Honderü, 1847. június- december (5. évfolyam, 2/1-26. szám)
1847-09-21 / 12. szám
— 222 — is, mert a formai műtitkát felhők rejtik elötlük, ők a művészettől csak mulatságot köve- telnek, s annak komolyságát, szentsége és méltóságát nem ismerik. Legnagyobb öncsalódása egy kritikusnak azt hinni, ha mindjárt több kötetnyit irt is egy műremekről, hogy már készen van vele. Egy oly egyébiránt szellemdús kritikus azt hiszi, miképp a fantáziát úgy állíthatja össze, mint egy mértani négyszöget, s egy műremekben oly ott-5 honos lehet, mint saját lakában. Dialectikai útján soha sem sikerülene egy műremek minden mélyeit kitölteni. Egészen meztelenül soha sem áll az, a teremtő szellem, mintegy szeméremérzetből, sűrű fátyolba leplezkedik. Ki a tartalmon már túladott, az a formába ütközik, és rajta vérzi meg fejét. A valódi műremek egy bezárt átlátszó kristálygolyó, melyjébe senki be nem hathat; a puszta talentum nem képes igy bevégezni, ő mindig hagy egy hasadékot müvén, s az olvasót költeménye’s körletébe vonja, megmámorosítja a szenvedélytől , mely abban tombol, s ezért gyakran nagyobb hatást tesz, mint a lángész’nyugodtan bevégzett szép műremeke. — Ezért ezen műforgácsok, e költői könyvek, melyekben nem tárul ugyan föl előttünk, mint a műremekben , a mindenség, de mégis egy kisebb eszmevilág nyílik meg, az irodalom alakítására szükségesek, sőt czélját elősegítik és eszközük. Mert nem a valódi műremekek mennek át a közéletbe, hanem csak az általuk előidézett költemények. A műremek mindig egyedül s különösten áll az irodalomban. A művészet soha sem népszerű egészen és igazán, hanem örökké megmaradnak eleuzini titkai. Ki a műremeket, mely egy öszpontosított mindenség, nem bírja magának feltárni, bizonyosan tönd egyébiránt egyszer oly helyzetbe, melyben érzi, hogy a mindenséget sem foghatja fel. így kell fölfognunk az irodalmat, mint egy nemzet’ alakot nyert benső életét, melyben mint* a kevezett műremekek, mind a költői munkák’ széles alakja feltalálható. Míg a költői, ha mindjárt benne a műforma el nem éretik is, mégis csak előnyös a költészetre nézve : a legújabb irodalomba a szellemdusnak fogalma csempészte be magát, mely a költészetnek ellene dolgozik, s művészeti tekintetben ajtót kaput tár a vadarságnak. — A művészeti műben t. i. nincs semmi elöváló, tulfakadó, az egy bezárt, belső zaja mellett is külsőleg békés világ. Mi az izgatottság korában élünk; az olvasó nem a győzelmet, hanem a csatát, nem a világot, hanem a forrongó zűrt akarja látni. Hol tehát valamely műben vakító sugárnyüzsgelem, kiáltó színtolongás szabálynélküli művészietlenségben tűnik föl, ott vakíttatik el legnagyobb mértékben az olvasóvilág. Ez sajátképi tere a szellemdusnak. A műremekben az eszme uralkodik, a szellemdusnál az eszmék; az elsőnél az eszme harmóniai tüneménykép jelenik meg; az utóbbinál szabálytalan tánczot járnak az eszmék, „geniális“ könnyelműség, féktelenség uralkodik, minden mellékútra letér , ha egy virágcsa mosolyg feléje, nincs benne szigorú középpont; egy gondolat, egy érzelem sem nyomatik el, ha épen elépattanni kedve van. A szigorú forma szétvettetik, a kebel felszkíttatik, s aztán valamennyi kép és eszme ,vad izgalomban tör és tolakodik ki belőle. A szellemdús tehát nem ismeri a tárgyiság merev törvényeit, mert előadásában az alany önmagát egész zűrös érzelemvilágával állítja elénk. Még a tartalomnélküli csevegés is, csak pezsegjen és szikrázzék, igazolva leszen itt. — De ezáltal minden műforma össze van törve, s a szépnek helyére a pikáns lép. (Vége következik.) ----------------3 000OO-O-O-o-c-------------- B.’ emléke. Meglátogatlak olykor új hazádban Bus érzelemmel, áldott jó öreg! S ledőlve a fenyvkereszt alá, Társul hívom a rég lefolyt időket; Előteremtem ifjú álmaimban Azoknak édes, boldog éveit : Midőn közöttünk, híveid között Mint a szeretet’ lelke tündököltél,