Honderü, 1843. július-december (1. évfolyam, 2/1-26. szám)
1843-12-16 / 24. szám
kedhetnek-e még a jó süker felől a vállalkozók ? bezzeg mi szegény fejünk tökéletesen elhagyatva, az egész egyetemes magyar journalisticában még csak egy ajánlóra, egy pártfogóra, egy Moecenaskára sem bukkantunk, s tehát saját erőnkkel kell oda vergődnünk, hová másokat a protectionális dicsérgetések és olly üdves journalisticai nepotismusok annyi kényelemmel fölkarolnak , azaz a nagy közönség’ kegyeibe. Mig azonban más lapok — mieinknél boldogabbak — illy szerencsében részesülnek, ellenünk és mellyet kezelni szerencsénk van, csekély lapunk ellen, tulfelől a Világ’(!!!) 98-dik számábani Tárcza egy ép olly ügyetlenül álarczozott mint borzasztólag mulatságos philippikát tart. Igenigen ajánljuk ez elmés czikket mindazoknak, kik illyes olvasmányban kedvet lelnek. De mielőtt az említett Autodafé’ olvasásához kezdenének nagyságtok szép olvasónéim, jó lesz tán tudni a hogy volt idő, midőn e humortól buzgó czikk’ Írója ugyancsak a Világ’ hasábjain untig dicsérgetett mindkettőnket Honderűt és az ő boldogtalan szerkesztőjét; s miért? mert akkor ugyanazon indokok készteték dicsérni, mellyek most az ellenkezőt parancsolják; b) hogy az érdeklettem humorizáló ur felerészese (perse sub rosa, mert rózsáknak mindig nagy barátja volt a jeles lovag) egy újabb alakban megjelenendő bizonyos divatlap’ remélt jövedelmének. E piczinke kulcs gondolnám nem lesz fölösleges az említett igen becses és igenigen mulattató czikk biztos értelmezésére. Vagyis más szókkal: az előfizetés korszaka bekopogtatott, mi természetesb mint silánysággal vádolni a vetélytárslapot? A Honderű Parisból rendelte meg képeit, mi természetesb, mint hogy a vetély lap’ felerészes championja — kinek a lehető netalántáni nyereséget olly drága képekért — minek a párisiak — zsebéből kiadni épen semmi kedve nincs, (mit egyébiránt rész néven én részemről bizonyosan nem veszek) hogy mondom a tiszteletreméltó dalra mindazokat , akiknek a magyarországi szerény(ü) művészek szegényebb, de sorsunkhoz mért (oh! oh!) munkái nem tetszenek (halljuk!) ciinesereknek nyilatkoztassa? (Mit azonban a kedves hölgysereg különösen megköszönhet a szamosvári daliának). A Honderűnek érdemárva szerkesztője néhány melegen őszinte igét emelt föl azon alacsonyságsugalta vádak ellen, mellyek lapjának szellemét elferdítni, sárba húzni igyekeztek: mi logikaibb tehát, mint megijedni a netán keletkezhetendő nagyobb részvéttől, s álnév alatt saját anyagi érdekünk mellett minden utat elpróbálni ? Mert vannak