Honismeret, 1996 (24. évfolyam)

1100 ESZTENDŐ - Pozsgay Imre: A nemzettudat napjaink politikájában

legnagyobb tévedés, hiszen az a szellemi, eszmei sivatag, amely a kommunizmus bukása után itt maradt Kelet-Közép-Európában, nem valamiféle geográfiai jelen­ség. Nem arról szól, hogy eltévelyedtünk a térképen, hanem arról szól, hogy itt megbukott néhány ember és néhány fogalom. Az egyik éppen az internacionaliz­mus, amelyben én magam is hosszú időn át hittem, vélt igazat hirdettem, de kide­rült, hogy az emberhez való kapcsolata oly absztrakció, oly távoli, kihelyezett cél, amelyhez az ember a maga mindennapi közvetlen cselekedeteit nem tudja kap­csolni. Később eszünkbe jutott az, amit erről Kölcsey a Parainéziszben tanított, fölhíva a figyelmet, hogy nem sokat ér annak az embernek az élete, akinek látóköre lezárul házának eresze alatt. De nem különbül jár az sem, aki hazája határain túlra akarja tekintetét vezetni, és elfelejti azt a tájat, azt az élményt, amelyben felnőtt. Most kellene tehát egy ilyen kiábrándító tapasztalat, élményvilág, ilyenfajta keser­ves tanulság után visszahelyezni magunkat abba a középpontba, amit a haza, a hazafiság és az ahhoz kapcsolódó gondolat jelent. De hamisnak bizonyult az a másik, az internacionalizmussal szorosan összekapcsolt gondolat is, hogy az embe­rek osztályhelyzetükön keresztül ítélnek a világról, és az osztálytestvériség jegyé­ben teremtenek kapcsolatot egymással, nem pedig nemzeti alapon. Két ilyen eszme bukása után a XX. század végén értékválsággal kell tehát szembenéznünk. Ebből az értékválságból kétféle kiút mutatkozik. Az egyik, amit én magam is vallok, hogy vissza kell térni a nemzethez mint közösséghez, mint személyiségfor­máló kapcsolatrendszerhez, a másik pedig, amelyik az individuumot kiemelné ebből a kapcsolatrendszerből, kilőné - hogy úgy mondjam - a kozmoszba, egy olyan kapcsolatrendszerbe, ahol aztán végképp nem tud tájékozódni. Orientációs eszközei nagyon leegyszerűsödnek. Vagy az elhülyítő tömegközlési rendszer lesz az irányító eszköze, amelynek a mibenlétéről mindennapi tapasztalataink vannak; vagy a pénz, amely értékformává teszi most már nem elsősorban a teljesítményt, hanem a szerzésnek valamilyen sajátos módját, s így az érték világába emeli azokat az embereket, akik pénzt tudnak szerezni és pénzt tudnak „csinálni", hogy aztán egybemossa, illetve elmaszatolja az erkölcsi kategóriákat. Az értékeknek ebben az orientációs világában a határállomások körül strichelő, szerencsétlen lányok ugyanazt az értéket produkálják, mint a bankárok, mondván: aki pénzt „csinál" és sikert csinál, az egyazon közösségnek a tagja. Ezt a fajta értékválságot is perelni kell akkor, amikor a patriotizmushoz és a nemzeteszméhez akarunk visszatérni. A következő kérdés az, hogy a magyarságban milyen adottságok vannak ahhoz, hogy ismét létrehozza, működőképessé, eszmévé és eszménnyé tegye ezt a kapcsolatot, amit követnek emberek, fiatal, felnövekvő nemzedékek. Úgy hiszem, hogy az 1100. évfordulón az ezzel kapcsolatos leltárt mindenkinek szakmája szerint el kell végeznie: a politikának, a politológiának, a néprajznak, a szociológiának, a történelemnek. Itt mindjárt az első perünk azokkal van, akik a történelem érdemét akarják két­ségbe vonni. Ismerik az új divatok közül azt a nézetet, amelyik a történelem végé­ről szól. Némelyek - ennél gorombábban fogalmazva - azt mondják: a történelem nem más, mint egy vödör hamu, amit ki kell önteni, s ezzel megszabadulunk minden gondunktól. Én makacsul a régi bölcsességhez ragaszkodom, amelyik azt mondja, hogy minden dolog lényege annak története. Tehát aminek kiirtják a történetét és történelmét, az mint dolog is megszűnik, mint kapcsolat is megszűnik, mint jelenség is eltűnik. Lehet, hogy pontosan ezt akarják azok, akik azt mondják, hogy a történelem nem más, mint egy vödör hamu. ”

Next