Hon és Külföld, 1847 (7. évfolyam, 1-104. szám)

1847-10-10 / 81. szám

mascus tanodáiba, megjárta Bagdádot és Basz­­szorát ’s onnan viszszatért h­áni falujába, hol annnak sejkjét tudományára megtanitá ’s nem csak a’ környéket, hanem több szomszéd főnököt is tudományára h­ódita. Sem nem akarjuk, sem nem tehetjük tudományát bővebben vizsgálni ’s megelégszünk következendő közönséges alapté­teleivel : ő a’ Koránnak minden elmenezkedő magyarázatát hiú dolognak, a’ prófétának Isten helyetti segédűlhivását vétkesnek, a’ szentek tiszteletét bálványozásnak nyilvánította s e’mel­lett élete, mint tudománya szigorú, szeplőtlen ’s fedhetetlen volt, szóval : egész cselekvénye az arab s egyszerű erkölcs 's az izlám éppen oly egyszerű alaptanitásainak elm­étlen ’s csalárd felczifrázása elleni viszszahatása, de egyszer­smind a' városok bujaságának ’s üzérkedései­nek viszszahatása is, főképp a’ törökökének, kiknek mértékletlenségét ’s kicsapongását meg­utálta. Tudománya még ennyiben alkalmasint ártatlan ’s csendesen tovább hathatott volna, de még egy más alaptételt is állíta­ fel, mely köz®, vetetlen a’ török hatalom talapját rendité­ meg, midőn azt tanitá, hogy egy imám vagy kalifa méltósága csak azon törzsökökbeli leszármazá­son fek­h­e­ti­k, melyből Mohamed vette eredetét. Nyolcz évig tanított ő szakadatlan maga vidé­kében, midőn El-Adsa őt szemügyre véve, hon­jából elutasítá sőt reá gyilkosokat küldött. Ekkor Darajebbe ment Mohamed Ibn Suudhoz, ki őt készséggel béfogadá, leányát néki nőül adá vagy mások szerint ő házasitá­ el az Ab­dul Vahab leányát. Ez elfogadtatás abból magyarázható, hogy a’ Jemim törzsök, melyből Abdul Vahab szár­mazott, már igen régi idők óta erősen lesülyedt ,s a’ más három hasonlóul alászállott annesi, mesali, arab mellékágakhoz kapcsolódott volt. E’ három ág lemonda eldődei szokásáról, ösz­­szeházasodtak egyik a’ másikkal ’s csak egy törzsökké alkotódék ’s más szökevény arabsokat is tagjai közzé felvévén, igen elhatalmasodott. E­ törzsök szegénységét a’ törökök nyomása okozá ’s Abdul Vahab tanítása, mely nagy ré­szint a’ török uraság ellen volt intézve, ez e­­gyesült nép vezérének, milyen az arabsok tör­ténetében ritkán találtatik, igen kedves ’s óhaj­tott lehetett. Közönségesen azt hiszik, hogy Ibn Said előbb kezdett mozogni, mint Abdul Vahab hozzá érkezett, de ez nem hihető, mert Abdul Vahab Darajebbe érkezése a’ közönséges szá­mítás szerint 1746-ra esik ’s nem is eshetett sokkal előbb , de 1748-ban Baszszorából és Bagdadból nyugtalanító hírek érkeztek Konstan­­tzinápolyba ’s 1749-ben fermánok mentek Bag­­dádba, Cairoba, Mekkába, melyekben minden közönségnek a’ legjobb egyetértés ’s élénk köz­rem­unkálás parancsoltatik „az istentelen, hamis tudomány elnyomására, melylyel a jennei Moha­med, Abdul Vahab, Nesd tartományában mint új vallástanitó feltámadott ’s az izlám­ alapta­­nitásait ostromolja”. Ibn Suud, ki első táboro­zását hét dromedár lovassal kezdé, két, három­évi rövid idő alatt nem meh­ete annyira, hogy hatalmát Bagdadig ’s Mekkáig éreztesse. Ezért mondja a’ vahabi történeteinek már említett név­telen írója, kitől a’ három családág ritka egye­sületét is kölcsönöztük: „igy képződök az arab­sok közti, honjuk közepében egy új nép, mely ínségében ’s nyomorai közti tulajdon nagysága forrását fel tudá találni. E’ nép, Mohamed Ibn Suudot választá főnökének, ki Darajebbi ’s El- Adsa fejedelem czimet veve­ fel. Mohamed Ab­dul Vahab seik hozzá folyamodók ’s a’ körül­mények elfogattatására kedvezők valának. Ibn i Suud egy hadban gyakorlott népet vezetve, e­­lőbbi győzelmeiből újakat reményre ’s a’ refor­mátor elveiben okot talála az arabs népek meg­támadására. Azon hatalommal, melylyel bírt, módja vala őket meggyőzni ’s az elibe ter­jesztett vallás mellett nyil­atkozék. Számos alatt­valói, kik Abdul Vabab törzsökéből származ­tak ’s már rég hozzá szítottak, örömmel foga­­dák az ő megtérését. S példája, mint fejedelemé, maga után húzá a’ nép többi részét’s a’refor­mátor egy egész nemzet által elfogadva látá tanítását. Ezek a’ nagy reformátorról vahabi­­táknak nevezek magukat, Mohamed Ibn Abdul Vahab maga is csak a’ lelki-vezér nevét tartá­­meg magának ’s Ibn Suud lett a’ vahabok vezére. Tehát a’ lelki ’s világi hatalom külön­böző kezek közti volt ’s e’ figyelemre méltó szakadás létezett az Ibn Suud ’s Mohamed sejk fiai közti is. Abdul Vahab, mint Mohamed is, igen ékes­­szóló volt, mi Ibn Suuron eleinte sokat segí­tett, mert mozgalmainak még csak kevés ered­ménye volt ’s mint látszik csak középpontja, Darajehb vidékére terjedett­ ki. Nibur ugyan­is ezt mondja: „Némelyek az ujonan megtért sej­­kek közzül, kik annakelőtte szüntelen hadakoz­tak, Abdul Vahab eszközlete által jó barátokká lettek ’,s meghatározák, hogy addig semmibe ne avatkozzanak, m­ig új apostolukat aziránt meg nem kérdik. Ez, az el-aaredi apró fejedelmek köztti súlyegyént megzavarta, mivel több sejkek kik addig szomszédaiknak ellentállhattak, nem valónak képpesek annyi egyesültnek ellensze­gülni. Miután Abdul Vahab El-Aared nagy ré­szét így meghódította, a’ többi m­eghasonlott sej­kek nem állhatván ellene, a’ tengeri tartomány El-Akisa sejkjét segítségre szab­ják, kinek nem csak vallásos felekezetei védelmére vala oka, hanem attól is félt, hogy azon ábrándozók majd

Next