Honismeret, 2010 Különszám

ban a tanár a pásztoréletet mindenáron a Hortobágyhoz akarta kötni, holott a várostól félórányi­ra még ősibb, vagy legalábbis egyenértékű pásztorélet virult. Település­földrajzilag nyomatékosan emeljük ki a magyar településformákat néprétegi össze­függésükből. Itt különösen ajánlom az alföldi kertes városok erőteljes tárgyalását. Ez a legősibb településformánk, s a magyar állattartási rendszer fejleménye. Ne szégyelljük, sőt legyünk büsz­kék, hogy határozottan nomád csírából európaivá tudtuk fejleszteni. Részben állattenyésztésünk­höz fűződik, részben ma már független tőle a tanyavilág. A táji és népéleti vonatkozások kapcsán ennél a pontnál ne mellőzzük - persze a tanulók érettségi fokához képest -, az idevágó közgazda­sági, társadalmi, egészségügyi, népművelési, sőt közoktatásügyi kapcsolatokat sem. Juttassunk néhány percet annak megbeszélésére is, hogy a forgalom, az utak és útvonalak milyen hatással vannak a nép életére. Az iskolai kirándulásokról más helyen szólunk. A politikai történet mellett a művelődéstörténet mindjobban helyet foglal középiskolai törté­nettanításunkban. E rendkívüli jelentőségű, nemzetnevelő tárgyunk a magyar népiséget vagy egész népünk, vagy annak egy részének öntudatlan életét és kulturális tevékenységét eddig nem vette figyelembe. E megokolatlan hiányon feltétlenül segíteni kell a népiségtörténeti vizsgálatok eredményeinek bevonásával. Különösen kiemelem itt a magyar etnikai csoportok ismeretét. Vonat­kozik e kívánságunk a határokon belül és kívül élő népcsoportjainkra egyaránt, mert mai elesett­ségünkben különösen jelentős a közös faji és műveltségi származás tudata. Elszakadt testvéreink (csángó, szerémi magyar), sőt újabban elszakított testvéreink helyzetét is alig ismerjük. A hetven­ötmilliós Németország egészen apró népcsoportokat már nyilvántart, tíz lelken felül térképez, is­tápolásukra hatalmas intézményeket szervez. A románok még túloznak is ezen a téren, ők a nem-románokat is vissza akarják románosítani, gondoljunk csak a székely­ akcióra. Ilyen és ha­sonló törekvések mellett nem lehet könnyű lemondani a közösségtudat tervszerű ápolásáról. Nem lehet ezt kizárólag hírlapi úton fenntartani, csupán alapos, igazolt ismerettel. Gondoljuk meg, milyen keveset tudnak általában pl. a moldvai csángókról, akik 5-6 századon át a maguk népi erejéből maradtak fenn tömegesen napjainkig, vagy a szlavóniai - szerémi­­ magyarságról a Drá­ván túli, hajdani magyar világ utolsó hírmondóiról. Pedig velük kapcsolatban nemcsak néprajzi „érdekességek" kerülhetnek elő, hanem középkori magyar életük népmozgalmi, műveltségi, sőt politikai történetének szálai is. Bizonyára nem volna tanulság nélküli az az út, amely a Szamos völgyéből Moldvába vezetett, se az, amelyen a szlavóniai magyarok a Szávától a Dráváig négy községnyire fogytak. De nem ismerik nálunk belső csoportjaikat sem. Míg az önkormányzatok virágoztak, a jászok, kunok, hajdúk legalább önmagukat számon tartották, ma az átlagos néhány történeti adaton kí­vül, amit egyébként az országban másutt is tud az érettségizett ember, nem tudnak egyebet. Állít­hatom, hogy a hajdani jászkun kerület értelmisége nagyobb százalékban nem tudná megmondani se e terület hajdani fajiságát, se volt önkormányzatának szervezetét. A palócok, matyók, göcseji­ek, ormányságiak az átlagosan művelt ember előtt egy-egy különös ejtésű szó, vagy tarka ruha kapcsán szerepelnek nyilvántartásban, s ha példáinkat folytathatnánk, ugyanezt az eredményt kapnánk. Biztos vagyok, hogy lehetnek tiszteletreméltó kivételek, de általánosságban az a meg­győződésünk és tapasztalatunk, hogy még a különböző népi ünnepségek rendezői sincsenek tisz­tában vidékük etnikai mivoltával. Ha a kiindulásom a népcsoportok ismeretei szükségéről egyéb­bel nem is okolnám meg, akkor is marad egy: a vérség kötelez. A népiségtörténeti elvnek abban is meg kell nyilatkoznia, hogy végigkísérjük a faj etnikumá­nak alakulását, ezzel kapcsolatban beszélnünk kell a veszteségekről (leszakadás, felszívódás), a nyereségről (beolvadás - jász, kun, habán stb.), a számbeli növekedéséről (korokon belül, meg­okolással), a generációk napi munkája és a lelkiség kapcsolatáról.­ Érvényesülnie kell társada­lomtudományi szempontoknak is: a közösségi élet szervezeti (parasztvármegyék), a népmozgal­mak szociális hátterei, ipari és mezőgazdasági vállalkozások, az iskolakötelezettség hatása stb.­ A tanárnak, ha csak módja van rá, helytörténeti vonatkozásokat is be kell kapcsolnia a tanítás­ba. A hozzáférhető városi tanács-jegyzőkönyvek, azok híján helytörténeti monográfiák, vetíthetik ki egy-egy országos jelenség helyi, esetleg éppen népi rezdülését. Ilyenkor alkalomadtán helybeli 3 Mályusz Elemér: A történettudomány mai kérdései. Időszerű kérdések a Duna-melléki református egy­házkerület tanárainak első tanulmányi összejövetelén. Kecskemét 1936. 55-56. old. 4 Bálint Sándor: i. m.

Next