Honismeret, 1990 (18. évfolyam)

1990 / 1. szám - KRÓNIKA - Antal Károly (1921-1989) (Pálmány Béla)

lenyűgöző, sziporkázóan szellemes előadó Balázs János a magyar nyelv és a magyar nyelvtani irodalom európaizálódását cikkeiben s könyvméretű pompás fejtegetéseiben. Az egykori pápai diák a klasszika-fi­lológus pápai kollégiumi igazgatótól (Rab Zsuzsa költőnk édesapjától, Pais Dezső Eötvös-kollégista szobatársától) mély alapvetéssel érkezett az Eötvös Collegiumba, sőt saját bevallása szerint Rab Istvánnak köszönhette, hogy tudományos pályára lépett s magyar nyelvésszé lett. Első impozáns műve, az 1958-ban kiadott Sylvester János és kora már az őt izgató legfőbb kérdéskörben mozgott: azt vizsgálta, hogy a latin s a héber grammatikák bűvöletéből hogyan próbál a nagy humanista tudós megszabadulni s megteremteni a nyelvünk természetéből következő önálló, „önelvű" magyar nyelvtant. E műve már klasszikusan valósította meg a Magyar deákság ajánlásának, gondolatait: „a nyelvészet és irodalom közti kapcsolatok föltárását". De nem ez volt az első nagyobb munkája; a Magyar Irodalmi Lexikon is A stílus kérdései című tanulmányával kezdi a fölsorolást, 1956-os évszámmal A valóságban azonban ez a tanulmánya 1954-ben hangzott el a III. Magyar Nyelvészkongresszuson, az ELTE Jogi Karának nagy előadótermében. Mint az Értelmező Szótár egyik csoportvezető főmunkatársának az ún. formaszók (névelők, névutók, névmások, mutatószók stb., vagyis az ún. „álszók") tartoztak hatáskörébe, s nem lett volna Eötvös-kol­légista diák, ha a látszólag szellemtelen hivatalnoki szerkesztői munkát nem töltötte volna meg szellemmel, vagyis Németh László kifejezésével nem csinált volna a „gályapadból laboratóriumot". Ő is ezt tette: a névelők, a névmások, illetve a névmásokból a ragok történeti kialakulását kezdte vizsgálni, s az általa már diák korából jól ismert klasszikus és nyugati nyelvek mellé (amelyekhez igen hamar elsajátította kitűnő fokon az oroszt is nyelvtehetségével) bevonta vizsgálataiba a finnugor nyelveket s a hébert is. Így született meg német nyelven megjelent munkája, amely lényegében akadémiai doktori értekezésének anyagát ölelte fel, a névmások nyelvtörténeti szerepéről. Széles körű nyelvhasonlító vizsgálatai, nagy nyelvtudása predestinálták az általános nyelvészet tanszékére, ahol tudásával s vonzó egyéniségével számos új erőt hódított a magyar nyelvtudománynak. Sajnálatosan utolsó műve, a tavalyelőtt megjelent Hermész nyomában voltaképp ikerdarabja, folytatása a Magyar deákság-mk. Alcíme szerint a magyar nyelvbölcselet alapkérdéseit tárgyalja, s elmemozdító fejtegetéseket olvasha­tunk benne a nyelv és a gondolkozás kapcsolatáról, a nyelvek osztályozásáról és változandóságáról, „az anyanyelv fölfedezéseiről, „anyanyelvünk irodalmi rangra emeléséről", a finnugor nyelvrokonság bizonyításáról, a nyelvújítás eszmei alapjairól, s a voltaképpeni tárgy kifejtése közben Comenius, Apáczai Csere, a méltatlanul elfeledett Kalmár György s Kempelen Farkas nyelvszemléletéről, tudományos újításáról, hogy mi is eljussunk a szerzővel „Az önelvű magyar nyelvleírás" gondolatának megszületéséhez. S csak fájlalhatjuk, hogy nem lett belőle hármas könyv: a következő kötet bizonyára a XIX. s XX. század magyar nyelvbölcseletéről s nyelvészeti munkásságáról szólt volna, első akadémiai nagyszótárunkról, a költő Czuczor Gergely s a bölcselő Fogarasi János hatkötetes művéről, amelynek méltó folytatása volt az Értelmező Szótár hét kötete. Ennek megszületéséről már személyes élményei alapján szólhatott volna. Ámbár a Sylvester Jánosról szóló kötettel voltaképp megvalósult a trilógia is, páratlanul szép, töretlen vonalú tudományos egységben. A Farkasréten fájdalmasan szaporodnak a nyelvészsírok: Zsirai Miklós, Pais Dezső, Bárczi Géza után új lakója van a láthatatlan nyelvészpanteonnak, s a mi dolgunk, hogy élő nemzeti panteonunkban is jelen legyenek legnemzetibb tudományunk áldozatos életű megtartó szellemei. Ő is egész életművével dolgozott a werderi jóslat ellenében: az európai látókörű Eötvös-kollégista s a magyar örökséghez hű pápai diák nemes szívével, nyílt szellemével. Illő, hogy az éber emlékezet hűségével viszonozzuk, amit értünk: megtartó, közös kincsünkért tett. Palócország szívéből, Szécsény városából érkezett a szomorú hír: 1989. június 18-án, családja körében, hosszan tartó betegeskedés után elhunyt Antal Károly, a vidék honismereti mozgalmának egyik alapítója és éltetője, a minden ismerőse által szeretett és tisztelt, szülőföldje múltjának megismeréséért, hagyományai megörökítéséért minden fáradságot örömmel vállaló sokoldalú helytörté­nész. Ismét szegényebbek lettünk egy közöttünk minden feltűnés nélkül élő és dolgozó, csendes küzdelmet vívó valódi hazafival. Ha autóval Pásztó felől Hollókőbe, vagy Szécsénybe utazunk, menet közben, a Bableves csárda után. Antal Károly (1921-1989)

Next