Honismeret, 1989 (17. évfolyam)
Pozsgay Imre: A magyarság helye Európában
nemzet fiai ellen. A magyarság ezt az ezer esztendőt ily módon alkotóképességének teljében - még ha néha megroggyantották is - képes volt túlélni és új szerepet vállalni, és ezt éppen annak tulajdonítom, hogy nem elzárkózó, hanem befogadó típusú nemzet vagyunk, voltunk, önmeghatározásunkban nem a származás és az etnikai szemlélet, hanem a befogadási hajlam az erős és az integrációs képesség. Ezt mindenképpen szerettem volna megemlíteni, mielőtt mai európaiságunkról szólok, hiszen e tájnak a szülötte - akit itt ma már őszinte tisztelettel többször is emlegettek —, Illyés Gyula volt az, aki kimondta: magyarnak lenni nem származás, hanem választás, vállalás kérdése. Ez azért fontos ebben az európai útkeresésben, mert nem kizáró ok arra, hogy mások másként határozzák meg magukat. Bár minket is megérintettek előítéletek, mi is hajlamosak voltunk néha az elzárkózásra, azért az uralkodó eszme és szellemi magatartás ebben a térségben az volt úgy meghatározni magunkat, hogy másoknak ettől ne kelljen feszengeniük és rossz közérzettel élniük. Amikor ezek a rossz közérzetek eljöttek, akkor szinte mindig felfedezhető a külső hatalmak beavatkozása és a nagyhatalmi ambíciók megjelenése ebben a térségben. Amikor a sorsunk felőli döntés ránk bízatott, akkor többnyire megtaláltuk az együttélés és az együttműködés lehetőségeit, formáit más népekkel, nemzetekkel, kisebbségekkel, nemzetiségekkel. Én ezt tartom az egyik legfontosabb tanulságnak, amelyre érdemes visszapillantani még akkor is, ha az önmarcangolásnak, öngyötrésnek is megvannak a történelmi okai. E tekintetben is meg lehet teremteni azt a szabad légkört és demokratikus nyíltságot, ami azt követeli, hogy senki ne adhasson nekem nevet, én nevezhessem meg magamat. Akkor magyarnak, németnek, szerbnek, románnak lenni nem elkülönülést jelent, hanem egy olyanfajta önmeghatározást, amely egyszersmind a kapcsolat lehetőségeit is tartalmazza. Ezt úgy hívják - és itt már Európánál tartunk hogy türelem, tudálékosabban kifejezve tolerancia. Európa határai nem ott húzódnak, ahol a geográfusok azt kijelölték, hanem ott, ameddig a türelem, a tolerancia magatartása terjed. Ez az, ami kulturálisan, lelki alkatban és sokféle tulajdonságunkban összeköt bennünket Európával. Ebből a meghatározásból és előzményből kiindulva, immár a mai magyarság helyzeténél tartva, a következőket szeretném elmondani. Újra és újra, néha nagy hangon, néha nem elég alaposan, az európaiságot emlegetjük. Mit is jelent az európaiság? A szemnek azt jelenti, hogy Toledóban vagy Esztergomban, Szegeden vagy éppen az Északi-tenger partján, a templomok freskóin, stílusán, az emberek egymás közötti érintkezésében felismerjük a közös vonásokat. S már ez sem csak a felület, már ez is történelmet hordoz. Ennél azonban többről van szó: egy olyan sajátos teljesítményről, ami a világnak csak ezen a részén díszlik. Egy olyan európai kulturális magatartásról és eszmekörről, amit sem a felfedezett új világok, sem a más hagyományokat, kultúrákat létrehozó egyéb kontinensek soha a történelemben nem tudtak felmutatni. Azt a fajta kulturális közösséget, amely lényegében a görög, a zsidó és a keresztény kulturális kör nemzeti feldolgozásából alakult ki. Vagyis amelyik nem zárja ki a nemzeti azonosságtudatot és az Európával való együttműködés lehetőségét. Ez az egyik és nagyon lényeges, még mindig inkább az előzményekhez, semmint a távlatokhoz tartozó dolog, amit fontos tudni mostanában, amikor késztetést érzünk hosszú-hosszú, legalábbis nemzedékünk szemében hosszúnak tűnő, négy-négy és fél évtizedes legújabb kori történelmi tapasztalatok feldolgozása után az európai belépőjegy megváltására. El kell gondolkodni azon, hogy egyetlen lépcsőfokon beléphetünk-e, visszaléphetünk-e Európába? Eszembe jut egy nem régi történet, hogy milyen furcsaságai vannak az életnek. Gazdag kanadai üzletemberek egy csoportjával találkozhattam, ahol az egyik degeszre tömött zsebű felszólaló nagy-nagy szellemi fölényt érezve, az európaiság nevében üdvözölt bennünket, magyarokat. Bár én magam a toleráns fajtába tartozom, nem hagyhattam szó nélkül ezt a megnyilatkozást és azt kellett mondanom, hogy uraim, önök nem tudják, igazából nem is tudhatják, mit jelent az európaiság, s egyáltalán nincs joguk európai diplomákat osztogatni. Majd ezt a diplomát mi fogjuk kiállítani. Önök csak hozzák a pénzüket, hogy lábra kaphassunk ehhez. Ugyanis arról van szó, hogy a magyarság léte és a magyarság felemelkedése csak akkor képzelhető el, ha európaiként is meg tudja határozni önmagát, nemcsak magyarként. Illetve magyarként is csak akkor tudja igazából meghatározni önmagát, ha európainak tekinti jelenlétét. Ez azonban semmiképpen nem könnyű lecke — és itt akartam a lépcsőfokokról beszélni —, azt jelenti, hogy vissza kell lépni Közép-Európába. Mégpedig a kulturális és politikai értelemben vett Közép-Európába, vagyis nem abba a század eleji gondolatkörbe, amely a Mitteleurópa-eszmét csupán valamilyen német hatalmi vonzáskörnek tekintette. Nekünk itt újra kell rendeznünk a