Honismeret, 1988 (16. évfolyam)
Pozsgay Imre: A nemzeti emlékhelyek és a nemzettudat
Ne higgyék, hogy messzire kalandoztam a magyar nemzeti problémától. Arról szerettem volna elöljáróban beszélni, hogy — bár lehet szabdalt, töredezett, néha súlyos ellentéteket hordozhat egy nemzet egysége, mégsem tekinthető a nemzeti egység illuzórikus közösségnek. Valóságos közösség és az emberiséghez az út csak a nemzet lépcsőin keresztül vezethet el. Minden nép lealacsonyodik, amely saját nemzetét megkerülve akarja egyenesen a nemzetköziségbe helyezni a saját perspektíváit. Az emberek elvesztik a tájékozódási lehetőségeiket. Ennek a lehetőségnek a megszűnésével pedig feladják egymás ellenőrzésének — nem elszólás tőlem — útját, lehetőségét is. A demoralizálódás, a züllés társadalma alakul ki azokból a társadalmakból, amelyek nem képesek nemzetté válni, vagy nemzetek voltak, de feladták nemzeti azonosságukat. Az előbb említett okokon túl azért is féltünk ezt kimondani, mert ott bujkált bennünk az a gondolat is, hogy a nemzeti azonosság hangsúlyozott megerősítése vajon nem kirekesztéses politika-e? Jogos a kérdés, joggal teszik fel azok, akik okultak a magyar történelemből, talán a legújabbkoriból a legtöbbet. Ám itt deklarálni szeretném: az én nemzetfelfogásom — és gondolom, a honismereti mozgalom is így van ezzel — nem kizárásos alapon működik. Ellenkezőleg: az integráció jegyében. Ezalatt azt is értem, hogy a Ceaușescu-féle politikának szolgáltatnánk érveket, ha magunk is rabjává válnánk egy illúziónak, amely szerint az országoknak az a csoportja, amelynek tagjai nem tudtak a XVIII. századra egységes nemzetállammá válni, most, a XX. század végén tiszta nemzetállammá válhatna. Ez lehetetlen és embertelen politika, mert csak asszimilációval oldható meg. A tudatos, XX. századi ember számára az asszimiláció jogfosztással kezdődik, lealacsonyítással, mert másként nem tud a fölényben lévő domináns nemzetbe beintegrálódni. Amikor tehát nemzettudatról beszélünk és nemzeti azonosságunk megerősítéséről, akkor én ezzel semmiképpen sem kirekesztést, az országhatárok közé szorított „tiszta nemzetállam" gondolatát ápolom. Ezt embertelennek és korszerűtlennek tartom a XX. század végén. Remélem, lehetetlen is! Amikor magyarként a nemzeti önazonosság kifejezéséről és annak lehetőségeiről, intézményeiről beszélek, akkor ebbe mindig beleértem, hogy ez szabad választás dolga lehessen Magyarországon is, akárcsak Európa minden országában. A hazához való kötöttségi kötődés tartalmazza a különböző nemzetekhez való kötöttség elemét is. Vagyis e földön, ezen a csekélyke 93 ezer négyzetkilométeren lehessen valaki szlovák, német, horvát, szerb, román, vagy bármilyen kisebbség tagja, amellyel azonosulni tud, s amellyel anyaországi kapcsolatokat is fenntarthat. Nekünk, magyarságunkhoz és magyar önbecsülésünkhöz szükséges az, hogy másoknak is meglegyen a szilárd erkölcsi alapon és jogrenden nyugvó lehetősége azonosságának kifejezésére. Akkor tisztességes a magyarság törekvése. Magyarország az utóbbi néhány évtizedben ezt az utat követte és nemzeti, nemzetiségi kérdésekben óvakodott attól, hogy konjunkturális események vezessék magatartását. Nem erről volt szó akkor sem, midőn a magyarság érzékenyen mozdult a romániai kisebbségek létét fenyegető „településpolitikára". Kezdettől fogva tudjuk, hogy itt nem a magyar—román viszonyról van szó. Mi sorsközösségben éltünk a román néppel csaknem ezer évig, s adja Isten, hogy ennél jobb sorsban együtt élhessünk továbbra is. Itt valóban az emberiségről és az emberi jogok világáról van szó, amelyben mindenki illetékes szerte az egész világon. Nem belügy! A kultúra világa együtt él bennünk, itt Európában, és Európa is tagolt közössége az emberiségnek. Nekünk segítenünk kell itt, e sorközösségben újjáéleszteni, s újjáépíteni a közép-európaiság gondolatát. Vagyis megerősíteni, jobban tudatosítani bennünk, s történelmi kapcsolatainkban, Európához való viszonyunkban azt a nem történelmi előzmény nélküli tényt, hogy mi nemcsak geográfiailag vagyunk jelen Európában és Európának ezen a táján. Ennél többről és másról is szó van: olyan történelmünk volt, amelyben közép-európaiságunk — a világrendszerek közötti küzdelemben — felváltódott ugyan egyfajta szembenállással, de éppen a glasznoszty és a peresztrojka külpolitikára és nemzetközi kapcsolatokra is előnyösen ható következményei miatt újragondolhatjuk ezt a közép-európaiságot. Anélkül, hogy a nemzetek társadalmi és szövetségi elkötelezettségein bármit is változtatnánk, az európaiság újra felfedezhető itt, Közép-Európában. Nem geopolitikai, hanem művelődéstörténeti és nemzettudat-történeti alapon. Ezért nemzeti emlékhelyeinkről tudnunk kell, hogy azok közép-európaiak, s így végül is európaiak. Ezzel együtt azt is tudjuk róluk, hogy bennük és rajtuk nemcsak az európai kultúra iránti fogékonyságunk érződik, hanem alkotóképességünk is. Én Györffy Istvánnal, a nagy néprajztudóssal értek egyet, aki európai jelenlétünkről azt mondta, hogy nemcsak a tanulékonyságban, hanem az alkotásban