Honderü, 1847. január-június (5. évfolyam, 1/1-26. szám)
1847-01-26 / 4. szám
életével foglalkozik, s inkább az érzés — mint az ész által kíván az életre hatni. Inkább csak eszmélni tanítja a szellemet — mintsem azt bölcsősé tenné. A jóra s magasztosra inkább lelkesít, mint oktat. Az emberi lélek’ titkainak vizsgálatára a benső élet’ holdvilági rejtélyes fényét kölcsönözni, a külvalóság’ erős’ napvilága helyett. Az ész’ szigorát a szív’ lágyságával fegyverzi le, s eszményi szépségek’ hatalmával tesz hódításokat az erkölcsi jóság’ számára. Röviden — működési tere inkább az emberi érzés, mint értelem ; s küzd fegyvere mindaz, mi a lélekre hat s az érzelmeket kormányozza. Ezen sajátság egyszersmind magyarázatául szolgál több tüneménynek az irodalom körül. Innen van szerintem , hogy a szépirodalom mindenütt megelőzi a tudományost ; mert emberben korábban fejlődve ki az érzés, mintsem erősbül az ész s gyarapul a tudomány : — a tudományos irodalom mindig bizonyos műveltségi fokot föltételez, míg amaz minden tiszta érzésben kész anyagot talál termékenységére. S innen van az is — hogy minden népnél mélyebben gyökérül, nagyobb kiterjedtséggel bir, mint a tudományos irodalom, mert az érzés mélyebb az észnél, s kevesebb is kifejlésének akadálya, mint a tudományosság’inteltyűje. Az illy tágas értelemben vett szépirodalom anyaforrása az egyetemesnek, s ha nem szüli is szükségkép a tudományost, de bizonyára egyedül teszi lehetővé ezt. Mindazon eszmék, tudományok, mellyek most különválva egyegy irodalmi ágat alkotnak, a szépirodalom által élnek s emléin nőttek föl; hogy az emberi műveltség’ történetében tagadhatlanul legtöbb érdem a szépirodalomé, s korunk’ egész tudományossága belőle csergedez ki. Azon rejtélyes barlang, melly fölfogva a népek’ életmelegét, egyes gondolat s eszmék’ csöpjeiben rakja le, míg a csöpekből patak támad, majd folyóvá nő, s végre az összes irodalom’ anyatengerévé szélesül. Az első hang, melly az állatiság’ bölcsőjébe kötözött emberiséget szellemi életre kelté, — a szépirodalom’ főpapja — a költőé vala. Gyöngéd, ápoló karjaira vette a magával tehetlen csecsemő népnyelvet, az érzékiség’ földszinéről magasbra késztető s röpülésre tanító szárnyait. Majd gondolatszikrákat olta a nyelvbe, mellyek egymásba folyva, egymástól élesztetve később fénysugárt alkotónak. S végre az anyagi élet’ törpe boltja fölé az eszmék’ országának égövét feszíté ki, hogy rajta a szellem vezércsillaga legyen az életnek. A költő bizonyára hamarabb fedezé föl égben az isteneket, mint a theolog bizonyítgatni kezdé! A csillagász legelőbb a költőnek szárnyain emelkedett föl az égi testekhez, hogy majd közöttük vegye lakását, s kimérje pályafutásukat. És a philosoph mélységes kutatásait az élet rejtelmei közül soha sem kezdheti vala meg, ha a szépirodalom nem teremtette volna a nyelvet s nem ismerteti vala meg az élet’ ezer alakjával. — Ha így, áttörve a földszínen, látni, tapintani akarjuk az egyetemes irodalmat összetartó , egymásba fűző lánczszemeket : igazságosnak kell fölebbi nyilatkozatunkat elismerni a szépirodalom’ nagyszerű becséről. Helyén lesz itt szem elé venni, mi tehát a szépirodalomnak — mint szellemi erők’ fénycsomójának — hivatása? — s becsét mi mérlegen kell súlyoznunk? Miként előbbi czikkünkben bővebben e- temeztük, az emberiség’ hivatásáról tiszta öntudattal biró korszellemünk’ egyik törvénye ,hogy minden erő köteles a társaság, emberiség’ közjaván munkálni, s becsmértékül ezen kötelesség’ képesség szerinti teljesítése szolgáljon.“ E szabály alól a szépirodalmat kivenni, valódi lealacsonyítás lenne, miután a legnemesebb erőket képviseli, s azért nyíltan kimondjuk, hogy hivatása az emberiség’ egyetemes czéljának elérésére egyik tényezőül szövetkezve, lénye’ elemeit e czélra legészszerűbben fölhasználnia. Vagyis : az emberi lelket eszményi szépségek’hatalmával javítani, az érzés’ tisztaságát erkölcsiség’ kútfejévé alkotni, s a szív’ nemesbítése által minden egyes embert hasznos eszközévé ké-