes mulatságok veszélyesek, inkább tekintsen addig egy szép nőre az korántsem oly veszélyes, mig ott az életből a költészetbe átvitt ideál tisztán, költői nymbusával áll előttünk, itt, az életben megtartja prosai tulajdonait is. Nem, milady, én sem verset sem drámát nem írok, hanem önnel társalgok. — Velem? — kiálta Clarissa, bámulatot színlelve s kissé előre hajolva, minek következtében ketté vált a köpeny gyöngédmellén s a hullámzó kebel csábos ut-n