Honderü, 1847. január-június (5. évfolyam, 1/1-26. szám)
1847-06-01 / 22. szám
— 426 — kik a köznapi szenvedélyek’ ajtaján kopogtatnak, kik köznapi flosculusokkal izgalmat idéznek föl, melly a lensőbb geniuszszak őrület által fönakad, és vagy bámulatba oszlik fel, vagy csodálattá kövesül. Ámde valamelly nemzet félreismert, félreértett költői és irói nem a legroszabbak. Byron sokáig czéllapja volt a hires Albion’ aljas elméneteinek; de ez Albion, melly az ostromló költőt szivtelenségével a kétségbeesésig üzé, később istenítő öt, és még most is kéjjel figyel ama vad koboznak hangjaira, mellyet az aljas s buta tömeg egykor olly keserűen kárhoztatott. Hagyják bár heverni egy ideig némelly költők’ műveit — majd visszatérnek hozzájuk, szívesen előveszik azokat újra, ha a percznyi lelkesedés’ szalmatűze — ez egyetlen jutalma a középszerűnek — elhamvadt és eltűnt Hiador az ő bensőből fakadó költészetével azon költőkhöz tartozik, kik nem csak olvastatni, hanem értetni is akarnak. Hiador nem suhog idestova az érzelmek’ fölületén. — Egészen érzés ő maga — egész érzésünket is igényli, ha érteni, élvezni akarjuk őt. Mig, ha némelly költőben tetszést találni akarunk, jó egy pohár borocska’ hevületét érezni ereinkben. Hiadornál tökéletesen józanoknak kell lennünk , mert ö reszkető vágyban, lázas fájdalomkínban csak legnemesb fajta dalokat zeng. Az örök szerelembeni hit az, mi kobrát megrázza , és mit ö mond, az ihlete a szerelemnek, mit ö panaszol, az szerelemihlet!.. . irodalmunkban úgyszólván tulajdonképen legvalódibb képviselője a tiszta lyricának. — Mig mindenütt epicai vagy didacticai mellékíz érzik — nála a tisztán lyrai elem uralkodik, azért nála az alanyi hangulat édes behatásának mámorában nagyobb becsű a bujazenéjű gondolat, mint a kifejezés’ plasticája , ezért lesz e gyakran homályos, ezért kábít el gyakran a leglángzóbb, legolvadóbb hangok tultelje által. De e tultelj megülepedik, kitisztul, megszűrödik, és a tóduló gondolatok később a kifejezés’tisztább plasticájához kénytelenek simulni. Mert Hiadornál minden épmagva, a szívből frisében elöfakadó — a pillanat’ ihlete, ment minden aljas érzelgésmeg bárgyú pityergéstöl. Az előttem fekvő Emléklapokban — minő dús kedély fejlődik ki! — Kedély, melly nőjén gyöngéd, és mégis férfiasan erös; panaszló és föllángzó, gyászló, vágyó — majd becses öntudatában ismét ujjongó, fölrivalgó, így a legnagyobb ellenmondásokkal találkozunk ezen gyöngéd ömlengéseiben egy hőn lángoló szívnek, mellyet vigasz és reménytelen szerelem kínoz, és mintegy akarata ellen dalra kényszerít. — A természet’ figyelmes stúdiuma gazdagítja Hiador’ merész képeit. Azonban ő rendkívül ritkán festi magát a természetet, csak színeit használja, hogy gondolatokká tegedt érzelmeit velők fölékesítse, mint például a VII. és VIII. dalokban. ,Nyugodt, szelid, morajtalan patak Lett vad, viharzó, megvert életem. — Hasonlóan kezeli valamennyi képeit, ha benső aggalmában a távol szeretettre gondol, majd szárnyakat kíván magának, majd ajkainak lehelete óhajtana lenni, hogy lélekezetébül másnak ne adhatna a kedves semmit is. És illy vágyak után mindig visszatér vigasztalanságának öntudatára, melly aztán ellentétül boldogtalanságát annál kiáltóbb színekben festeti vele — minél merészebb képzeletszárnyakon emelkedett föl kedveséhez, így a 29-d. lapon igy énekel: Én messze tőled síró vágy vagyok, Ki szárnyakat magának nem talál; Sóhaj vagyok, ki tégedet keres, — Jobb volna, inkább volnék a halál! .. Illy képek és hasonlatokban, mellyek az érzés’ mélyéről merítvék — áll Hiadornak legnagyobb ereje. Ő egészen szerető szive’ oszlopai mögé sánczolja magát; arról, mi kívüle történik, tudomást sem látszik venni, és mégis megindít, mégis megráz. Miért? — Mert a legköltőibb képezi dalai’ forrását , rmellyböl azok frisen, elevenen elöfakadnak — a fájdalom! .. De nem azon csinált fájdalom, melly lapályos mostanságunk’ rongyos költönezeinek mintegy szolgaruhája. Ama valószülte fájdalom ez.