Hon és Külföld, 1845 (5. évfolyam, 1-104. szám)

1845-07-01 / 52. szám

a’ szerencsétlen fiatal ember anyja, második fiával, a’ tizenhárom éves Manóéi-lel, Lisz­­szabonba sietett, hogy dona Carlota király­nétól, don Miguel anyjától, kegyelmet kér­jen. A’ kis Manóéi a’ bempostai kápolnánál a’ királyné előtt térdre esendő vala, mihelyt­ ez megjelennék. Ez igy is történt, ’s a’ ki­rályné kérdé: „Mit kíván e’ fiú tőlem?“ „Kegyelmet, kegyelmet, bátyámnak — mond Manóét — Oliveira marquis idősb fiá­nak, ki halálra ítéltetett.“ A’ királyné meglepve pillanta kisérőjére, Ribeiro herczegre, ki ezeket súgá nékie: „el­­utasithatlan szükségességek vannak,d­­e’ sú­gás után a’ királyné Manóéitól bátyja életko­rát kiváná tudni. „Jacintó még nincs 17 éves“ rebegé a’ gyermek. „Annál jobb — viszonozó dona Carlota — annál hamarább és bizonyosabban menend mennyországba.“ E’ szavakat egészen históriai igazaknak mondják némelyek. A’ királyné nem csak a’ kegyelmet tagadá­ meg, de még parancsolá is, hogy Manóét, bátyját a’ vesztőhelyre elkísérje ’s a’ kivégzésnek tanúja legyen. Midőn az öreg Oliveira ezt megtudá, régi római férfi­hoz méltóképpen monda: „ez által egy fárad­ságtól megkímélnek , én magam vezettem vol­na a’ gyermeket oda.“ Az 1823-k évi sept. 26-kán hajtatott­ vég­re a’ halálos ítélet; a’ kis Manóéi, négy ka­tonának keresztbe tett fegyvere köztt tántor­gott bátyja után, ki bátorságát utolsó pillana­tig nem veszté­ el. Midőn a’ lövések ropog­tak, midőn Jacinto a’ golyók alatt leroska­­dott, Manóéi felugrott mint villanyos csapás által érintve , bátyja holttestére meresztette szemeit, ’s borzasztó nevetéssel mutata arra, mert a’ szegény gyermek — megőrüle. Jacinto és Manóéi anyja e rettenetes csapást, mely családját éré, nem bizhatta­ meg. Jacinto halála után egy hónappal a’ szeren­csétlen anya is meghalt, betegsége alatt egy­szer sem fordítván­ el szemeit „szegény már­­tyrja“ képéről, mint Jacintó-t nevező. Oliveira marquis Európában szerte szét utazott, egyetlen egy fiának minden hires or­vosnál segedelmet keresvén, mig végre An­gliába ment ’s ott szerencsétlen fiát a’ hires Clarke gyógyítása módja alá bízta, hol, mint már elbeszélték, a’ szegény fiatal ember meg­­halt. Az öreg marquisról azóta mit sem le­­hete többé hallani. Ilin­dosztani Képek (Sleeman ezredes utazásából.) A­ hinduk rendszerint temérdek költség­gel inneplik menyegzőiket, ’s hallatlan vesz­tegetés és pazérlás jellemzi azokat. Egy há­zassági szövetség köttetett vala—mond Slee­man ezredes — a’ radsa fiatal húga és a* na­­kai fejedelem fia között. Bevett régi szokás szerint a’ vőlegénynek, mint ilyennek legelő­ször kelle mátkáját meglátogatni. A’ zudorai kormányzó és a’ puliati-i sejk fia kisérék e­­zen első menyegzői látogatásra a’ vőlegényt. Az egész kiséret száz elefántból és mintegy ezer ötszáz emberből állott. A fiatal balum­­guri fejedelem, maga részéről vendégeinek hat­van elefánttal és mintegy tízezer emberrel ment eleikbe. Ezen egy látogatás a’ vőlegény­nek és kíséretének 600,000 núpjába (forintba) került. Palotájától kezdve, Balumgurtól hét angol mértföldön az úton mindenütt réz pénz vettetett a’ nép közzé­g­e’ ponton kezdve a’ ba­­lumguri várerősség kapujáig a’réz pénzt ezüst váltotta­ fel, és végre a’ kaputól a’ palotáig arany és mindenféle ékszerek vettettek­ ki. A’ putiuti-i sejk fia, alig tiz éves gyermek, elefánton ült ’s mellette egy roppant nagy er­szény volt, melyben hat száz arany-moknr (annyi, mint kettős Lajos arany), és még e­­zenkivül számtalan ékszerek, arany fülbeva­lók, gyöngyök és drága kövek valának. Mind e’ drágaságokat a kis fiú tele marokkal szór­ta a’ néptömeg közzé, mig a’réz és ezüst pénz kiszórása szolgákra bízatott vala. De bár mily nagy legyen is a’ vőlegény költsége, a’ menyaszszony költségeit még sem éli­ fel. A’ menyaszszony szülői a' vőlegénynek minden kísérőit, valamint szintéti a’ maguk saját ven­dégeiket is elfogadni s ottmulatásuk ideje alatt jól tartani kötelesek; a radsa ezenkívül minden embernek, ki hiva vagy hívatlan azon alkalomkor megjelent, még egy egy rúpiát a­­kart adni. Megmérhetlen néptümeg csüdült volt oda mindenünnen, hogy a’ radsa bőkezű­ségéből részesüljön. De a’ kincstár csak ha­mar kiürült, ’s mi­előtt azt a’ radsa ismét megtölthette volna, újból 30,000 ember jelent­­meg, kik mindnyájan egy egy rúpiát kiváná-

Next