Honderü, 1844. január-június (2. évfolyam, 1/1-26. szám)

1844-06-01 / 22. szám

kös szövetségben jelentkezik azzal, mit le akarnék rázni magamról, életem’ súlyaival, mellyek’ kitartó szorongásaira nincs név nyelvemben. Utam nem volt a legjobb, s tudod hogy a ki szerencsétlen, an­nak saját meggyőződése ellen is egy jó adagja a babonás félelemnek jutott : az illy rész, esős, szeles idő, az elmélyedt utak, kedvetlen han­gulatot idéznek elő. Mogorva, bus voltam az egész után, terhére magam­nak s kikkel valék. — Itt azonban a tenyészet fénylő zöldje, lakom’ tisztasága s néhány vidéki rokonom’ jelenléte, kik érkezésemkor meg­leptek, valamennyire földerítettek. Most kedvesem azon töröm fejemet, mikép oszszam fel időmet, hogy tér sok fürkészetre, sok gondolkozásra ne maradjon. — Elhagytam mindazokat, kiknek társasága néha földe­rített, senkim sincs ki értene, ki megfogna. Mint a délszaki narancs az éjszaka hideg karjai közt fonnyadok, agyok jó Bertám. — Málvaytól nehezen — nehezen váltam el, szegény--------sajnálom őt! látszott rajta mikép kapta meg a bánat, de hivatala tartja őt fogva; alig hi­szem, hogy itteni birtokát az idén megtekinthesse, s mikor mehetek én Bécsbe, vagy régi föltételem szerint Velenczébe, nem tudom. Ott talán a tél’ hosszában láthatnám őt. Semmim sincs tőle, csak levelei, ezeket várom most hetenkint, ezeken függnek éltem’ világpontjai. S mégis nem szeretem őt! s ki tudja kiván-e Málvay maga egyebet, mint a mit illy kiégett kebel adhat — barátságot? Hallom fölebb megy hivatalában, legalább mikép elválásunkkor értésemre adá, reméli azt , akkor több szabad ideje leend, s minden nyáron néhány holdat lehetünk együtt. Cserpatak félórányira van ide, de ő azt eddig csak igen ritkán s csak napokra tekintette meg. Én sohasem láttam őt ezelőtt, Bécsben ve­zette be őt hozzám egy régibb ismerőm. M. barátom kért, hogy néha tekintsem meg birtokát, s én örömest teszem ezt, bár nagyanyám s nagybátyám, kik féltékenyen őrzik minden léptemet, nem tudom mi­kép fogják e látogatásokat magyarázni. — Tegnap­előtt kikocsiztam a nélkül, hogy velek tudatnám hová megyek. Képzeld boszúságomat: nagy­bátyám erővel velem akart lőni, szerencsémre a szél kissé élesen fújt, s így köszvényére emlékeztethetem, de alig alig bírtam őt lerázni nya­kamról. Le nem írhatom neked mit éreztem, mikor Málvaynak egyszerű, de csinos udvarkája előtt állt meg kocsim! — Háza nem nagy, de lát­szik hogy építője az olasz földet ismeri; egy kis villa ez, mintha a Brental partjáról ide varázsolták volna ; nem tágas, de igen jól tartott kert, magas szellős facsoportozatokkal s igenigen sok és ritka virágok­kal keríti körül. — Kertésze, ki egyszersmind felügyelő is ezen igen

Next