Hölgyfutár, 1864. július-november (15. évfolyam, 1-38. szám)
1864-10-27 / 35. szám
G Szerkesztői szállás: 2 (hova a kéziratok bérment pve küldendők) K *öldfa-utca 11. sz. ? • • Kiadó-hivatal: * G (hova az előfizetési és hirködetési dijak küldendők) ^ Kertész József könyv ^ nyomdájában. ^ Tárosháztér 3. sz. 2. udv. J HÖLGYFUTÁR. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Megjelenik minden vasárnap és csütörtökön egy és fél nagy negyedrét ivén. XV. évi folyam. II. félév. 35. szám. Előfizetési dij: ? G (vidékre vagy helyben egy re aránt) j ^ Egész évre . . . 16 frt 1) G Félévre .... 8 frt ^ C Évnegyedre . . 4 frt 5 G Hirdetések J ( gyorsan és jutányosan 5 közöltétnek. G 5 GtJVWVUWUWU V /1 Csötörtök, October 27. 1864. K Betegségemben. Hogy eljöttél, meg átogattál, Meglátogattál engemet: Ki oktalan, gyarló hevemben Bosszúra keltem ellened. Bántottalak, gyötörtem lelked Majd hátlStóA srosszul evant Hogy eljöttél, meglátogattál: Oh lány, lelkemből áldalak! Megszégyenitél, megaláztál, Oh meg a porig engemet; Itt tartalak lázas karomban, S szemedbe nézni nem merek. Mert mig szelid, angyal szerelmed A menny felé emel, ragad. Borulni vágyom lábaidhoz, A nyomasztó önvád alatt... ...De mégis — ha látnád : e kebel Éretted hogy forr, hogy buzog! Ha tudnád, hogy gondolni másra kivüled még most sem tudok. Hogy e szív — bár bántott, elitélt Tied volt mégis szüntelen, Te hozzád járt enyhülni mindig, Ha elgyötrő baj, küzdelem: Talán mégis végkép felednéd, Amit vétettem ellened, S kebledre, melyről leszakadtam — Visszaemelnél engemet... ...Oh én édes első szerelmem! Sokszor megbántott angyalom! Légy az nekem, mi voltál egykor Az akáclombos udvaron... Hozd vissza, jöjj, add vissza nékem Szép ifjúságom, álmaim, Feledj, szeress, ringass gyönyörbe Áldó szerelmed karjain!... E. Kovács Gyula: Elértem végre. Elértem végre a gyönyör Legfényesb egébe, Sokáig s bizton nézhetek Szép angyalom szemébe, Hol szerelem ragyog felém ! Oh százszor boldog én! Kezét kezemben tarthatom Megsimogatva szépen, Érezhetem, hogy forr, pezseg Az ifjú vér erében, Hogy lüktet minden én felém — Oh százszor boldog én! Szűz keblét átölelhetem Remegve a gyönyörtül. Szememből a túláradó Gyönyör könyvje gördül, S lassan leperg hókebelén — Oh százszor boldog én! S szivhatom az üdv mámorát Ajkairól részegülten, “Még s föld összefoly Felettem és körültem, S azt zengi mind, hogy ő enyém — Oh százszor boldog én! Torkos László. A széplaki Kasszián. Turgeneffe-tól. (Vége.) •— Igen, szívesen viszontlátnám, egyébiránt mindenütt jó. Nekem nincs családom s nem vagyok még olyan öreg. Aztán mit ér a szobában ülés is? De ha jársz, és járkálsz egyet, folytató emelt hangon, akkor rendezni megkönynyebbülsz, valósággal, s rád süt az Isten drága napja és Isten vagy szemlátomástabb és vndorabb hangon énekelsz. Egyszer csak látod, hogy itt egy író nő, na , leszakasztod. Ott csörgedez p. o. egy forrás: az szent viz! no jóllaksz belőle, magától értetik. Az égi madarak énekelnek ... de Kurik mögött terülnek a puszták, ah, e felséges puszták; tiszta kéj, öröm s gyönyörűség ez embernek — valódi Istenáldás ! s ezek, mint beszélik, egész a meleg tengerig nyúlnak hol az édes hangú gamajun madár lakik és a levél ősszel se télben nem hull le á fáról és az aranyalmák ezüst ágon nőnek s minden ember az ur kebelében és félelmében áll. Oda szerettem volna én menni! . . . Egyébiránt én sok földet bajártam: voltam Ramjosban és a hires Szinbirszk városában, sőt az arany mákfejekkel (kupolákkal) lakott Moszkvuban is; voltam a tápláló Okánál, a kis galambnál a Znánál, a kis galambnál és Volga anyánknál, és sok emberfiókot láttam és jó földművelőket, és a városokban tekintélyeseket . . . igen, oda szívesen mentem volna . . . De így . . . aztán meg . . nemcsak én vagyok bűnös fejemmel, hogy parasztember nem jár kéreg bocskorban, vándorol a világon s próbálja az életet . . . igen is! és hogy megy a dolog otthon, mi? igazság az emberekben — itt a bökkenő . . . Az utóbbi szavakat Kasszián igen sebesen s alig érthetőleg mondá, aztán mondott még valamit, de a mit teljességgel nem értettem; arca pedig oly különös kifejezést nyert, hogy önkénytelenül a kocsis „zajridottja“ jutott eszembe. Fejét leeresztette, hábogott s úgy látszott, aztán megint magához jött. — Oh a drága jó nap! igy beszélt fenhangon magában: — Oh te Isten áldása! oh erdőnek melege ! Megrántotta vállát, újra elhallgatott, szórakozva nézett szét elkezdett halkkal énekelni. Hosszan nyúló éneke minden szavát nem tudtam fölfogni, csak véget értettem: „S neveznek Kasszjánnak. Neveznek balának“ . . . aha! gondolom, az öreg componál . . . Egyszerre fölrezzent, elhallgatott s merően nézett az erdő sűrűjébe. Megfordultam s egy valami nyolc éves kis parasztleányt pillantottam meg, kis kék szoknyában, fején olajos keszkenővel és napégette, meztelen kezében nyirfahéjból font kosárral. Úgy látszott, nem gyanította hogy itt talál, csak úgy reánk bukkant, mint mondani szokták, — és mozdulatlanul állott a mogyorófa-csemeték zöld sűrűjében, árnyékos helyen, s fekete szemeivel félénken nézett reám. Alig vettem észre, már eltűnt egy fa mellett. — Anuska! Anuska! gyere csak, ne félj, —• kiáltott az öreg hízelgő hangon. — Félek, — szólott egy vékony hangocska— Semmit se félj, ne félj, gyere hozzám. — Anuska hallgatva hagyta oda buvó helyét, csöndesen ment a fa felé — gyermeki lábai alig zörrentek a vastag füvön — és épen az öreg mellett, kilépett a sűrűből. A leány nem nyolc éves volt, mint eleinte, kis növése után látszott, hanem tizenhárom vagy tizennégy. Egész teste kicsiny és sovány volt, de nagyon karcsú és takaros, szép kis ábrázata meglepője 35