Honderü, 1845. július-december (3. évfolyam, 2/1-26. szám)
1845-09-16 / 11. szám
-------------------------------------------------------------------—-------------------------- dulati ollyal szánakozó békétlenséget árultak el, mintha mondanák: hát még sincs vége? Más uracs is feszenge a punschasztal mellett. Törpébb s ifjabb vala korára, de külseje ványoltabb s beesett arczain félreismerhetlenebb jeleit hordozó ollyas rendetlen életnek, mit keleties nyelvünk e szóval ,korhelysége igen találva fest. Ez poharan kint üríté a gőzölgő szeszt, ollykor szerelmes pillanatokat dárdáza kicsiny zöld szemeiből a szobábani nőalakra, s még gyakrabban aranylánczon csüggő óráját nézdelé, mintha mondaná ,olly késő, s nekem még itt kell vesztegelnem. Orvos úr szokott tudomi fájdalmatlansággal olvasta az Allgemeinét, keveset aggódok a haldoklóval, s midőn ollykor a lapot képéről levevé, e szókat olvashatod rajta : ,Vájjon mit kapok a gazdag zsugori örököseitől?" De fordulj el egy perezre e szigorúan hű világképnek illy szomorú oldalától, fordítsd meg azt, hadd lássuk a fénylőt is. Gyönyörű nőalak hajlik bár teljesen ama nyoszolyára, szoborszerű karjainak egyikével a fej vánkosát emelgetve, míg másika pézsmás csészét illeszte a kihalt szemmel is utána epedni látszó jégajakhoz. Majd leül s angyalkézzel törölgeti le az izzó halál verejtékét, míg ismételt csöndre inti a férfiakat, kik ezalatt más szobába távozónak, elég hangosan szavatkozók, így, és csak igy kellene festni a jóságot, mi egy szeráphnőben egyesül. És miként ő benne, úgy mellette is a vallás honolt. Vallás, az ő üdvözítő vigaszával, az ő engesztelő szellemével. Isten’ hűbb szolgáinak egyike ült a halál lábainál, szent illetődéssel intézve fohászit az irgalom’ Istenéhez. És ezek között fekszik az elhaló E n o s h. Oh a gyáva nyomorfi! Mit használnak neki százezrei, miket halomra gyűjtött a lelketlen fukarság ? Mit ama keserű megtagadások, márványszerü könyörületlenség, mit ama nyomorultan átvonszolt hosszú életláncz ? Mindez megvásárolhatja-e bár csak egy homokszemét élted’ lejárt fövényórájának? S ha nem volna a vallás, mellynek fölföllobbanó diadala teszi, hogy olly görcselősen szorongatod kezedben ama szent feszületet, ha nem volna hit, melly bocsányt igér neked, s büntisztulást , mondd, oh mondd nyomorúság gyermeke, mi volna életed — mi lenne végzeted? Míg az elaggott öreg, kínos ágyában ekkér a halállal küszködik, néhány lépésre tőle — a szomszéd szobában — egészen különböző indulatok tusáznak. — Igen igen — mond kényesben a kisebbik uracs, kinek neve Uzordi Kálmán — igen, holnapután. Az öreg zsugori, — jobban mondva : a néhai, unokatestvére volt az atyámnak. Vagyonának eredeti alapja anyai, azaz nagyanyám a hagyományán fenekszik. Az tehát — minthogy végrendelet nincs — annyival inkább rám marad és senki másra, minthogy én hordom még magam ősi családunk’ nevét. De hiszen nem azért végeztem én törvényt, hogy ne tudjam quid juris jó Mihálykám! — De nem magának a néhainak legközelebbi vérrokona. Laurám’ anyja testvér volt az öreggel, s pedig igen is szeretett kedves testvére. Sógorát is, a derék Lobiczkit — kit még olly messze földön Podoliában is meglátogatott volt az öreg ur — nagyon szerette. Ipám uram az öregnek ismételt unszolására jött ki Magyarországra, s telepedék meg Kassa vidékén. Atyám s az öreg ura— kik mint tudod olly lelki barátok voltak együtt — még azelőtt kitervezték volt összeházasításunk. Laura csaknem gyermekkorában nekem vola szánva, s vele öreg bátyjának vagyona. Azért ha tán végrendelet nem is lenne, min csakugyan igen kétkedem, — mond élesen szegezve barna szemeit az övéit lecsüggesztő Kálmánra — legroszabb esetben is egyaránt osztozunk. (Folytattatik.) — 203 — *