Honderü, 1846. július-december (4. évfolyam, 2/1-26. szám)
1846-10-20 / 16. szám
ségében találjuk öszpontosulva egész szétbomladását e fejlésben levő — igazán szomorú irodalmi korszaknak. Az egykori lánglobogásu szellem, melly költőinket lelkesíté — úgy látszik, durvaság’ békéi közé szoríttatott. Valódi szabadságszeretet és lelkesedés nem csak a csatárnál eszközöl csodát, a költőt is e két istennő teszi halhatlanná, ők nyújtják nem csak a hősnek, hanem a költőnek is a napfényű dicsőségű babérkoszorúját. De e szabadságszeretetet veszekedéskedvvel, a lelkesedést bormámorral összetévesztenünk nem szabad , különben könynyen megtörténhetik, hogy a dicsőség’ fényét konyhamécsnek nézzük, mellyről aztán Petőfivel nem tudunk jobbat mondani, mint: „Pislogni fog a hír’ mécse síromnak Koszorúshalmán, Mint éjjel a macska’ szeme Kinek a hír nem egyéb mint egy pislogó mécs, az hagyjon békét a költésnek s lásson jókorán más kézmű után. — Petőfi nem is gondolja azt igy. Hanem ő a költő’ sorsát az emberiség’magaslatán igen is magányosnak gondolá ; nem akart a költészet’ kedvéért pajtásairól lemondani; nem akart mint nép’ embere, a népnek hátat fordítni, vagy tán épen fellengős reflexiókba tévedni el; a költő’ hőbb érzelmével, lángoló tüzével, látnoki álmodozásival és gyakran egészen kivüleső nézleteivel a népbe hatni; — talán gyakran gondolkozott égő fájdalommal, miként lehetne a néphez re szántani, és azt mégis a lelkesült, dús phantasia’ egébe fölvezetni , — azt ekkkép fölemelve nemesítni, javítani?.. Ezen leszállás és fölvezetésen zátonylott eddig P. vállalata. Sikerült neki lebocsátkozni, de hogy fölemelkedhessék, ehhez nem volt benne erő, nem kimerítő ember-és világképzettség. Ekkép fénylik Petőfi mint első nagyságú csillag— a porban. —Ki fog-e P. emelkedni, föl fog-e a porból az égboltozatig szállani, hogy ott elenyészhetlenül tündök) Helység’ kalapácsa 65. 1. körjön? Fel fog-e hagyni a zavartság-, egyenletlenség-, szaggatottsággal irataiban. Azon zavartsággal, mellyet sokan lángeszüségnek tartanak, s melly nem egyéb, mint eredetiség utáni beteges vágy. Azon egyenletlenséggel, melly nem egyéb, mint tisztult nézletek’ hiányának következése. Azon szaggatottsággal, melly társadalmi szétágzottságunk’ kifolyása. Vagy csakugyan végkép az aljasság és póriasság’ daemonának esett volna martalékul?. . Mindig csak az élet’ szenynyes, a társaság’ árnyoldalai, az elfajult erkölcstelenség és torz természetlenség — a pórnép’ kinövései, juhászverekedések és csikósaljasságokban fogja-e lelni örömét, mulatságát? Mindig csak a legparticulárisabb oldalát fogja fölfogni nyers népéletünknek, s mindig csak szitkozódásit, és soha nem rajzolandja-e fájdalmát és forró dühét a kebelnek? — Mind a kérdésekre majd a jövő fog felelni. — Petőfi él még igen fiatal, és— az ember szabadnak született. Talán ő maga, egy jobb geniustól lelkesülve, képes lesz megismerni piszkos helyzetét — magához térend, a ,genialitas‘ nevet bitorló torzultság’ pályáját elhagyandja, s önmaga meghazudtolja saját költeményének következő sorait: „A költészet’ fája életem,,Minden versem egy levélke rajt. Fa, levél el fog hervadni majd, A felejtés’ szele rá sóhajt.') Életfájának levelei soha nem fognak elhervadni, — a feledés’ vihara soha nem fogja letépni e leveleket, soha nem lesz kénytelen kétségbeesni elismerés, hír és halhatlanság miatt.----- l) Németül : Mein Leben ist der Dichterkunst Baum, Dran jedes Blatt Aon mir ein Lied. Der Baum, das Blatt verwelken wohl, Wenn sie Vergessenheit durchzieht. Vagy: Mein Leben ist der Dichtkunst Baum, Mein Sang das ist sein Blaetterkleid, Der Baum, das Laub verwelken Avohl, Umseufzet sie Vergessenheit. (Folytatta tik.) —*£•>*S*— «•