Honderü, 1843. július-december (1. évfolyam, 2/1-26. szám)

1843-09-16 / 11. szám

nek; minden bájt és csalódást elérz az élettől,­­ végre szenvedélyein­ket aláásva, elhervasztja szerelmünkt, megőszíti szíveinket, miként tesz éveink­ miként hajzatunkkal. Clarisse és Tom Jones’ regényeiből ágazik szét csaknem minden mostani terméke a britthoni regényirodalomnak, csakhogy Ri­chardson után már Schweizba és Olaszországba is vándoroltak ábrán­dozó hősnek, kisérvék az asszonyszem­ megszelidítette arszlánseregtől. Alig néhány év előtt egy beteges, szerencsétlen embernek kelle a regényhősi szerepet elvállalni; gondtalan öltözet, borotválatlan áll, borzas haj, andalgó, magasztos, végzetszerü tekintet, megvető mosoly, kiégett craterszív, s egy a lét’ csömöre és titkaiba avatott egyéniség voltak annak főbb jellembélyegei. Szóval ez ama tündéries genialitása Byron lord’ megbolondult korszaka volt. Ellentétben e szédelgő irodalommal működik csatornán túl a szent hit’ és minden nemes’ érzelmek’ üdvözítő lobogója alatt az akkor még ifjú, most már megtört erejű teremtője egy regényirodalom’ sajátlagos typusának. Chateaubriand, ki új aerát nyitott a romantikának, megtaní­totta az írókat, mikép lehet vallást és erényt, szerelmet és hitet oltárra emelni, mellyről szentségtelen kezek által ledöntve valónak. Megtaníta őket, mikép lehessen az emberiség’ alapérzéseit — minek atyai és anyai szeretet, gyermeki kegyletek, barátság és szerelem — irataik’ kimerít­­hetlen forrásaivá tenniök, a nélkül hogy saját egyéniségüket megtagad­­niok kellene. Mondjuk már valahol — ha nem csalatkozunk Byron lord’ álta­lunk írott életében — mikép alakult legyen e két nagyszerű írónak a maga saját iskolája, az eredeti’ génijének hiánya miatt nevetségessé vált a nemes lordé , amaz pedig (Atala-Réné követőié t. i.) túlságos ér­­zelgősége miatt. Mindkettő’ majmolóinak száma légió. Nem szólunk itt az úgynevezett Lake-tanról, (melly ezeken innen esik) s melly iróktul kölcsönzi nevét, kik a cumber- és westmorelandi tavak­ partjain azoknak bájait dicsérték. És e tájt érkezett meg a Nagy ismeretlen. Ki ne ismerné őt, végtelen párbeszédei, vidékek, helyzetek és ruházatok, túlzóan rész­letes leírásaival, kedves alakjaival, meglepő fordulataival, gyönyörű stíl­jével, lehelő képei, hősszerű lovagjai és pompás lovagünnepeivel — szóval ki ne ismerné Wawerley íróját, amaz új regény’ alapítóját — az ő minden erényeivel és gyengeségeivel egyetemben? Richardson és társai az ember’ belsőjét, W. Scott annak inkább külalakját állító elénk. Ennek képzelője több, amazoknak lélektani jár­

Next