Honderü, 1843. január-július (1. évfolyam, 1/1-26. szám)
1843-01-14 / 2. szám
43 kezüség tűnik fel, midőn legújabban tíz arany jutalom határoztatok az Odyssea’ fordítójának, mellynek illető nyelvökrei áttétele a franczia fordítónak többet százezer franknál, az orosznak pedig 40 vagy 50 ezer rubelt jövedelmezett. De szegények vagyunk e tekintetben, olly szegények, hogy a divatos Boz’ törökösítője millionár academiánk’ jutalmazottjainak legzsirosbjaihoz képest. Pedig ne tagadjuk, — mert hiában volna — íróknak, bármi ranguak legyenek is azok, egyik nem legcsekélyebb ösztönük és ingerök az anyagi haszon. Mert azon idők, midőn aristocratiánk szégyelte szellemi kincseit, azokért pedig anyagiakat kicserélni, sőt épen gyalázatnak tartotta és tartatni látta : azon idők Istennek hála nálunk is teljesen lejártak. S midőn min magunk, illyes szellemi termények, egyik raktárának hű kezelői nyíltan kimondjuk e fölötti örömünk’, lehetetlen önségünket feláldozó loyalitásunk által eleve nem számolni elismerésére azon nemesi keblűeknek, kiknek helyeslésöket megérdemelni jelen és jövő törekvéseink’ legfőbb, legszebbike. Ha Angliában, a magasb aristocratiai elvek’ ama mintahonában egy fejedelmi ivadéku rochdali és lancasshiri hatalmas lord széttiporva a társasági előítéletek’ ezen szellemgyilkolóját, százezreket aratott menynyei pegazusának aranygyapjából, ha felsővidéki és sárvári gróf Széchenyi István — ebben is mint annyi másban, mint mindenben — első tővé össze a szellemlánczok’ sulyosbjainak ezen egyikét, s lelkes műveit, mint tett vala Byron lord, ezres bankjegyekkel szereti fölcserélgetni : ki volna még olly nevetséges szemére lobbantani írónak hogy szellemének drága termékeit anyagi hasznok’ forrásává emeli , melly kényelmeit sokszorozva egyszersmind földi életét is fűszerezze. Lapunk’ egyik feladata lesz a magyar irodalmat emelni. Méltóságot, önérzetet ébreszteni a kebelben, melly mint pelikánmadár saját vérével táplálja övéit. Nemesbónt, magasb szellemet, gentlemani modorokat hozni be széphalmi journalisticánk’ mindig nyíltabb és nyíltabb határai közé , és ez által nagyjaink’ palotáinak biborpamlagaira ültetvén ama szende hölgyet — az anyai nyelvet, melly eddig fájdalom csak a középosztályok’ szerény födele alatt hajlékolt, elősegítni — s pedig lelkünk’ minden erejéből elősegítni az irodalmi emancipatio’ nagyszerű művét. S ha egy két követ emeltünk mi is azon templom’ alapzatához, melly —— midőn egykor teljes glóriájában magasuland föl a jelenleg még csak elemhalmokban körötte tornyosuló anyagok között a magyar irodalmat minden bizonynyal vetélkedhetővé teendi az európai nemzetek’ bármellyikeével; és ha eljöend egy olly idő, s az időben egykét szellembúvár, ki ráismerend az alapkövekre, miket a Hon-