Honderü, 1844. január-június (2. évfolyam, 1/1-26. szám)
1844-04-20 / 16. szám
— Nem lehet, Judithom! minden óravesztés becsületem’ koczkáztatásába kerülhetne, te ezt nem kívánod, te ezt nem kívánhatod; férfiú előtt első a becsület s dicsőség, Judithom, elsőnek kell lenni, mert ki ezt könnyelműen mellékessé teszi s szenvedélye rabszolgájává alacsonyítja, az nem méltó szerencsére s boldogságra, szóval nem méltó hogy illy angyalt magáénak nevezhessen. — Igazad van Frangepánom, én nem tartóztatlak, ment hová dicső pályád szólít — mond Judith fásult érzeménynyel — bennem is harczos ősek vére foly, gyáva hadfit nem tudnék szeretni. Néhány perczig maradt még — mond eldőleg, mialatt a bánt gyöngéd erőszakkal egy ottománra voná le, — néhány perczig csak, hogy eléd tárhassam érzeményimet, szerelmemet s rövid vázlatát egy kínos életnek. Frangepán érzeménye’ lágyulását alig rejthetve voná a bájos szőke fejet keblére s halvány homlokát megcsókolá. — Judithom! te bűv hatást gyakorolsz reám, körödben szelídülni érzem szenvedélyimet, ki különben olly vad s kegyetlen vagyok, — ne rémülj el kedvesem, ez harczban elkerülhetetlen, véremben nem örököltem azt, vad szokás tett azzá, de remélem angyalkedélyed lesimítja rólam a durvaság minden nyomát. Lehet azonban, hogy most utoljára látjuk egymást. — Ne mondd ezt! — kiálta fel Judith vadul — ne mondd ezt, én nem hihetem, nem akarom elhinni, hogy benned utóló gyámomtól is megfosztassam, — nem, nem, Isten nem lehet olly könyörületlen. Oh Frangepán! te egy gondolatomnak kölcsönzél szavat, mi látásod óta minden perczben lerántott mennyemből, napról napra éltedért reszketni, miután körötted minden pillanatban halálangyal öldököl, ezt tudni, ezt érzeni nagyobb kín, mint mit Isten valaha halandóra mért— Erre el kell készülve lenned kedvesem. A hadfit minden pillanatban elérheti végzete; boldog, ha azon büszke öntudattal dőlhet pajzsára, hogy nem volt épen haszontalan terhe honának, s hogy neve túléli sírját. Ő előtte minden elhomályosul a haza, lovagi becsület s szép halál’ eszméjénél, s ha még ezenkívül sírjára egy hű szív könve hull , úgy e földön a vitéznek nincs semmi kívánnivalója. Mondd lelkem mindene! mit tennél, ha a szárnyaló hit harczi halálomat hozná körödbe ? — Te még kérdheted ? úgy nem ismerél engem. Mit tennék ? mond Judith tompa síri hangon — meghalnék— halványan rogyott le az ottománra, kevés idő múlva fölemelkedett, arcza szerfölött halvány volt. Életem nem volt rózsapálya, születésem óta szenvedni ta