Honderü, 1843. július-december (1. évfolyam, 2/1-26. szám)

1843-12-16 / 24. szám

kedhetnek-e még a jó süker felől a vállalkozók ? bezzeg mi sze­gény fejünk tökéletesen elhagyatva, az egész egyetemes ma­gyar journalisticában még csak egy ajánlóra, egy pártfogóra, egy Moecenaskára sem bukkantunk, s tehát saját erőnkkel kell oda vergőd­nünk, hová másokat a protectionális dicsérgetések és olly üdves jour­­nalisticai nepotismusok annyi kényelemmel fölkarolnak , azaz a nagy közönség’ kegyeibe. Mig azonban más lapok — mieinknél boldogabbak — illy szerencsében részesülnek, ellenünk és mellyet kezelni szerencsénk van, csekély lapunk ellen, tulfelől a Világ’(!!!) 98-dik számábani Tárcza egy ép olly ügyetlenül álarczozott mint borzasztólag mulat­ságos philippikát tart. Igenigen ajánljuk ez elmés czikket mindazok­nak, kik illyes olvasmányban kedvet lelnek. De mielőtt az említett Autodafé’ olvasásához kezdenének nagyságtok szép olvasónéim, jó lesz tán tudni a­ hogy volt idő, midőn e humortól buzgó czikk’ Írója ugyancsak a V­i­l­á­g’ hasábjain untig dicsérgetett mindkettőnket Honderűt és az ő boldogtalan szerkesztőjét; s miért? mert ak­kor ugyanazon indokok készteték dicsérni, mellyek most az ellenke­­zőt parancsolják; b) hogy az érdeklettem humorizáló ur felerésze­se (perse sub rosa, mert rózsáknak mindig nagy barátja volt a jeles lovag) egy újabb alakban megjelenendő bizonyos divatlap’ re­mélt jövedelmének. E piczinke kulcs gondolnám nem lesz fölösleges az említett igen becses és igenigen mulattató czikk biztos­ értel­mezésére. Vagyis más szókkal: az előfizetés korszaka bekopogtatott, mi természetesb mint silánysággal vádolni a vetélytárslapot? A Hon­derű Parisból rendelte meg képeit, mi természetesb, mint hogy a vetély lap’ felerészes championja — kinek a lehető netalántáni nye­reséget olly drága képekért — minek a párisiak — zsebéből kiadni épen semmi kedve nincs, (mit egyébiránt rész néven én részemről bizonyosan nem veszek) hogy mondom a tiszteletreméltó dalra mind­azokat , akiknek a magyarországi szerény(ü) művészek szegé­nyebb, de sorsunkhoz mért (oh! oh!) munkái nem tetszenek­ (halljuk!) ciines­ereknek nyilatkoztassa? (Mit azonban a kedves hölgysereg különösen megköszönhet a szamosvári daliának). A Hon­derűnek érdemárva szerkesztője néhány melegen őszinte igét emelt föl azon alacsonyságsugalta vádak ellen, mellyek lapjának szellemét el­ferdítni, sárba húzni igyekeztek: mi logikaibb tehát, mint megijedni a netán keletkezhetendő nagyobb részvéttől, s álnév alatt saját anyagi érdekünk mellett m­in­d­e­n utat elpróbálni ? Mert vannak

Next