Hon és Külföld, 1847 (7. évfolyam, 1-104. szám)
1847-02-14 / 13. szám
Midőn az elválás órája üte, Béla bíztatá Marit, hogy nem sokára megint eljövend. — Térj hiven viszsza monda Mari—Nem tudom Béla folytatá tovább nyakába borulva, miért aggódom annyira? miért látszol mióta itt vagy, kevésbé szeretőnek, — el ne hagyd hited, ki Istenét megtagadja, miként tarthatja meg egy gyenge hölgynek adott hitét? — Miként kételkedhetsz azon ? szavába vága Béla, akkor, mint egykor mondád, örökre elválnánk. Igen is Béla! monda komolyan Mári, az örökre elválasztana, — aggodalmas szívem oly nyugtalanul dobog ,s egy belszózat mondja: te nem vagy többé a régi. — Mióta nemes látogatód van — hevesen szakasztá félbe Béla — tán azóta szegény Bélával nem elégszel meg?. .. — ez az! — Mári bámulva néze rá ’s monda: e’ gyanúra okod nem lehet, mert úgy többé nem becsülhetnél—• nem szerethetnél. — Ezek szerint, bár Béla nyugtatni akara, még sem válának el úgy mint máskor, mind kettő kétség kínzó falánkját vivén magával — at nélkül ment nyugalomra, hogy nyugalmat talált volna. Béla nem találá atyját a’ szűk völgyben, a' kunyhó’s völgy, még egészen pusztán állott, csupán az erdői hegypatak zúga egyenlő mormolással az éjj csendében. Bélát kerülé az álom, a’ zuhany melletti szirtpadra ült é s Máriról akart elmélkedni, de mindenütt csak atyja képe lebenge előtte, a’ szerencsétlen Gunda fetrengett vérében ’s atyja rémlék a’ cserfa mellett állani képzetében. Béla elborzadt, a’ szirttetőkön a’ hóldfényben hajlongó sudár fák, lengő szellemárnyékoknak, a’ rezgő hóldfénye, az ég üregében úszó ezüst halotti lepelnek tetszék előtte. Végre felkelt, kezébe véve vándorbotját, a’ méhlepte puszta kunyhótól innepélyesen elbúcsuzék ’s elment. — Útjában az itt ott szerte szét fekvő idegen sergeket kikémlelgeté ’s aztán ő is anyja sírja felé íntézé lépteit. Nem a’ vécsi várkastély vonzá őt, mivel csak fiatal kora egy rövid szakát tölté abban ’s anyja halála kit ott vesztett el, csak bús érzetekkel tölté keblét. Egykedvüleg tekinte a’ büszke várra és szemeit csak az alatta fekvő falura szegző mezőn, azután az éji csendében tovább lépdelt 's fáradalmas útja után bélépék a’ csendes temetőbe, hol anyja is nyugvók. — A’ hóldfény világította fejét sírják ’s kövek köztt, mik mint meg anynyi sírjaikból kinyúlt csontvázak egymást idvezelni látszanak, akaratlan borzadás futá el. Béla elszántan lépék anyja sírjához, mit nem csupán a’ sírkereszt látszék őrzeni. Egy fekete alak üldögéle még a’ sír zöld hantján ’s aggodalom nélkül várá az ő közelítését. Béla gyirokja után nyúlt, közelitett ’s imé atyját látá a’ sírdombot fedező szederfához dőlve szunnyadozni. Oly szendén ’s nyugodtan szenderegsz szeren*csétlen agg Gundád sírján? monda magában* Idv néked, ha álmod e’ haláltelkén, csak vidám képeket vezet elődbe ,s rész lelkiismeret nem zavarja álmaidat!Ide lehetné elkövetett gonosz tettek, gyilkolások után csendesen aludni ?— Oh! az ég nem ada szegény embernek szelidebbet az álomnál, — kitől ébren fut a’ béke ’s szívnyugalom, gyakran feltalálja azt, ha szemeit álomra béhunyta! Sokáig álla a’ szendergő felett, mig azt a’ szederfa levelei köztt susogó hüs éjji szél felkő 11é. Ki vagy? igy riada meg Zongor, egy köpönyegbe burkolt idegent látván maga előtt.— Fiad, atyám! szóla Béla ’s kezét nyujtá néki. Itt találkozunk hát e’ sír felett? monda Zongor komolyan — rósz előjel! azonnban örvendek látásodon, úgy hittem, már túl vagy a’ havasakon ! vagy most mégysz ? Béla igent inte. Menj hát Isten hírével monda Zongor, idvezeld Jenő urat ’s mond-----de hiszen addig mig Jankai barátságát koldulja, nincs mit mondanom. Menj Isten hírével ’s hagyja el, mert még tovább kell itt mulatnom. — Ezzel kezet nyujtá fiának, de Béla a’ helyett hogy indulna, megszoktá az atyai kezet —s monda: atyám ! még valamiben meg kell hogy bízzalak—ellenséged ellenségemmé lett nékem is. — Hála Istennek! felkiálta Zongor, most jöjj atyai keblemre!— 's indulatosan szokitá fiát karjai közzé. Mári után ólálkodik folytatá Béla. — Atyám ! őrködj körűlé ’s ne engedd jó hírét csorbulni!!—Boszúd mától fogva’ az enyim is, csak addig tűrj, mig viszszatéren’ dek — ’s ezért értem.— Meg kelle tehát ennek is történni, monda az agg, szánakozó keserű mosolylyal,—tehát nyugalmad már elveszett? — gondoskodásod, folytatá nyugtatólag—felesleges; Mári erényeinek erre nincs szüksége ’s ha más gond nem kisér, nyugodtan túl léphetsz a’ havasokon. Emlékezz azon boldogtalanra, ki itt anyád sírján szendereg ’s ne engedd magad eszelős heveskedéstől elragadtatni mint atyád. Most menj, áldja meg Isten szándékod! én nem tehetem. Béla elhagyá a’ temetőt. Zongori még a’ szürkülő korány ott élé. IX. Békési írása Jankaihoz azon biztosítást foglalá, hogy mihelyt a’ szerződés Báthorival megkészül ’s az idegen sergek a’ honból kitudódnak ’s Báthori István mint ő értesítve van lengyel királylyá reend: Erdély birtoka nékiek biztosittatik. E‘ biztosításra a’vezérek ,s kormányzók egyesülének ’s Jankai Tivadart tábornokjokká választók; kitervezék, miként támadandják