Hölgyfutár, 1864. július-november (15. évfolyam, 1-38. szám)
1864-10-23 / 34. szám
C Szerkesztői szállás: j^ C (hova a kéziratok bérment- D - re küldendők) ^ C *Ildia-utca 11. 6*. C Kiadóhivatal: ^ C (hova az előfizetési és hír- ^ 5 detisi dijak küldendők) ? XV. évi folyam. II. félév. • • Kertész József könyv nyomdájában. városháztér 3. sz. 2. udv. 0HÖLGYFUTÁR. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Megjelenik: minden vasárnap és csütörtökön egy és fél nagy negyedrét ivén. “ Előfizetési dij:* ^ (vidékre vagy helyben egy ^ aránt) 1 Egész évre . Félévre . . Évnegyedre 16 itt 58 fit 4 frt !. Hirdetések gyorsan és jutányosan közöltéinek. 34. szám. Vasárnap, October 23. 1864. F.-né Munkácsi Flórához. Sötét volt s a bánat cikázott Át a lelken, mint a mogorva Felhőből a gyilkos villámok Szélyel cikáznak halált szórva. Hol a remény, az emlék hol van ? — így érzett Dante a „Pokoliban ! Am szűnt a vész, a nap föllángolt, Szólt a csermely édes zenéje, Arany ködben szilphidek úsznak, Mosolyog a hajnal tündére. Egy perc örökké — valóság e honban így érzett Milton „A paradicsomiban, De a hosszú csönd ellankasztna: Hullámzik a kéj tengere. . . Ez vihara az élvezetnek! Szikrázó gyémánttal tele A boldogság forró keblemben. . . — így érezett Shakespeare a menyben. Mit Dante a „Pokoliban érzett, A mit Shakespeare a mennyben hallott, Mit Milton a paradicsomban : Csengvén, oh, hölgy! bűbájos hangod Tündér arcod ha szemléljük, Mindazt egyszerre érezzük.*) A széplaki Kasszián.**) Turgenoffe-tól. Egy zökögő telegán vadászatról tértem vissza és a felhős nyári nap tikkasztó be*) E szép költeményt egyik ismert fiatal költőnk irta. Titkát alkalmasint elárulja a nyelv ereje. Szerk. **) Mutatvány Zilahi Károly sajtó alatti műveiből. (Szerk.) vétől elnyomatva ("tudvalevő, hogy ily napokon a meleg néha még szenvedhetlenebb mint tiszta időben, főleg ha szél nem fú) kissé elgyők öntöttem, s sötét béketűréssel engedtem rázatni magamat, teljesleg martalékává válva a tipom fehér pornak, mely a kiszáradt, nyikorgó kerekek közöl az elkoptatott útról szüntelen hullámzott . . . midőn egyszerre csak kocsisom rendkivüli nyugtalansága és izgatott mozdulatai vették igénybe figyelmemet, holott, a bakon feszengett és a lovakat rivogatni kezdte, akközben oldalvást folytonosan s valahová nézve. Körültekintettem. Szekerünk széles, fölszántott síkságon haladt; néhány hasonlókép fölszántott domb futott rajta keresztül , szokatlan hosszan nyúló, nagyon szabálytalanul alakult lejtőivel, úgy hogy a szem legfeljebb öt verst puszta tért száguldhatott át; a távolban csak néhány kis nyírfaliget szakította meg ágbogas tetejével a láthatár csaknem egyenes vonalát. A mezőkön több ösvény húzódott át, enyészett el a mélyedésekbe, vagy kanyarodott fel a dombokra, és ez ösvények egyikén, melynek, előttünk mintegy ötszáz lépés távolra kellett a mi utunkat keresztülvágni, valami menetet láttam közeledni. Ide nézett kocsisom is. Temetés volt. Elöl e telegán, melybe egy ló volt fogva haladt a lelkész, lépésben; az egyházfi mellette ült és a gyeplőt tartotta; a telega mellett négy paraszt ember levett kalappal vitte a koporsót, mely egy darab fehér gyolcscsal volt betakarva; azután két asszony jött. Egyikének vékony, panaszos hangja hirtelen fülembe hatott; figyelni kezdtem . . . Fennen énekelve, imádságot mondott. A rezgő, egyhangú, reménytelen gyászének mélabúsan csengett a puszta mezőn keresztül. A kocsis a lovakra ütött ,meg akarta előzni a menetet, mert útközben halottal találkozni részel. Csakugyan sikerült is neki átvágni az utón, mielőtt a halott menet odaért volna, de még alig haladtunk száz lépést, midőn szekerünk észrevétlen megdöccent, iszonyuat recsent és szinte fölfordult. A kocsis a szétrobbant lovakat szorosan összetarta, kezével intett és egyet köpött. — Mi tört el tulajdonképen — kérdem. Kocsisom lassan és hallgatva szállott le a szekérről. — Mi tört el na?! — A tengely . . . Elégett, — felelé komoran és a lógós hátsziját oly kedvetlenül igazította meg, hogy a ló csaknem eltántorodott; azonban mégis dacolt a rántással ; horkolt egész testében megrázkódott, s egyik első lábának térdét fogával a legnyugodtabban dörzsölni kezdte. Leugrottam s egy darabig az út szélen álltam azon kellemetlen érzésbe merülve, mikor az ember nem tudja mit csináljon. A jobb kerék csaknem egészen a szekér alá hengeredett és agyát csendes kétségbeeséssel emelte az ég felé . . . — Mit csináljunk most — kérdem végre. — Az az oka, felele a kocsis, ostorával a temetésre mutatva, mely már oldalt fordult s felénk közeledett. — Mindig mondtam, — folytatá, csalhatatlan jel —■ halottal találkozni, ügy van. És a lógós lovat megint zaklatni kezdte, mely rész hangulatát és keménységét észrevevén, elhatározta mozdulatlanul maradni s csak néha csapott farkával szerényen. Kissé föl s le járkáltam, aztán ismét megállapodtam a kerék előtt. Azalatt a halott utolért bennünket. Az útról halkan a gyepre térve, a halotti menet telegánk mellett vonult el. Én és a kocsis kalapunkat levettük, meghajtottuk magunkat a pap előtt és a koporsót vivőkkel tekintetet váltottunk. Ezek nehezen tudtak előrehaladni; széles mellék erősen lihegett. A két nő közöl, kik a koporsó mellett mentek, az egyik igen öreg és halvány volt ; mozdulatlan, a bánat által szörnyen eltorzított vonalai szigorú, ünnepélyes fontosság kifejezésével bírtak. Hallgatva lépdelt s száraz kezét csak néha emelte vékony, beesett ajakához. A másik, mintegy huszonöt éves ifjú nőnek kisirt, nedves szemei voltak; a sírástól egész arca fel volt puffadva; midőn előttünk elment, gyász énekét félbe szakasztotta s arcát köntös-ujjával elfedte. A mint a menet elhaladt előttünk, ismét megindult s a szivszaggató, panaszos ének újra elkezdődött. Kocsisom, ki a tovaringó koporsót szemével kisérte, hozzám fordult: — Ez Márton az ács, a kit ott temetnek, kezdék arjábal. — Honnan tudod? — Az asszonyokról láttam. Az öreg az anyja és az ifjú felesége. — Sokáig volt beteg? — Igen, laza volt. A tiszt tegnapelőtt orvos után küldött, de az orvos nem volt honn. Hanem Márton jó ember volt, néha elfelejtette ugyan magát, de jó ácsra volt. Látod mint eped utána a fi 34