Honismeret, 1987 (15. évfolyam)

Pozsgay Imre: Mi a haza ma?

Pozsgay Imre: Mi a haza ma? 1 Örülök, hogy a XV. Honismereti Akadémia résztvevői szép számmal jöttek össze Sárospatakon, hogy megbeszéljék, megvitassák a soron lévő dolgokat, s megtiszteltetésnek tartom, hogy ebben a munkában magam is részt vehetek. Itt ezen az istengyötörte történelmi tájon helye van a pátosznak, nem csengenek hamisan a szavak, a történelem ad hitet ennek a népnek, s hitelt az emelkedett kifejezésnek is. Mégis engedjék meg, hogy ezt az ünnepi alkalmat elsősorban néhány nagyon is tárgyilagos, tárgyszerű gondolat előadására használhassam fel. Emelkedettség és őszintébb érzés nélkül nehéz a hazáról beszélni, hiszen azoknak szólunk, azoknak beszélünk, akik ezt mind átélik, értik a tartalmát, értelmét, ám ahhoz, hogy ez a tartalom kiteljesedjék, a rációt sem szabad mellőznünk. Úgy is mondhatnám, valamit elértünk a közérzületben, nemzeti közérzésben, mégis úgy hiszem, tennivalóink között sürgetőbb az elmélyültebb nemzeti önismeret megszerzése. Mert enélkül a nemzeti önismeret nélkül a nemzeti önérzet megtéveszthet, megcsalhat bennünket. Bár e tekintetben mostanában nem sok bajunk van. Látjuk, hogy környezetünkben a kis népek megkésett nacionalizmusából származó önérzetek félrevezető tettekre, és történelmileg nem igazolható cselekedetekre vezethetnek. Megismétlem tehát, hogy nagyon fontosnak tartom a nemzeti önérzetet, ám a nemzeti önérzetet nem biztos, hogy jóra tudjuk használni kellő nemzeti önismeret nélkül. A honismereti mozgalom egyik nagy hivatása talán éppen az, hogy nemzeti közérzet és érzület fenntartásával elmélyítse a nemzeti önismeretet. Hogy mi a haza ma? Erre a kérdésre nem lehet a történelmi előzmények nélkül válaszolni. A szó legigazibb értelmében használjuk történelmünket valamire. Eddig is használtuk, jóra fordítottuk többnyire, még téves történelmi döntésekben is vagy azok után főleg, mégis mostanában újra a történelem hasznáról kezdünk beszélni. És még mielőtt bárki meggyanúsíthatna, hogy egyfajta utilitarista szempont alapján a történelemhami­sítás útjára léphetünk csak azért, hogy igazolásokat szerezzünk mai tetteinkhez, kijelentem, hogy aki ezt szándékozná tenni, rossz úton járna, én ezt elutasítom. Amikor a történelem hasznáról beszélek, akkor a már emlegetett nemzeti önérzet jegyében kérlelhetetlen, és ha kell a szégyenünket is bevalló objektivitásra törekszem. Hogy ez sikerül-e az nem a szándékomon, hanem a felkészültségemen múlik. Ám nem történelmi előádásra vállalkoztam, csak annak megvizsgálására, hogy egy fordulatot előkészítő korban milyen hasznát láthatjuk történelmi múltunknak. Úgy tapasztalom, s a mai vállalkozások szelleme is azt sugallja, hogy ez az ország fordulni akar, ha lehet jobbra fordulni a szó nemes értelmében, fordítani akar a sorsán, mert megtorpantunk, mert stagnálunk, mert olyan válság előtti helyzetbe kerültünk, amikor ismét kötelező gondolkodni. Állampolgári kötelesség. Nos ennek a fordulatnak, e sorsfordító helyzetnek a megoldásához milyen segítséget nyújthat a történelem egy olyan országnak, amelyet országok sokasága vesz körül? 19 megyénkből mindössze négy olyan van, amelyik nem érintkezik más országgal, amelyiknek nincs országhatára. Vagyis a kelet-közép-európai népek sorsközösségében — Trianon óta különösen — folytatjuk azt az utat, amely ezer éve az utunk volt, hogy tudniillik mások is csinálják történelmünket. Néha nagyobb mértékben mint magunk csinálhatjuk. Vagyis a magyarság fennmaradásának, európai és kelet-közép-európai küldetésének egyik szempontja, hogy kisnépek gyúrújéban és övezetében lévő ország, és hogy e térség népei, nemzetei milyen módon tudják elrendezni dolgukat, szomszédaikkal kapcsolatos ügyeiket. Ebből a szempont­ból különösen nagy jelentőségűnek tartom az utóbbi hetven esztendő történetét, tehát a legújabb kor fejleményeit. Trianon után egy abszolút és engedmények nélküli revízió lármájának jegyében vesztettük el az esélyünket arra, hogy közösséget alkothassunk a környezetünkben élő népekkel. A második világháború után egyfajta internacionalizmus jegyében vesztettük el a rendezés lehetőségeit, gondolván, hogy a történelem nélkülünk is megoldja majd az itt élő emberek problémáját. Ma már látszik, hogy közreműködésünk, az itt élő népek részvétele és közreműködése nélkül ez nem megy. Ha tehát e tanulságok után nem akarunk tévedni, akkor újfajta módon kell a szövetségi rendszerünkön belül külpolitikát csinálni. Nagyjaink — hogy csak Németh Lászlót, Illyés Gyulát említsem — azt már a XX. század első felében felfedezték: nálunk az igazi külpolitika a belpolitika lehet. Ugyanis a mi külpolitikánk arra is köteles, hogy megtartsa a nemzettest országhatáron kívüli egyharmadát. És ennek megtartására semmi más esélyünk nincs, mint az együttműködés és megbékélés szomszédainkkal egy olyan politika talaján, amelyik — ha nem érthető félre, akkor kimondom — példaországot csinál Magyarországból. Vagyis hogy érdemes legyen hozzákapcsolódniuk, érdemes legyen jó gondolatokat forgatniuk e körül az ország körül azoknak, akik — bár részesei e nemzet történelmének — az ország határain kívül élnek, más országok állampolgáraiként élik életüket, mindennapjaikat. Ezt a szempontot 'Elhangzott a XV. Honismereti Akadémián, Sárospatakon, 1987. június 29-én. (Szerk.) 3

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék